Naplójegyzetek – fragmentumok
2020. március 26, csütörtök
A 20. században még nem fordult elő, hogy az uralkodó politikai elit ne követelte volna meg a nemzeti egységet. Érdekes, hogy majdnem mindig az követeli, aki rombolja: a hatalmon levő. Mostanság a vírusveszély idején a nemzeti egység szinte napi szlogen lett. Csakhogy nem kellene visszaélni sem a vírusveszéllyel, sem a nemzeti egység gondolatával. Nehéz elképzelni a magyar nábob meg a magyar nincstelen (akinek a napi falatja is alig biztosított) közötti „nemzeti egységet”, ez esetben megelégednék a napi szolidaritással is. Nem hallottam azonban, hogy a milliós anyaországi támogatásokat élvező bácskai magyar újgazdagok mit tettek a magyar nincstelenek érdekében. Arról sem hallottam, hogy a szerbiai oligarchák miért csak a „kínai testvérekben” bíznak, s nem ajánlottak fel milliókat az érva gyerekeknek, például. Magyarországon számos politikus újgazdag Soros egymillió dolláros támogatását kifogásolja, de ő nem hajlandó a munknélkül maradó anyák támogatására legalább félmillió eurót áldozni. Úgy látszik a koronavírus feltárja a bennünk rejlő rosszat is meg a jót is. A kétszínűséget is meg a nemes szándékokat is. De a nemzeti egység gondolatát feszegetve örömmel állapítom meg, hogy a legtöbb európai országban kölcsönös kompromisszumok árán mégis megszületik, és ez igy is van rendjén, kellenek a kompromisszumok, hiszen a nemzeti egység kompromisszumok nélkül csonka marad. Az egység csak akkor szolgálja a nemzetet, ha plurális. Semmi semkártékonyabb, mint az embereket nemzetpolitikai kínai csizmába kényszeríteni. A vajdasági magyar politikusoknak sem ártana megfogadni Kosztolányi intését: a fán se nő egyforma-két levél. Rémísztő hallgatni azt a politikust, aki azt szeretné, ha minden levél egyforma lenne és addig nyirbálja a fa leveleit, míg ki nem pusztul a fa.