A Svédasztal körül rohangásznak a Szakági Bizottságok Elnökei, egymással hajba kapva igyekeznek kideríteni a Zászlók nagyságrendjének szabályait. Kihirdetik, hogy melyik Zászló birtoklása milyen érdemet Jelképez; tartsunk össze, mindenki érdeme szerint, kiabálják kórusban. De hangjukat elnyomja a Zsivaj, hiszen alkalmatlan az Ünnepi Hangulatban az érdemekről egyezségre jutni, hiszen mindenki biztos abban, hogy az övé a legnagyobb Érdem. A Lakoma résztvevői lelkesen lobogtatják a Zászlókat, fáradhatatlanul szónokolnak. Egyszerre megismétli mindenki a Szónoklatát, amit az Üres Teremben tartott. A lelkesedéstől mindenki előre rohan; nekiütköznek a Falnak, gyorsan fordulnak egyet, úgy tesznek, mintha semmi sem történt volna, hanem továbbra is előre rohannának, nem pedig Vissza. Felbomlik a Rend, akik egy kicsit lemaradnak azok a Fal felé tartanak, akik rohantak, azok már visszafelé tartanak, ezért egymásba ütköznek, s szenvedélyesen győzögetik egymást, ki tart előre és ki tart visszafelé.
A Szakági Bizottságok Elnökei az utolsó erőfeszítéssel Előre Törnek. Tartsunk össze, kerüljünk a viszályt, kiabálják. Neveket olvasnak fel. Névsorokat lobogtatnak. Követelik, hogy mindenki jelentkezzék saját Bizottságába, nyugalom, nyugalom, a Zászlókat Érdem szerint osztják ki. Ettől azonban még nagyobb lesz a zűrzavar. Korhanecz Úr feláll a Svédasztalra és bejelenti, hogy a következő órában vakmerően elindulnak a Végső Pont felé. Diadalmasan folytatják a Monumentális Lakomát. A legfontosabb az Egység, az Összetartás és az Érdem. Nincs elodázás, a Tettek nem tűrik a tétovázást. A tömeg éljenez és még lelkesebben rohan faltól falig, közben azt kiabálja, hogy előre. De azonnal kirobban az előző vita: kié a nagyobb érdem, ki tart helyes irányba és ki tart visszafelé. Vannak akik árulásról rikoltoznak. Árulók is akadnak köztünk, kiabálják és egymásra mutogatnak. Nem vették észre, hogy ugyanabba az irányba haladtak. Minden úgy történt ahogyan szerették volna, de nem hittek a szemüknek.
Én is kapkodok. Rohannák, de hova? Merre? Tíz lépést ebbe az irányba, tíz lépést abba. Aztán kezdődik minden elölről. Jó lenne valamilyen Zászlórúdba kapaszkodni, gondolom. Csak szerezzek egy Zászlót magamnak, akkor talán az Iránnyal is minden rendben lesz. De nem sikerül egyet sem megkaparintanom. Ezért úgy éreztem, körbe-körbe forgom. Kétségbeesetten futkározok a Teremben, attól rettegve, hogy minden pillanatban kiteszik a szűröm.
Ez tétlenkedés felháborító, hol maradtak az Érdemek, ront nekem ez Üldözött Hölgy hatalmas Zászlóval a kezében. Lobogtatja előttem, hogy csak úgy Nyög alatta. Hogy lehet Zászló nélkül ide belépni? Nem megesküdtünk, hogy a Tettek ideje köszöntött be? Tettek nélkül még meghalni sem lehet, rikkantja el magát. Liheg, nyög és rohan a Fal felé. Ez a legnagyobb boldogság, amelyet csak nagy szenvedés után lehet megszerezni, kiabálja, s diadalmas pillantást vetve felém máris fordul vissza.
Mi legyen velem? Én is rohangászok ide-oda. De én is láttam a haldoklókat, megérdemlem a Zászlót, mondogatom a Lakoma Résztvevőinek. Ám ez sem segít. Az Első Földi taszigál: menjek Odaátra. Várjak. A Második rámrival: Tisztuljak innét. Várjam be őket Odaát. Addig semmi. Addig maradjon a szégyen. Addig nem kapok Zászlót. Majd kapok, ha Szabadság lesz. Addig fogjam be a szám, mert ők szenvednek. Vagy érdemeljek ki egy Zászlót. Ugyanúgy, mint ők. Lám, igazat mondtak az imént. Ők kiérdemelték. Vérüket adták, utolsó csepp vérükig harcoltak Kisebbségi Népükért. Egyáltalán hogyan jutott eszembe Zászló nélkül Lakomára jönni? Nem tudtam talán, hogy mindenki hozott magával egy Zászlót? Tán nem gondolom, hogy a Pincérek ajándékozzák a Zászlót. Micsoda aljas játék: most azok, akik kis Zászlót hoztak, nagyot akarnak megkaparintani maguknak. Hogy nagyobb Érdemekkel dicsekedjenek. De ez nem megy csak úgy. Azért nem jut nekem, mert nem hoztam magammal. Minek Odaát Zászló? Majd ha Szabadság lesz, kaptok Zászlót. Addig jó lesz egy Közös. Addig mi őrizzük a Részetekre. Majd ha megérdemlitek, akkor megkapjátok. Békülékenyen kérdeztem: Látták-e a Haldoklókat? Akikről Szónoklatomban beszéltem? Még élnek! Talán még mozognak! Könyörüljünk rajtuk! A Párbaj után kezdtek haldoklani. Igaz, nem volt Golyó, de mégis haldoklanak. Miféle párbaj? kérdik megütközve. Párbaj nélkül Haldokolnak, válaszoltam. Durván leintettek. Már hogyne látták volna őket? Mit gondolok én? Már réges-régen látták őket. A Kezdet legkezdetén. Én még kezdő vagyok. Itt, ebben a teremben mindenki látta a Haldoklókat.
Győztünk, harsogja az arcomba az Nemzetközi Jogász, Látja Uram, a Házi Nyulak mégis Vad Nyulak lesznek. Méghogy szétszéledjünk, valósítsuk meg az Eszmét, miként azt Povazsán Úr akarta. Kész öngyilkosság. Inkább összetartunk és megvalósulunk. Korhanecz úr győzött. Igen. Minden nap győzni fog. Hogyne, hogyne, persze, láttuk a Haldoklókat. Magától értetődő, hogy mindent láttunk. Éppen mi ne láttuk volna? De nem láttam a Golyót, vetem közbe, a Golyót mégis a zakóujjba rejtettük, bizonygatom makacsul, hogy mentsem a Tekintélyem. Szóba sem kerülhet, válaszolták, sok Golyó volt, s vészesen Dörgött. Ön szerint hol voltak a Golyók? Tán a Zakóujjban?, vicsorít rám az Üldözött Hölgy. Mi pontosan tudjuk, csak nem kötjük mindenki orrára, kiabálják többen is, hisz ez a lényeget illetően nem fontos. Az a fontos, hogy van Golyó. Úgy van, ismerem el hálásan. Tényleg nem fontos, hogy hova rejtettük a Golyókat, az a csodálatos, hogy ennek ellenére halálra szántan céloztunk, fogom könyörgőre a szót. Mindegy, hogy volt-e Golyó, vagy nem, az a fontos, hogy voltak Halottak, rikkantott rám az Üldözött Hölgy és a Zászlórúddal mellbe bökött. Sok volt a Halott, és még sokkal több lesz, rivallt rám. Nem Halott, hanem Haldokló, ellenkezem továbbra is. Millió és millió haldokló, de egy sem lesz Halott, hát nem furcsa és csodálatos dolog ez? Ez a Csoda nyitja. Csoda, az már döfi, lesz még az Úrból valami, egyezett bele az Üldözött Hölgy. Akkor egyezzünk ki, béküljünk össze, boruljunk egymás Keblére, válaszolom hálásan. Csoda, ez már Döfi, ismételgette az Üldözött Hölgy, mindig erre vártunk. A Csodára. Összeborulhatunk, hagyta rám, és rohant a Zászlóval egyenest a Falnak. Haldoklók voltak, de Nyulak tényleg nem voltak, szegezi mellemnek Zászlaját a Második Földi, aki figyelmesen hallgatta az Eszmecserét. Jól nézd meg ezt a Zászlót? Szülőfölded Zászlaja, erre esküdj meg, hogy Nyulak nem voltak. Árnyaltabban Uram, szólt közbe a Nemzetközi Jogász, Nyulak mégis voltak, csakhogy a Bokrokban Házi Nyulak rejtezkedtek. De ezentúl minden Házi Nyúlból vad Nyúl lesz. S arról se feledkezzék meg ebben a Történelmi Pillanatban, hogy nagy Csend volt, eklektikus halálos Csend, emeli fel Zászlaját az Posztposztavangárd Költő. Mikor látják be az Urak végre, hogy a Csend legfontosabb, a legtermékenyebb, mert a Csendben Születik a Legfontosabb Szó?
Egyezzenek ki, kerüljék a viszályt, boruljanak össze. Az ég szurokfekete volt, villámlott, megállás nélkül dörgött az ég, a haldoklók jajveszékeltek, kezdett békítgetni bennünket a Nemzetközi Diplomata. Ellenben valóban Csend Még Nincs – Csak Lesz. Ebben engednie kell a Posztposztavangárd Költő Úrnak. Abban viszont igaza van, hogy Csend lesz, ha a Haldoklók elnémulnak. A Csend értékét ez még jobban Növeli, úgyhogy kedves Uram, az Ön igazsága nem szenved Csorbát, csak növeli az Áldozatok számát.
Felemelem a kezem. Ez nem igaz. Uraim, ez nem lehet igaz. Akkor mire születtünk mi és mi legyen a hivatásunk? Számlálni a halottakat? Kiáltani akarok, de nem bírok. Mintha vesztem érezném, harsogom Szónoklatomat. Értsék meg végre mit akarok mondani. Nincsenek Halottak, Csak Haldoklók. Nem lehetünk annyira vétkesek, hogy jutalomként csak a halottakat számláljuk. Párbaj kell, motyogom, csak Párbajoznunk kellene. Amint kiejtem a szót, hogy Párbaj, abban a pillanatban úgy tűnik, mintha Korhanecz úr emelné fel revolverét. Akkor Povazsán Úr miért nem emeli fel? Mi történt? Most dől el, hogy igazam volt-e? Jól hallatszik a Tapsvihar. Akkor Párbajozzunk, végre. Végre meglesz a Jutalmam: látni fogom, üres-e a Pisztoly Csöve? Tudni fogom, miért nem Dörren, miért csak Pukkan? De ő egyre csak emeli, emeli, egyre emeli, magasabbra, magasabbra, még magasabbra. És tombol a jókedv. Fantasztikus. Úgy tűnik, mindenki a levegőbe lő. A Szónokok egyre boldogabban ismételgetik Szónoklatukat. Zászlók selymesen suhognak a fejünk felett. A hangulat a lehető legünnepélyesebb, de nem Dörren, csak Pukkan. Ez történik Közép-Kelet-Európában, rikkant fel mellettem az Üldözött Hölgy. Lakomáról-lakomára méltóságteljesen, áldozatkészen haldoklunk, vetem oda fokhegyről, és lessük a Pisztoly Csövét.
Csak azt látnám még, amint Povazsán Úr teste tompa puffanással zuhan a Zöld Fűbe. De nem látom. Ha látnám, akkor bizonyára lenne legalább egyetlenegy megdönthetetlen bizonyítékom, hogy egyszer mégis eljutunk a Végső Pontig. De nincs.
A pincérek teletömték a Svédasztalt, kitartóan hordták a Finom falatokat. Lepotyognak az asztalról a bélszínszeletek, hátszínszeletek, a rántott borjúlábak, a madeirás marhanyelvek, a Stefánia marhasültek, a vesepecsenye falatok, a dió- mandula- és csokoládétorta szeletek, a friss narancsok, szőlőfürtök. Lehullott a parkettra a kocsonyázott libamájpástétom, csokoládékrém, a mogyorókrém, a fagylalté, a tortahab, a pudingkrém. Ekkor ütötte meg a fülem, amint a pincérek ismételgetik: Meghalt Povazsán Úr. Meghalt Povazsán Úr. Az imént. A saját szobájában. Békésen. Nem párbajban, he-he-he. Nem ordított, hogy aljasság…. úriember maradt. Az orvos azt mondta: a Szíve, a Szíve mondta fel a szolgálatot. De senki sem figyelte, mit mondanak. A pincérek ügyesen egyensúlyoztak a csodálatosan szép Kristálypoharakkal teli tálcákkal és egyhangúan ismételgették a mondatot: Meghalt Povazsán Úr a Szíve végzett vele. A szobájában éppen egy pohár Pezsgőt fogyasztott, úgylehet éppen magasba emelte, mellette hatalmas Zászló lobogott. A pincérek ismételgették a mondatot és egyre sebesebben futva rohantak a tálakkal, amelyeken poharak, mind színültig volt töltve finom Pezsgővel. A nagy dulakodásban egyetlenegy csepp sem cseppent ki a Poharakból. Mi pedig lerántottuk őket a tálcáról, felöntöttük a pezsgőt és máris Törtük a Poharat. Meghalt Povazsán Úr, mellette Zászló lobogott, ismételgették monoton hangon a pincérek, mint akik pusztán csak megszokott kötelességüket teljesítik. Először talán sokan nem hallották igencsak halkra fogott szavukat, de aztán rájöttem igen, hallották, mert Korhanecz Úr pohárköszöntőt mondott. Remekbeszabott búcsúbeszéd volt, mondta Erik Úr a Nemzetközi Diplomata. Még a Nyugati Mércéket is Kielégíti, így kell Búcsúztatni, látszik, hogy mekkora Áldást hozott Önökre a Demokrácia. Erik Úr Zászlót lobogtatva méltatta a gesztus vitathatatlan jelentőségét, legfőképpen azt, hogy Korhanecz Úr megőrizte a Lakomák kontinuitását. Ez már döfi, a Kontinuitás meg a Jogállam. És külön ki kell emelni Korhanecz Úr érdemeit, szónokolta az Üldözött Hölgy, miközben biztonságosan megkapaszkodott egy Rúdba. Miféle érdem, mordult fel az Posztposztavangárd Költő. Ez még messze van a Tiszta Szótól. Addig ne beszéljük az Érdemekről. Inkább azt fontoljuk meg, hogy máris túl messzire mentünk. Az Érdem csak aztán következik. Megfontoltan és óvatosan: ez az érdem. Álljunk le a Lakomával, mert maga alá temet bennünket a féktelen szenvedély, ami újra csak régimódi hozzáállásról tesz tanúságot, dörögte a Költő. A Hagyományok Rabságában megfeledkezünk, a Szóközpontú Lakomáról, pedig már közeledünk a Határhoz, csapdába esünk, ha a Próféták megint elkezdenek prédikálni az Erkölcsről, akkor rögvest fordulhatunk vissza, oda a Szóközpontú Lakoma, süvöltött kétségbeesetten.
De akkor már késő volt, nagyon késő. Úgy látszik nem tudtuk ellenőrizni magunkat, elragadtak bennünket a megváltó nemes Szenvedélyek. Mindent egyszerre akartunk, most vagy soha, kiabáltuk kórusban. Betörünk a végső Pontba, ismételgettük kórusban. Végzetünk-e a lelkesedés, a színlelés, vagy pedig csak az Isten játszott velünk? Ezt senki sem tudná megmagyarázni. Mi csak tettük a magunkét, csak rohantunk előre, csak sokat akartunk. A Zászlórudakba kapaszkodtunk és rohantunk Faltól-falig sírva: diadalmámorban és hősiesen. Oda és vissza. Megiramodtunk és visszazuhantunk. A magasban szárnyaltunk és a mélybe buktunk.
A nagy fejvesztésben nagynehezen én is megkaparintottam egy Zászlót, de kitépték a kezemből, nem hagytam magam, az Anarchia nekem kedvezett, egy ismeretlen férfi kezéből azonnal egy másikat téptem ki magamnak. Rohangáltam Faltól Falig, hogy egy legyek a többiekkel. A pincér mondatait hallva, csak arra gondoltam, hogy csupán ezért vagyunk itt, vagyis csupán azért létezünk, mert csak itt létezhetünk, máshol nem létezünk, azért jöttünk ide, hogy haldokoljunk. Egyesegyedül csak ezért. Csak azért, mert Üres a Cső. Csak azért nincsenek Nyulak, mert Mi Létezünk. Csak bámulunk a Csőbe kitartóan, bátran, hősiesen, mint a Közép-Kelet-Európai Mennyei Kalandorok. A Csőből Repül KI a Jövő, mint a Golyó. És Nem Dörren, mint ahogyan Jövő sem Dörren. De gondolataimat megszakították, mert újra kitépték a kezemből a Zászlót. Lökdöstek ide-oda, nem engedték, hogy faltól falig rohanjak, boldogan megforduljak, és érezzem, miként sodor előre az Ár. Csak arra emlékszem, hogy az erőm elhagyott, a Szőnyegre Zuhantam, miközben körülöttem gúnyos nevetést hallottam.
Arra ébredtem, hogy sajog testem, egyik bordám éppen két Zászlórúd közé szorult, derekamat pedig egy harmadik nyomorgatja. Az Üres Terem teli volt Szétdobált Zászlóval, a parketten óriási pecsenyeszeletek, szűzérmék, gombával leöntött borjúcombszeletek, a legkülönbözőbb módon tálalt felvágottak hevertek szerteszét, csokoládé- és gyümölcstorta szeletekkel s fagylaltlével leöntve. Az egyik asztalról gombamártás csepegett.
Felkuporodtam, és elfogyasztottam egy szelet nyúlpástétomot, aztán minden erőmet összeszedve feltápászkodtam. Térdem remegett, fájt minden porcikám. Sehol egy hangot sem hallottam. Kitámolyogtam a toalettbe, a tükörbe pillantottam, arcom teli volt véraláfutással meg kék folttal, a kézfejem, a karom is véraláfutásos volt. Nem kerülhettem meg, hogy számba vegyem kudarcomat.
Nem zúztam szét a Lakomát, most szívhatom a fogam, hiszen csak én törtem össze, mégpedig egész nevetséges módon: minden megtörtént velem, ami emberrel megtörténhet, s csak bámulom arcomon a véraláfutásokat. A csapvíz alatt meditáltam, vizet fröcsköltem az arcomba, élveztem ahogy a csuklóm, az arcom lehűl, úgy éreztem magam, mint egy Párbajhős, aki végre megtapasztalta milyen is a Párbaj, amelyről Szónokolt.
Visszatámolyogtam a terembe, fel akartam emelni egy Zászlót, de nem tudtam eldönteni, melyiket emeljem fel. Melyik az enyém, haboztam. Miért nem választok szabadon, ha mind itt hagyták nekem? Vagy azt gondolták, hogy úgysem tudok választani, mert fabatkát sem ér a Zászló, ha az ember küzdelem nélkül választja. Akkor csak közönséges Rúd és Rongydarab. Vagy mégsem? Nem ezért küzdöttem, hogy minden így végződjék. Akkor soha sem fejezem be Pikareszk Regényem.
Elhatároztam, hogy túljárok az eszükön, megyek a magam útján, cipelem azt a Zászlót, amit szabadon választok. Olyan volt a Terem, mint a Csatatér a Párbaj után. Elvonult a Vadásztársaság, elmaradt a Végső Küzdelem, a Küzdő Felek kifáradtak, Új Erőt Gyűjtenek, a Revolverek a Fűben rejtezkednek, a Golyók a Zakóujjban lapulnak, elmaradt a Csevegés, a Locsogás, az Önkényes és Öncélú Kifejezés, a Tudományos Elemzés, a Szellemes Összerakás, a Bravúros Szétszerelés, a Hősies Menekülés a Valóságon Túlra, a Hivatásos Siránkozás a Valóság- és az Énvesztés miatt. Akkor tehát mégis ők hagyták cserben a Zászlókat, tehát értük is helytállok. A Cső mindkét oldala elé állok, hol erről az oldalról, hol pedig arról húzom meg a Ravaszt. Vagy az is megtörténhet netán, hogy engem engedtek át a Zászlóknak? Mindenesetre, nehogy azt terjesszék rólam, miszerint Gyáva vagyok, összecsomagoltam egy szerényebb nagyságú Zászlót, külön raktam el a rudat, külön a selymet, és kiosontam az Üres Teremből, elindultam Odaátra, egyetlenegy Zászlóval a bőröndömben.
Közben az újságokból értesültem, hogy Világra Szóló Temetést rendeztek, amelyen megjelent szinte valamennyi Jeles Közép-Kelet-Európai Szakértő, aztán pedig Povazsán Úr Emlékére Díszlakomát tartottak. Sírgödre felett természetesen Korhanecz Úr tartott hatásos beszédet, a Szabad Sajtó egyhangú véleménye szerint nagylelkűen ecsetelte a Megboldogult Érdemeit, erőteljesen hangsúlyozta, miszerint ő rakta le az Alapokat, de az sem maradt ki a tudósításokból, hogy a Mély és Örök Gyásztól a Résztvevők természetesen még Elszántabbak lettek, vagyis hosszú, nehéz Küzdelemre készültek fel, s ünnepélyesen felesküdtek, hogy Meghódítják a Végső Pontot.
A Monumentális Lakoma titkos jelbeszéde szerint, csakis így lehetett ezt az utalást értelmezni, hiszen diplomáciai megfontolásból, az sem kizárt, hogy a Nemzetközi Diplomaták erélyes követelésére, kihagyták a Határ Szót, nehogy az Ellenfél Gyanút Vegyen és kitörjön a Nemzetközi Botrány, amire most éppen Alkalmatlan az Időpont. Az újságok ezt nem írták meg, ám mindenki aki járatos volt a Monumentális Lakoma Nyelvében csakis ezt érette ezen, hogy addig küzdenek, míg Át nem suhannak a Határon, hogy betörjenek a Végső Pontba.
Egyedüli reménysugarat jelentette, hogy mégis minden úgy történt, ahogyan a tervezték. Egy Ideáti lakomaszerűségről szóló tudósításból megértettem, hogy a Monumentális Lakoma egészen biztosan eléri Végső Célját. A Résztvevők közül néhányat személyesen ismertem, s megpróbáltam kapcsolatba kerülni velük, de sikertelenül. Az egyik Résztvevő szomszédja csodálkozva, majdnem hogy gyanakvóan méregetett, amikor becsöngettem nála s a barátom után érdeklődtem, a foga között mormolta, hogy az illető már régen nincs Ideát, hanem Odaátra költözött. De az újságokban olvastam, hogy Ideát van, erősgettem, ő viszont csak legyintett, s erősítgette, vele is előfordult már ilyen tévedés, ezek olyasféle Rémképek, amelyeknek Áldozatai vagyunk, mert vele például megesett, hogy egy illetőről azt hitte, hogy Ideát van, sőt naponta látta az utcán is, ám mindenki tudta, s később ő is meggyőződött róla, hogy be sem tette a lábát Ideátra. Ez annyira hihetelennek tűnt előtte, olyan sokat törte a fejét az eseten, hogy egy pillanatban ő sem tudta már hol van, Ideát vagy Odaát. Legjobb, ha az ember nem töri ilyesmiken a fejét, mondta és behúzta maga mögött az ajtót.
Ez nem keserített el, inkább kitartásra buzdított. Ha Odaát a Lakomák folytatódtak, akkor egyetlenegy Óriáslakomává olvadnak majd össze. Még inkább megerősítette a hitemet a Világgá Röppentett Hír, hogy a Posztposztavangárd Költő Rendkívüli Lakomája óriási visszhangot keltett, valóságos szenzációként hatott a bejelentése, hogy végre, végre a régi művészetnek vége, sikerült végre kitörni a Politika Vak Világából, végre Igazi Tiszta Művészet született, ez a Tiszta Nyelv Győzelme, a Megváltó Diskurzus Kikristályosodása, a Metadiskurzus belovaglása, ezzel végre megszületett az igazi Szótár. Trillázott, játszott, lebegtek a légben a díszes fuvolán fújt szappanbuborékok. Mindenkinek muszáj ezt komolyan venni vagyis megérteni, különben akkor Barbárnak neveztetik és kitaszítják a művelt Közép-Kelet-Európából. Így fog történni, pontosan így, hej, hej. Pár év múlva a Posztposztavangárd Költő megint azt Bizonygatta, hogy ennek köszönve huj, huj, végre, végre a régi művészetnek vége, sikerült végre kitörni a Politika Vak Világából, ez végre Igazi Tiszta Művészet lesz, ez lesz végre a Tiszta Nyelv Győzelme, a Megváltó Diskurzus Kikristályosodása, a Metadiskurzus belovaglása, ezzel végre megszületik az igazi Szótár. Huj, huj, nem hiába görnyedt az Íróasztala fölött az Új Esztétika Mécsese mellett, eddig senki sem értette, mint mond, most mindenkinek muszáj lesz megérteni, különben akkor Barbárnak neveztetik és kivele a művelt Közép-Kelet-Európából. Így fog történni, pontosan így, hej, hej. Mi más lenne a Szavak Győzelme, mint elmenni a Végső Pontig és minden Közbülső Ponton megfelelő Lakomát szervezni. A Határ előtt természetesen a Limesről rendeztek Nemzetközi Lakomát, aztán pedig felkészültek, hogy Áttörjék a Határt, s Betörjenek a Végső Pontba. Pontosan öt kilométerrel a Limes Nemzetközi Lakoma előtt rendezzenek Rendkívüli Szóközpontú Lakomát a Tiszta Művészi Formáról, meg a Regény haláláról, ezzel is alaposan felkészülve arra, hogy totálisan Lépjék Át a Határt. Előzőleg minden Közbülső Ponton Megfelelő Lakomát szerveztek, melyeken számításba jöttek a régimódi történetek, új megvilágításban. Valóságos tömegmozgalom született. A Dekonstruált Lakoma Kora a szövegláncok gyönyörű hullámzásában. Új Táj, Új Ember ragyogott fel előttük, s a leghitelesebb Lakoma a Szóközpontú Lakoma volt.
Hogy mégsem érkeztek meg, arra is akadt Magyarázat. Bizonyára most is csak a Limes Lakomáig jutottak el, de eztán vissza kellett fordulniuk, titokzatos okokból kifolyólag meggondolták magukat. Visszafordultak és újra megtették ugyanazt az utat, habár a Határ túloldalán Népitánccsoportok Táncoltak, világra szóló Lakomára várták a Vissza Érkezőket, vagyis a Megmentőket, az Odaáti Szónokok a Mikrofon előtt Gyakorolták a Szónoklatokat, az Odaáti Népitáncosok meg Ropták a Táncokat, a Zenekar Teljes Gőzzel húzta a Talpalávalót, ám e fenséges Idillel szembesülve, közvetlenül az Idill Küszöbén, a Lakoma Hőse, Korhanecz Úr valami gyanúst szimatolt és idejében megfelelő óvatosságra intett, fel volt háborodva ugyanis, mivelhogy mindenki szabadon lépte át a Határt, ingázott ide-oda, sokan pedig az Ingázást megszakítva odasomfordáltak Korhanecz Úrhoz és bizalmasan elpanaszolták neki, hogy az Ingázás mekkora akadályokba ütközik, mekkora Bátorság kell hozzá, ők ezzel a Bátor Gesztussal valójában a Nagy Lakoma Előőrsét képviselik, tehát mindenképpen különleges elismerés, méltó jutalom illeti meg őket, ám minden igyekezetük, önfeláldozásuk Odaát nagy Akadályokba Ütközik, mert bár a Táncosok látszólag egyazon ritmusra táncolnak, közben egymás között Marakodnak, ezért kénytelenek felhívni a figyelmet, hogy nem mindegyikük Egyformán Hűséges a Monumentális Lakomához, még akkor sem ha Örök Hűséget Esküdött, sokan csak Színlelik, hogy Várják az Érkezőket, valójában Árut Csempésznek és Feketéznek az Eszme Örve Alatt, úgyhogy nem mindenki érdemli meg a Kitüntetéseket, természetesen mondani sem kell, a Gonosz élén a Szónokok járnak, akik nem engednek mindenkit egyformán érvényre jutni, nehogy Kiderüljön, miszerint ők már nincsenek Odaát, hanem Ideát, Bort isznak és Vizet prédikálnak, Ideátra fészkelték be magukat, behízelegték magukat az ideáti Tanácsosoknak és Szerveknek, Kocsmákat és Cégeket nyitottak, Ideáti Útlevelet Szereztek, vagyis nem kockázatnak semmit azzal, hogy Szabadon Járnak-Kelnek, de mégis azt Számolgatják, hogy mit Kapnak Jutalmul, hogyan ragadják magukhoz a Jutalmat, amelyre mindenképpen számítanak.
A megelőzés végett mindent megkíséreltem, hogy idejekorán figyelmeztessem az Ideátiakat, nehogy elhirtelenkedett örömujjongással elbátortalanítsák az Érkezőket, meghiúsítsák a Végső Pontba való Betörést, nehogy legjobb szándékuk ellenére a hatalom cselvetésének áldozatai legyenek, vagyis nehogy a túlzott ünnepléssel ellehetlenítsék megváltásukat, ezért meg akartam győzni őket, hogy az Ünnep legyen Fenséges és Méltóságteljes, tele Szenvedéstudattal, Sorsvesztéssel, de Észrevétlen, s módfelett Tapintatos, ám hiába kerestem a Résztvevőket, sehol nem bukkantam nyomukra, habár az újságokból időnként arról értesültem, hogy igenis zajlik az Várakozás.
Nem tudtam megakadályozni a katasztrófát, Korhanecz Urat, a Lakoma Hősét rettenetesen felháborította az a szemérmetlenség, az a beteges hedonizmus, amellyel mindenki össze-vissza, a Monumentális Lakoma megkerülésével sétafikál Át a Határon; ejnye, ejnye, gondolhatta, hogy mernek szabadon járni-kelni, amikor ő az életét kockáztatta érdekükben és mindenütt Kiállt mellettük, a Világnak Tragikus Színekkel ecsetelte Nehéz Sorsukat, most meg kiderül, Nem Érdemlik meg a Bizalmat, mert elárulták saját Láncaikat, semmibe veszik azt a nemes Áldozatot, amit ő nap mint nap hozott érettük, semmibe veszik a Nemzeti Érzést, amelyet ő Áldozatkészen Szolgál és Következetesen Terjeszt. Jaj, jaj, jaj, mi lesz Velük, Szétszóródnak, ahelyett, hogy Összebújnának a Szülőföld meleg Ölében és türelmesen várnák, hogy ő hozza a Szabadságot, ami miatt ő jogosan szétszóródott. Jaj, jaj, jaj, mi lesz velük ha fejükbe veszik, hogy Szabadok, közben nem azok, oda a Dicsőség. Jaj, jaj, jaj, verje meg őket az Isten.
A hiteles krónikák tanúsága szerint e felismerés birtokában méltóságteljesen megálljt parancsolt híveinek; a Nagy Lakoma minden résztvevőjének és megmagyarázta, még nem jött el a Megváltó Idő, a Monumentális Lakoma szerint még nagyobb Megpróbáltatások várnak Rájuk, a következőkben még nagyobb Áldozatot kell hozniuk. Erélyesen letorkolta azokat, akik javasolni merészelték, hogy egyenként üljenek Kocsiba és egyenként – természetesen minden Feltűnés nélkül – suhanjanak át a Határon, csak úgy, mintha nem volna Céljuk, vagyis mintha kirándulásra indulnának, vagy a szegény Rokonokat látogatását terveznék, tömjék teli a csomagtartót Külföldi Sörökkel, Sajttal, Tejporral, Kolbásszal, minden Rokonnak adjanak egy-egy Zacskó Tejport és tíz deka szalámit, meg egy Pohárka Whiskyt, tegyenek úgy, mintha éppen rokonszenv-látogatásra indulnának, nem lesz baj, annál is inkább, mert Ideáti Útlevéllel lopakodnak át a leghűségesebb Odaátiak, Odaátra a Rokonokhoz és a Hívekhez, természetesen Vagyonukat előzőleg biztonságba helyeznék, kezdetben már is felmérhetetlenül Bátor Cselekedet lesz, igazi Próbatétel, hiszen ezzel a Vakmerő Gesztussal Próbára teszik az Odaáti Szervek Zsarnokságát, leleplezik Titkos Szándékát, s közben Szenvedő Híveiknek mondanak Buzdító Szavakat, meggyőzik őket, hogy tartsanak ki, nemsokára véglegesen megérkeznek és Odaát is Kiadós Lakomát rendeznek.
No passaran, rázta a fejét elszántan Korhanecz Úr, ilyen Megfutamodásra nem vetemedhetünk, nem prédáljuk pénzünket Tejporra meg Szalámira, még mit nem, akkor nem jut Pénz az erőgyűjtésre, inkább Méltóságteljesen Forduljunk Vissza, ellenkező esetben megeshet, hogy Hitelünket vesztjük, hogyan térünk vissza a Szülőföldre Hitel nélkül, mi történik például, ha az Odaáti Szervek le sem pipálnak Bennünket vagy a vállunkat veregetve simán áteresztenek, rögvest elveszítjük a Hitelt, továbbá megeshet, hogy Odaát a szenvedő Hívek közül valaki sanda szándékkal azt találja mondani, hogy maradjunk Odaát, mert Szükség van Ránk, hiszen Velünk Többen lesznek, akkor mi lesz velünk, hiszen köztudott, mi nem Kötünk Alkut. Ha Idő Előtt Betörünk a Végső Pontba, akkor nem leszünk megalkuvás nélküli Jellemek, hiszen esküt tettünk, csak akkor maradunk Odaát, ha Szabadság lesz, ami nem következik be egyhamar, ezt még az Ideáti Verebek is csiripelik, mi is csiripeljük eleget, tehát nem ugorhatunk saját szánkba; mindig azt mondtuk a Híveknek, készüljenek fel a legnehezebbre, a manna nem hullik magától az égből, tehát legyen erejük a Kitartásra. Mit gondolnak ha csak úgy megjelenünk Sörökkel, Szalámirudakkal, mindenféle Jó Falatokkal továbbá Whiskyvel, húzta fel komoran a Szemöldökét, nyilvánvaló, hogy csak arra gondolhatnak, hogy ripsz-ropszra kezdődik a Monumentális Lakoma, s a Manna magától Hullik, Lesik a Mannát, akkor pedig mi legyen Velünk?
Néhány embert elkedvetlenített ez a hősies Elodázás, de a kételkedőket azonnal letorkolták azok, akik bizonygatták, hogy Bölcs Döntés volt a Menekülés, hiszen nem kell Feleslegesen Kockáztatni a Szülőföld Szeretete nevében, az sem kizárt, hogy az Ünneplés Odaát csak Látszat, mögötte Nagy Csapdát állított fel az Odaáti Gyűlölt Rendszer, ezzel akarja Lépre csalni a Legkiválóbbakat, a Legbátrabbakat, a Leghűségesebbeket, ravaszul megjátssza a jóindulatot, meglehet csak ezért engedélyezték a Határon Tánccsoportok fellépését, csak ezért engedélyezték a Népünnepélyt, hogy csalafinta módon Lépre Csalják a Legkiválóbbakat, vagyis ravaszul azt a Látszatot akarták kelteni, hogy Nincs Életveszély, hogy Nem Üldözik az Érkezőket. Ebben látta a Lakoma Hőse a Cselvetést, a Gonoszságot, a Galádságot, a Hatalom Fondorlatait, ezért döntött úgy, hogy Mindenre Elszántan Folytatni kell a Lakomát, tehát Vissza kell Térni, Lesni az Alkalmas Pillanatot és Jobban ki kell tervezni az Egyetlen Pontba való Betörést.
Később megint olyan hír kelt szárnyra, hogy Visszafordultak, de ezek csak kósza hírek voltak, bizonytalan értesülések, egy-egy véletlenül elejtett szó a kávéházi asztal mellett, az újságárusnál, vagy a zöldségkereskedésben. Olyan közömbös hangon, szinte mellékesen beszéltek róla, mintha azt mondanák, esni fog, vagy kiderül, vagy pedig azt, hogy igyunk meg egy krigli sört. Semmi többet. Mintha igazából nem is érdekelné őket a hír, csak ajánlatos tudomásul adni, hogy tudomásul vették. De a sörivás fontosabb. Ha pedig a krigli sörök mellett a Lakomára tereltem a szót, udvarias, de bizonytalan, főképpen gyanakvó, következetesen, némileg úgy tűnt, sunyin kitérő választ kaptam. Igenis, nem is. Meglehet. Ki tudja? Igen, valamit hallott róla. Ha a nép beszéli, akkor van benne valami. Igaz persze, hogy néha kósza hírek kelnek szárnyra, de nincs ebben semmi különös, az emberek szeretik a kósza híreket. Csodák, persze, néha előfordulnak, hallottam többször is. A múlt héten világított egy fa a határban. A nép azt beszélte, hogy Szent Fa; aki egy darabkát szerez belőle, azt nagy kitüntetés éri. Ketten meghaltak, miközben a fa törzse körül tolongtak. Most a feketepiacon feláron árulják a fadarabkákat. Persze, a legtöbb hamis, az ember megveszi, hazaviszi, várja, hogy éjszaka világítson, de nem világít. Ennek ellenére nem tudjuk mi az Igazság. Minden viszonylagos. Ez is, az is. Lehet így is, úgy is. Lehet, hogy van Igazság, lehet, hogy nincs. Sokan azt állítják, hogy vettek a piacon fadarabkánt és minden éjszaka csodálatosan világit. De nincs rá semmilyen bizonyíték.
A nagy Közép-Kelet_Európai Lakoma bevonul a Pikareszk Regénybe Részlet.
A könyv megrendelhető:(Szerbiában) [email protected]cimen, vagy (Magyarországon) a Fókusz Könyváruházban, Rákóczi út 14., Budapest 1072.