Naplójegyzetek, fragmentumok
- november 16., szerda
Az magyarországi kormányközeli lapok egyre inkább Putyinhoz simulnak. Ime az Origó cikkeinek cimei.: „Harmadik világháborút akar Zelenszkij?” „Így fenyegeti Zelenszkij a világot”, „Drámai fordulat: Ukrajna támadást indított Oroszország ellen”. Ezek után nem csodálkozom azon, hogy a Fidesz szavazók többsége ezt állítja, hogy a magyar kormány nem vezetett be semmiféle szankciót Oroszország ellen.
Olvasgatom a kisebb-nagyobb napi politikai szóváltásokat a vajdasági magyarok helyzetéről. Attól tartok, hogy a kérdésnek hosszú és fájdalmas története van, mivel az egypártiság nem ma kezdődött, hanem a két évtizeddel ezelőtti elektori választásokkal. Bírálhatunk miatta egyes politikusokat, de ideje lenne belátni, hogy sokan bábáskodtak körülötte, azok is, akik ma már nem tartoznak a bábák közé. A történet hosszú és bonyolult – a következmény drámai. Nemcsak ez a választás, hanem az előzőek is arról szóltak, hogy nem volt győztes, ugyanis mindannyian vesztesek lettünk. A demográfusok szerint jelenleg 200 ezer magyar polgár él a Vajdaságban. Borúlátó megállapítás, hiszen ez azt jelenti, hogy 50 ezerrel kevesebb, mint tiz évvel ezelőtt. A választási szakértők szerint az elöregedő közösségek 80 százalékának van szavazati joga. Ez azt jelenti, hogy 160 ezer szavazásra jogosult magyar állampolgárt tartanak nyilván. A köztársasági választási bizottság viszont 116 406 szavazásra jogosultról tud. Ha ez az számadat megbízható, akkor az elvándorlás az elmúlt tíz évtizedben sokkal nagyobb volt, mint amit a demográfusok jeleznek. Ezek után nincs okunk a választási örömünnepre. Nagyon beszédes és figyelmeztető jel, hogy a 116.406 választópolgár közül csupán 40 382-en álltak az urnák elé. Ez azt jelenti, hogy 38 százalék alatti a választási részvétel. Minden társadalomban, minden közösségben ez önvizsgálatra készteti a politikai eliteket, A tények makacs dolgok, előbb vagy utóbb szembe kell nézni velük. A helyzetet nem teszi rózsássá az sem, hogy az egylistás választásokon 39 876-an szavaztak a Magyar Összefogás elnevezésű listára. Egy párt nevezheti ezt történelmi győzelemnek, nemzeti szempontból azonban pyrhusi győzelemről van szó. Nemzeti szempontról szólok, de nem a a manapság divatos magyarság-narratívára gondolok, hanem a magyarság többségére, azokra, akik nem iratkoztak fel sem ide, sem oda, nem tartoznak egyik táborba vagy pártba se, ám szívósan és főleg szerényen, sokszor nagyon nehéz körülmények között vallják magukat magyarnak. Nem az új osztályra – hanem a néma magyarságra gondolok. Mit gondolnak és mit éreznek ők? Kinek van jogában az ő kezüket elereszteni? Márpedig, ha nem keressük a távolmaradásuk okát, akkor az azt jelenti, hogy eleresztettük a kezüket. A gyorsan fogyatkozó közösség ezt nem engedheti meg magának. Újra beigazolódik Márai Sándor állítása: a nemzet komolyabb dolog, minthogy a politikusokra bízzuk. Nem gondolom persze, hogy a politikusok nem gondolkodnak a nemzetre, dehogyis, csupán arról van szó, hogy a párt ab ovo megosztó. A pártok a kapitalizmus édes gyermekei, amelyek a társadalom egyes rétegét elsősorban szem előtt, akkor is, ha minduntalan azt hangsúlyozzák, hogy az egész nemzetet képviselik. A tényleges többpártrendszer, a politikai váltógazdaság legalább részben korrigálja a megosztó jelleget. Legalább részben, mert nem hiszem, hogy a kapitalizmusban teljesülhet minden réteg és osztály harmonikus egyenlősége. Ne játsszuk meg a naivot, ne áltassuk magunkat azzal, hogy a mi expresszkapitalizmusunkban, amelyben javában tart a brutális tőkefelhalmozás, a nincstelen magyar napszámos és a kisebbségi magyar nábob nemzeti érdeke fedi egymást. Az egypártiság ideológiája pedig éppen ezt akarja elhitetni velünk. Érdemes ezt is figyelembe venni napjainkban, amikor diadalittasan hirdetik az egypártiság eszméjét. Próbáljunk más utakra térni, még akkor is, ha némi szkepticizmussal gondolok a bibliai eszmére, mely szerint „könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak az Isten országába bejutni”.