A nagy dulakodás

2012. június

A „nagyok” dolga

Újvidék. Kicsomagolok. Szerbiának még mindig nincs kormánya, a pártok minden gátlás nélkül kupeckodnak. Boris Tadić tárgyal, Dačić értekezik, Dinkić egyezkedik, a Szerb Haladók alkudoznak. A VMSZ a tartományi parlament elnöki tisztségére számít. Elolvasom Szabó Angéla cikkét a temerini fiúkról. Csak azt ismételhetem, amit már leírtam: a jelenlegi bírósági ítéletekhez mérten tényleg aránytalan büntetés! A VMSZ vezető jogászai mély hallgatásba burkolództak. Miért? Žarko Laušević, noha, emberéletet követelő tette, sokszorta súlyosabb, mint a temerini fiúké, amnesztiát kapott. A szerbiai hatalom ünnepelte. Az ehhez hasonló példákat vég nélkül lehetne sorolni. Ellenben nem oldja meg a helyzetet. Csak ennyit se nyom a latban, a kisebbségi politikusok szava?! Szabad kezet kapnak, hogy leváltsanak vagy kinevezzenek, hogy a kisebbségen belül döntsenek a híres-nevezetes káderügyekben, majd felkínálnak nekik néhány tisztséget, aztán csend. No-no! A „nagyok dolgába” nem avatkozhatnak. Talán, ha majd lesz európai tekintéllyel rendelkező kisebbségi politikai elitünk, akkor, a temerini fiúk esete másmilyen elbírálást kap.

Káosz, operett és királydráma

Becsomagolok és folytatom az utam délre. Belgrádban a Bűnhődésből olvasok fel a Krokodil Fesztiválon, az egykori Tito-múzeum előtt, amelyet ma Történelmi Múzeumnak neveznek. A dedinjei helyszín nagyon kellemes légkört biztosít. A szervezők érdeme, hogy közel 1000 ember előtt léphetek fel. A nagyszámú közönség, érdeklődéssel hallgatja a 20 percnyi magyar nyelvű szöveget, amit szerb fordításban a kivetítőn követhetnek. A sikeres est után, másnap délben kerekasztal-beszélgetés. Érdekes, hogy az új prózát, Európa különböző égtájain megélt történetek képviselik. Estére az embert próbáló, iszonyú hőség miatt, kissé elbágyadok. A belgrádi Nemzeti Színházban megnézem Shakespeare: VI. Henrik című drámájának bemutatóját. Az igazi premier Londonban a Globe Theatre-ban volt, ahol óriási sikert aratott. Nikita Milivojević az előadás rendezője Újvidéken kezdte pályafutását, én módosítottam a Csárdáskirálynő szövegét. A mi Csárdáskirálynő-változatunkban úriemberek helyett, tájkunok, gézengúzok, csalók és tolvajok szerepeltek 1988-ban. Idő előtt rejtettük az operett műfajába a valóságot. A szakmabeliek nem hitték, hogy ez bekövetkezhet. Nem csoda, hisz a föld belseje még csak rejtjeles, előrezgéseket bocsátott ki. Jó lenne tudni, Nikita ezúttal gondolt-e az operettre, ugyanis a színen sok groteszk, játékos hangulat uralkodott. Egykor mindent komolyan kellett venni, még a komédiát is, ma meg semmit – még a tragédiát sem. A széthúzásról szóló Shakespeare-i dráma szünetében, azon tépelődött a premier közönsége, hogy politikusaink micsoda lezserséggel egyezkednek, mint a részeg (idő)milliomosok. A választások előtt a káoszról írtam, kiderült, hogy az előbb kezdődött, mint számítottam.

A mi démonjaink

Még tart bennem a nyugtalanság, még eleven bennem a kíváncsiság. Koradélután egy kis kombi busszal Szabadkára utazom, hogy megtekintsem Urbán András rendezésében a Pass-port Subotica/Szabadka című előadást. Érdemes vállalkozás volt, mert ritka színházi élményben volt részem. Véleményem szerint, Urbán elérkezett arra a pontra, ahonnan a meredek csúcsok felé indulhat. Felépítette saját világát. Talán ez volt az utolsó tégla, ami után jöhet a Nagy Kaland. Az idő is kedvez neki, mert bármerre is lépjen, mindenütt a falba kell, hogy verje a fejét, hátra út pedig nincs, mert ott meg kényelmes szakadék vár rá. Akkor, inkább válassza a lehetetlent. A szakadékot azok választják, akik ugyan tehetségesek, de csak félig-meddig. A Pass-Port rendezői projekt, amelynek kimunkálásában Antal Attila dramaturg segédkezett – nevét érdemes megjegyezni. És a színészek játéka elárulta, hogy nemcsak színészi, hanem dramaturgiai képzelettel játszottak. Kiváló iskola a Kosztolányi Színházé, a színészek német precizitással meg buja mediterrán képzeletvilággal játszanak. Néhány gesztussal, félszavakkal elevenedik meg, hogyan bukik egymásba a sötét, komor éjszaka és a déli ragyogás. Egy másik Szabadka-arcot láttunk, amely legalább annyira leleplező, mint Kosztolányi prózája. Azzal a különbséggel, hogy akkor a dzsentri tunyaság, most az izzó és parázsló etnikai konfliktusok tárulnak fel. Szabadka, írom, de írhattam volna azt is, hogy kelet-közép-európai kórkép a XXI. század elején. A „démonok városa”, írja a műsorfüzetben. A mi démonjaink, a mi fantomjaink, a mi traumáink: Szabadka tehát mi vagyunk, jutott eszembe, amikor az előadás után Döbrei Dénessel felidéztük a Ljubiša Ristić által rendezett Áttüntetéseket, amelyben ugyancsak a nemzeti konfliktus drámája bontakozik ki. A két előadás között van bizonyos összhang. Dénes játszott benne, Gyenes Zitával, Varga Henriettával, Bakota Árpáddal… és sorolhatnám tovább a neveket. Még a szerelem is lehetetlen, vallják be abban az előadásban szembenéző felek, miközben revolvert emelnek egymásra. És eldördül a fegyver! Ristić az áldozatok előtt tisztelegve, magyar és (akkor még létező) jugoszláv zászlóval borítja be a színteret. Urbán másféle befejezést fogalmaz meg. A színészek a homokba virágokat ültetnek. Ez eddig a leghitelesebb szabadkai metafora, amelyről tudok. Homokba virágot! Ez játszódik le a színpadon, de ahogy látom, az életben művirágot biggyesztenek a műhomokba.

Áder elégedett

A  Rio de Janeiró-i ENSZ konferencián, Tomislav Nikolić Szerbia elnöke Áder János Magyarország államfőjével tanácskozott, aki ígéretet tett, hogy Magyarország mindent megtesz annak érdekében, hogy Szerbia mielőbb megkapja az uniós csatlakozási tárgyalások időpontját. Áder elégedetten nyilatkozott a szerbiai kisebbségpolitikáról, a vajdasági magyarok helyzetéről és arról, hogy a magyar kisebbségi párt a VMSZ, folyamatosan kormányzati szereppel bír.

Mi lesz a tömegsírokkal? Merjük felvállalni? Belefér az alkudozásba?

Hónapokkal ezelőtt Vojislav Stanovčić, a 44/45-os magyarok elleni atrocitásokat kivizsgáló államközi vegyes bizottság szerbiai tagozatának elnöke Szabadkán részt vett a Magyar Párt megalakulásának 90. évfordulójának emlékére rendezett tanácskozáson, amelyet a VMSZ szervezett. Ez arra utal, hogy a kisebbségi párt részéről megbecsült személyről és tudósról van szó. Nos, ő a Vajdasági Televíziónak adott nyilatkozatában elmondta, hogy 5600 és 6000-re tehető a vajdasági magyar áldozatok száma. Ez az adat ellentmond az eddigi feltételezéseknek, melyek 20 000 illetve 40 000 magyar áldozatról tudtak. A kutatók illetékessége felderíteni az igazságot! Valami azonban nem stimmel. Glatz Ferencet, az akadémiai államközi bizottság magyar elnöke „Együttéléstől a tömeggyilkosságig. Vajdaság a második világháború idején” 2011. szeptember 30-án megrendezett nemzetközi konferencián (a Szerb–Magyar Akadémiai Vegyes Bizottság, a Budapesti Európa Intézet, az MTA Történettudományi Intézete, az Európa-történeti Kutatócsoport tagjai vettek részt rajta) a következőket mondta: „A világháború befejezéséhez tartozik: az áldozatok eltemetése és a kárpótlások megítélése. Amit – fura, de nem meglepő módon – az akadémiai bizottságtól várnak el az egykori elszenvedők utódai. Hogy ugyanis bontassunk el akár pályaudvarokat a tömegsírok felett, hogy ugyanis járjunk el a hatóságoknál a helyi emlékhelyek építése és őrzése ügyében. S hogy találjuk meg a szeretteik neveit azokon a bizonyos listákon, csontjaikat a névtelen sírokban. Jogos elvárások, de talán nem tőlünk kellene ezt számon kérni. (Ezért is mondjuk: az akadémiai történész bizottság mellett szükség volna egy államközi politikai-közéleti vegyes bizottságra, amelyiktől indokoltan kérhetnék számon ezeket az elvárásokat a volt áldozatok. Reméljük, egyszer a politika is meri vállalni a szembenézést az emberekkel…)„ Múltak a hetek, a hónapok, tél lett, majd kitavaszodott. Hallgatnak az akadémikusok, hallgatnak a politikusok, hallgatnak a sírok, hallgat a Magyar Nemzeti Tanács, hallgat a pártsajtó. Tudomásul vették a magyar akadémikus szövegét, tudomásul vették a szerb akadémikus számadatait. Nem cáfol senki semmit! Lehet, hogy Glatz fején találta a szöget, amikor kijelentette: a politika is merje vállalni a szembenézést, merjék ezt a kisebbségi politikusok is. Követeljék a politikai-közéleti vegyes bizottság létrehozását, amelynek alapján a szerbiai Képviselőház nyilatkozik a 44-45-ös tömeggyilkosságokról. Nem értem, hogy ez miért maradt el?! Valamit nekik is kockáztatni kell(ene)! Egyelőre azonban ez a téma, 67-68 év után sem prioritás, folynak a pártalkuk, javában tart a kufárkodás, a fotelek körüli dulakodás. Tomboló hőségben tart a politikai zsibvásár. Aztán majd ki kell pihenni a választási fáradalmakat, ki kell választani az új titkárnőket, a megbízható sofőröket, mire egy szép napon besurran az ősz. Ja, néhány tisztséget azért közben bezsebeltek. X. megy Y tisztségére, Y kapja Z. funkcióját, Z. felvállalja X. helyét stb., stb., stb.

Családi Kör, 2012. június 28.