A mindennapi népszavazásról
2012. április
Keserű pirula
Drámai információ olvasható a budapesti Magyar Nemzetben a vajdasági magyar, konkrétan a közép-bánáti oktatásügyi helyzetről. Rohamosan csökken a magyarul tanuló diákok száma, s a szülők sorra szerb tagozatokra íratják gyermekeiket. „Udvarnokon még egy szülő sem jelezte, hogy magyar osztályba íratná a gyerekét, ezért nagy a valószínűsége annak, hogy a faluban megszűnik a magyar tannyelvű oktatás. A mintegy ezerlakosú település lakosságának a fele még magyarnak vallja magát, ennek ellenére a magyar tanulók száma évről évre csökkent. (…) Becslések szerint csak minden negyedik magyar családban született gyerek tanul anyanyelvén Nagybecskereken.” A budapesti hírek elképesztőek, már csak azért is, mert a hazai pártsajtó sikert sikerre halmoz. Aztán a Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesületének helyzetjelentését mérlegelem. Az egyetemi hallgatók 6 százaléka magyar anyanyelvű, miközben a vajdasági magyarok a tartomány lakosságának 14,28 százalékát teszik ki. A pedagógusok kimondják azt, amelyről a pártsajtó hallgat: „A gyakorlat azt mutatja, hogy az MNT sajnos párthovatartozás alapján támogatja a magyarságot, intézkedéseiben pártérdekeket kíván érvényre juttatni”, állítják a pedagógusok Gondterhelten hajlok a 2010. december 10-i naplójegyzetem fölé, amelyben szóvá tettem a kisebbségi centralizmust, és attól tartva, hogy egyszer befut ennek a fájdalmas számlája. „Az egypártrendszer idején elvesztettük Dél-Bánátot, annak bukása után pedig az egész Bánátot meg Dél-Bácskát. Amint látom, a centralizmus nem segített Észak-Bácskán sem, hiszen egyre erőteljesebb a rojtosodás. Az előrejelzések nem túlságosan biztatók. Egyértelmű, hogy az elmúlt évtized ballépései jóvátehetetlenek, ami ezután következik, az már csak a keserű pilula.” Most csak azt tenném hozzá, hogy nem a szülőket kell hibáztatni, a közösség fizeti a tegnapi és a mai számlákat.
A szobrokról, az emlékművekről, a kegyeletről
Amikor 2006-ban a Duna utcában szobrot emeltek Jaša Tomićnak Efraim Zuroff, a jeruzsálemi Simon Wiesenthal Központ igazgatója arra kérte Újvidék városának vezetőségét, hogy távolítsa el a szobrot. Akkor azt nyilatkoztam a Szabad Európa Rádiónak, hogy mégsem kéne szoborrombolásba fogni, maradjon a helyén a szobor, azzal a megjegyzéssel, hogy s Szerb Radikális Párt hatalma idején emelték, akkor, amikor Maja Gojković volt a polgármester, aki ezzel a tettével megosztotta a város polgárságát. Beszéljenek a száraz tények, s ne osszuk meg a városlakókat újabb szoborrombolással. Olyan emlékművek kellenek, melyek nem osztanak meg, olyan, mint például Laza Kostićé, amelyet mindenki elégedetten vett tudomásul. Tartsa számon a város a bűneinket és erényeinket. Egyszer meg kell állni a szoborrombolással, egyszer emléket kell állítani a ledöntött szobroknak is. Újvidéknek e téren akad teendője. A szoborrombolás ellen emeltem szót, mert arra számítottam, hogy valakinek eszébe jut a régi újvidéki szobrok sorsa, s talán sor kerül arra, hogy emlékezzünk az Újvidék főterén emelt, a Mária neve templommal szembeni Szentháromság szoborra szemben. Miért ne? Szerte Európában van Szentháromság szobor, miért ne lenne Újvidéken is? Ez is a város történetéhez tartozik, s ezt a történetet sokan meg akarták csonkítani. Ha netán a szakma azt mondja, nem lehet rekonstruálni, akkor legalább helyezzenek helyére egy emlékoszlopot. Egy tábla hirdesse, hogy kik emelték, kik és mikor rombolták le, és kik helyezték el az emléktáblát. Vagy pedig, adózzunk végre emlékművel azoknak az ártatlan németeknek, és magyaroknak, akik a 44/45-ös retorziók áldozatai voltak. A Duna pártan sétálva mély tisztelettel állok meg az újvidéki hideg napok zsidó, szerb és roma áldozatainak emlékműve előtt. De nem hagy nyugton a kérdés, hogy miért nincs a 44/45-ös magyar és német áldozatoknak szentelt emlékmű is? Miért egyoldalú az emlékezés? A Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia és a Magyar Tudományos Akadémia közös bizottságot alakított, hogy megállapítsa a 44/45-ös áldozatok számát, s tömeggyilkosság méreteit. Ne bocsátkoznék a számpárbajba, nem azt firtatnám, hogy melyik oldalon hány áldozat volt, ez a kutatók dolga, de evidens, hogy voltak ártatlan áldozatok. És ennyi elég!
A nagy színházi és értelmiségi blamázs
Két fiatal és ismert belgrádi drámaíró Maja Pelević és Milan Marković megelégelték, hogy a pártok állandóan csak fecsegnek a pártokrácia leépítéséről, esküdöznek, hogy a szakmai teljesítményre helyezik a hangsúlyt. Az igazság viszont az, hogy a színházi világban nemcsak művészeti vezető nem lehet az ember, hanem még közönséges dramaturg sem, ha nem párttag. Vagy legalább nem tagja a „holdudvarnak”. Ezért az íróasztal mellé ültek és öt-hat pártnak írtak levelet, amelyben kérték a pártba való felvételüket. A levélben vázolták, hogyan képzelik el a párt médiapolitikáját. Mivel két ismert személyről volt szó, a pártok válasza gyorsan megérkezett, természetesen örömmel fogadták be a két tehetséges dramaturgot a soraikba és természetesen tisztségeket is kínáltak fel nekik. Ők egyszerre hét párt tagjai lettek és megnyílt előttük az érvényesülés ajtaja. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen mindenki tudja, hogy a művészeti életben a párthovatartozás döntő esztétikai érték, és nagyon kevés kritikus akad, aki szembe mer menni a pártok üdvöskéivel. Az igazi meglepetés az említett sajtó- és kultúrpolitikai program mondatait ugyanis Goebbels egyik 1928-ban elhangzott vették. A pártok tetszését bizonyára az a goebbelsi állítás nyerte el, hogy a párt fejezi ki a nemzet szellemet. A két fiatal drámaíró a dokumentumok alapján drámát írt, amit be akartak mutatni, és erre a célra ki akarták bérelni a Jugoszláv Drámai Színház kistermét. Amint azonban kiderült, hogy miről van szó, a színház vezetősége nem volt hajlandó aláírni a bérleti szerződést, mondván, hogy „bajok vannak a művészi megformálással”. Ugyanez az esztétikai mezbe öltöztetett ideológia dominált az egypártrendszerben is. Végül a belgrádi Ifjúsági Otthonban mutatták be. Hatalmas blamázs, természetesen a sajtó hallgatott róla. Hallgat róla a színházi világ, hallgat az értelmiség jelentős része, főleg a „holdudvari”, mert nem tiszta a lelkiismerete.
Mindennapi népszavazás: szavazzunk a magyar mondatra
Németh Zsolt a magyar külügyminisztérium parlamenti államtitkára vajdasági körútján részt vett a VMSZ-t támogató választási kampányban. Ami engem illet, nem nehezményezem, ha egy anyaországi párt támogatja kisebbségi testvérpártját, hasonló esetek előfordulnak Európában. Természetesen ez esetben megfelelőbb lett volna, ha a Fidesz tisztségviselőjeként érkezik. Miért ne támogatná az idősebb testvér a fiatalabbat? Látom vita lobbant fel, ám ezek pártügyek, tisztázzák maguk között a pártok, viszont a pártügyeknél akad magasabb rendű feladat is. Ez pedig az, hogy a magyarok minél nagyobb számban jelenjenek meg az urnák előtt és – szavazzanak lelkiismeretük parancsa szerint. Ha kell – jutalmazzanak, ha kell – büntessenek, mert gyakran a büntetés nevel, és jó célt szolgál. Ám tudnunk kell, hogy a pártügyeknél akad sokkal, de sokkal magasztosabb eszmény, ez pedig a magyar mondat. Nem találom szerencsésnek azt sem, hogy a vajdasági magyarokat a pártok oktassák ki nemzeti érzésből, hiszen a huszadik század második felének legpiszkosabb európai háborújában a szülőföldjükön maradtak. Arra sem találok magyarázatot, hogy az anyaországi politikusok miért a pártvezéreket dicsérik, miért nem hajtanak fejet a kisebbségi polgárok előtt, hiszen ők az elmúlt néhány évtized hősei. Egyetemi fokon vizsgáztak. Az utóbbi hetekben több emberrel is találkoztam, feltételezem, hogy mind egymástól eltérő értékrendet vall magáénak, amin nem ütközöm meg, hiszen mi magyarok, akárcsak a többi civilizált európai ember, nem járunk szellemi és lelki uniformisban. Nem faggattuk egymást, hogy ki, melyik pártra szavaz, nem szaglásztunk és nem szimatoltunk, mert néhány mondat után megértettük, hogy mindannyian a magyar mondatra szavazunk. Magyar mondatra szavazni – ez nem a választási kampány kérdése, hanem hiteles mindennapi népszavazás. Ebben nem négyévenként döntünk, hanem – naponta.
A szabadság kis körei
Körülültük az asztalt. Tolnai Ottó, Gerold László, Bódis Gábor. Peregnek előttem a filmkockák. 1971: az Új Symposion betiltása. A hatalom nem tűrte a kritikát, a helyi pártnomenklatúra ünnepelt. Aztán következett a Képes Ifjúság morbid kálváriája. A Kiadói Tanács részére 1974 májusában írt „szerkesztőségi önkritika” olyan, mint egy dokumentumnovella, személyes és kollektív drámát tár fel. Aztán 1983-ban újra az Új Symposion keresztre feszítése. A rendszerváltás kínos, később kiderült, véres küszöbén a Napló első egy-két éve. Elképzeltem az asztal mellett Sziveri Jánost, és másokat, fiatalabbakat, idősebbeket. Még az egykori hírhedt egypártrendszerben is voltak szabad fórumok, a pártfunkcionáriusok szétverték őket, de titokzatos módon újjászülettek. Ma nincsenek. Ma a vajdasági magyar közéletben gyorsabban kergetik el a másként gondolkodókat, mint egykor Sziveri Jánost. Szétverték a párbeszéd tereit, de a fű alatt vagy az interneten mégis létezik valami. A szabadság nagyrészt az internetre költözött, friss, új blogok tűnnek fel, a facebookon folyik az eszmecsere. Időnként egy-egy véletlen alkalom összehoz valamelyik fiatal vagy középkorú íróval, értelmiségivel, avagy nemzedéktársammal, s ilyenkor fellélegzek: nem vagyok egyedül. Kis asztalka mellett ülök, de a nagy képzeletbeli asztal körül sok embert látok, köztük a legfiatalabbakat, akiknek manapság cseppet sem könnyű a dolguk. Elképzelem, hogy sok ilyen kis kör jön létre és megszületik a második vajdasági magyar nyilvánosság. A világhálón bolyongva észlelem, hogy ez nem lehetetlen, hiszen a körök fokozatosan kirajzolódnak. Kirajzolódnak a szabadság kis körei, ahogy Bibó mondta egykor…
Családi Kör, 2012. 04. 19.