A mi Dunánk
2013. június
Két világ
A Bécs felé tartó autóbusz sofőrje útközben néhányszor pihenőt tart. Számomra teljesen ismeretlen, mondhatnám, vadregényes helyeken rendeli el a pipahuját, ahol lehetetlen magyar napilapot beszerezni. Végül, az ország elhagyásakor, a Hegyeshalom előtti benzinkútnál sikerrel járok. Természetesen tudatában vagyok az EU-n belüli tagországok határtalanságával, mégis valami furcsa érzés kerít hatalmába, amikor enyhén elkanyarodik az országút és elém tárul a hajdan volt határállomás. Magyarországi ellenzéki barátaim jutnak eszembe, akik közül többen már nincsenek az élők sorában. A hatvan-hetvenes években – emlékszem – folyton Hegyeshalomról álmodtak, ha kaptak kiutazási vízumot azért, ha nem, akkor meg a miatt. Ezen a helyen várt rájuk a kemény tortúra, ha pedig „a nyugati ablakot” nélkülözni kényszerültek, maradt az ábránd. Sokan vettek örök búcsút a hazától ezen a hajdan hírhedt vasúti és közúti határátjárón. Érdekes, hogy manapság is sokan ezen az útvonalon hagyják el az országot. Az ellenzék szerint, a hazát hátrahagyva, a fiatalok lábbal szavaznak, minek tudatában a kormány mégsem fúj riadót, mert bízik az ifjak visszatérésében. Visszajönnek, mert Magyarország gazdasági fellendülés előtt áll, állítják. Osztrák területre érve osztrák újságokat vásárolok. Lapozgatom a magyar és az osztrák sajtóterméket. Két EU-tagország, mégis, két világ. Az osztrák pártok versengnek egymással, ám nem kizárólagos hangnemben nyilatkoznak. Leginkább a gazdasági mutatókkal, az adókkal foglalkoznak. Úgy tűnik, egy tized százalék körüli vitába sűrűsödik a politika; míg a magyar sajtóban elkeseredett harc dúl. Meglepő, hogy Magyarországon a kormánypárt mennyit foglalkozik az ellenzékkel?! Az osztrák pedig a valósággal!
Szerbek és magyarok – odakinn
Hideg, esős vasárnap délelőtt. Szerencsére, a távfűtés működik, lakásunkban kellemes meleg fogad. Délutánra eláll az eső, Anikó kiharcolja a napi sétát. A steini meg a kremsi óvárosban a barokk kultúra emlékeit csodálom. A városkának mindössze 20 ezer lakosa van, Újvidéknek közel 400 ezer. A városmag urbánusabb, mint Újvidék. Látszik, a művelt polgárság keze nyoma, kinek nemcsak pénze volt, hanem jó ízlése is. Elballagunk a pályaudvarra. Küszöbön álló budapesti utazásom lehetőségeiről szeretnék érdeklődni, majd beülünk egy hangulatos cukrászdába, ahol magyar lány szolgál ki bennünket. Rövidesen kiderült, hogy a személyzet között több magyar is van. Majd a szomszéd asztalnál ülők beszélgetésére leszek figyelmes. Az egyik fiatal pár folyékonyan beszélt magyarul, a másik törve, szinte alig-alig. Megtudtuk, hogy az utóbbi pár újvidéki szerb, frissensült magyar állampolgár. A másik pár budapesti. A magyar és a szerb lány a helyi kórházban kapott munkát. A szerb fiatalok valamicskét tudtak magyarul, az állampolgársághoz szükségeltetett a nyelvtudás, és amint láttam, szívesen ejtettek ki egy-egy magyar mondatot. Az asztaltársaság keverte a magyart, az angolt, a németet miközben jól megértették egymást. A szerb lány elragadtatással beszélt Magyarországról, hálás az úrlevélért, amellyel könnyebben talált munkát Ausztriában, viszont beismerte, hogy soha sem élne Magyarországon. A budapesti fiatalok, helyeslően bólogattak majd hozzáfűzték, hogy nincs szándékukban visszatérni. Legfeljebb nyugdíjasként, amikor esetleg vásárolnak a Balatonon egy nyaralót. Kár, hogy Szerbiának nincs tengere, mert történetesen vehetnének egy tengerparti házat is. Erről jutott eszembe a Svedok nevű belgrádi újság cikke arról, miért ad állampolgárságot Orbán Viktor a vajdasági szerbeknek. Bármekkora sületlenség, az újság hasábjain megjelent, miszerint Orbán így akarja visszaszerezni Bácskát. Talán meg sem említeném, ha nem lettem volna tanúja az iménti jelenetnek.
A Dunáról
A kremsi lakásom ablakai a Dunára néznek, a parti sétányra. Alkonyatkor hosszasan figyelem a folyót. Anikó csatlakozik hozzám, úgy tekintünk ki az ablakon, mint a csodálkozó gyerekek. Több mint 55 éve élek Újvidéken, akár Duna menti lakosnak is titulálhatnám magam, ellenben lakásom messze esik a folyótól, ezáltal sose volt alkalmam ébredés után, a folyóra vetni tekintetem. Mindeddig ez kimaradt az életemből, pedig már az egypártrendszerben (is) státuskérdésnek számított, hogy Dunára néző lakása van vagy sem. Amint hallom, most sincs ez másként! Számomra a Duna inkább alkalmi kulturális metafora. Egyszer azonban írnom kéne az én Dunámról, úgy, ahogy a Neoplanta avagy az Ígéret Földje című regényemben elkezdtem. A Duna medre voltaképpen egy nagy tömegsír. Akárcsak a Tisza medre, tehetné hozzá bárki. Anikó a magas a vízállásra figyelmeztet. A kiadós esőzések miatt az Alpokból nagy víztömeg került a folyóba és árad. Séta közben észrevesszük, amint a katasztrófavédelmisek meg a tűzoltóság emberei a gátakat ellenőrzik.
Árvízveszély
Kora reggel becsönget a művészeti koordinátor és tájékoztat a szükségállapotról, ugyanis az éjszaka a közelben a Duna áttörte a gátat. Vásároljunk néhány napra élelmet, megtörténhet ugyanis, hogy napokig nem hagyhatjuk el a lakást, mert a környéket ellepi a víz. A városban tűzoltóautók, rendőrkocsik cirkálnak, a katonaság is kivonult. Az óvárosból elkezdődött a szervezett kilakoltatás, bedeszkázzák a nyillászárókat, a fiatalok homokkal töltik a zsákokat, a városlakók utánfutókkal szállítják a homokzsákokat. A töltésen éjszaka fénycsóvák villognak, a parton járőröznek. A polgárok nyugodtak.
Menni és odakinn maradni
A magyarországi és a szerbiai egzódusról hallva egy osztrák újságíró arról világosít fel, hogy számos osztrák szakember távozik Kanadába, ellenben nem kétséges, hogy visszajönnek. Az elmúlt hónapokban több Nyugatra készülődő bácskai fiatalemberrel találkoztam. Érdekes, hogy senkinek sincs mehetnékje Kanadába vagy Ausztráliába, inkább Európában kívánnak maradni, viszont nem számítanak visszajönni.
Nyugalom és rettegés
Úgy tűnik negyven nyolc óra leforgása alatt csökkent az veszély. A mobilgátak csordultig teli vízzel ugyan még állnak, mert lassú az apadási folyamat, azonban a bejáratok elől elhordják a homokzsákokat, az üzletek beszögelt kirakatait felszabadították, és folyamatban van az árufeltöltés. A városlakók megszabadultak a fenyegetettség érzete alól, családostól merészkednek ki a gátakra és fényképezik a hömpölygő Dunát. Gondtalanul kacarásznak, viccelődnek. Önfeledt viselkedésük elárulja, hogy két napon át nem voltak egészen közömbösek. Féltek. Budapest, olvasom, felkészülten várja az árhullámot. Újvidék is. Az újságok fél évszázad legnagyobb árvizéről tudósítanak. Furcsa két napot éltem át: az emberekben viaskodott az államba vetett bizalom és a természettől való rettegés.
Hol és hogyan?
Ha osztrákkal beszélgetek, tudom, hogy mit mond, viszont nem tudom, hogy mit gondol. Esetleg sejtem. Újvidéken sokkal könnyebb a dolgom, mert a legtöbb ember nem azt mondja, amit gondol. Berlinben volt a legkönnyebb dolgom, ott az emberek azt mondják, amit gondolnak.
Forró ősz
Forró őszről beszélnek a szerbiai politikusok. Szerbia a gazdasági összeroppanás szélén áll, állítja Aleksandar Vučić, az ország legnépszerűbb és legbefolyásosabb politikusa. Az elszámolási csekkek befutottak, ki kell egyenlíteni a számlát. Sajnos, legtöbben csak az elmúlt évtized számláiról beszélnek, miközben megfeledkeznek a legnagyobb tételről, a kilencvenes évek elszámolásáról. A jó és a rossz hírek teljesen összekuszálódnak. Nem csak az a baj, hogy elmosódott a hazugság és az igazság, a jó és a rossz közötti határvonal, hanem az, hogy nincs kijelölt viszonyítási alap, megsemmisült a mérce, mely alapján a különbség újból és újból megvonható.
Kalandos utazás
Bonyolult volt az út Budapestig, de visszafelé volt igazán kalandos. Álhírek keringtek. A Keleti pályaudvaron egymásnak ellentmondó információkat hallok. Éppen aznap romlott el a kijelző tábla. A kormánylapok optimisták, Orbán Viktor személyesen irányítja az árvízvédelmet, írják. A végén kiderül, hogy Tatabányán vonatpótló buszra kellett átszállni, amely Győrig szállított bennünket, onnan osztrák vonattal Bécsbe. Soha még nem utaztam ilyen kalandos módon a könyvhétre, mint most, amikor a Neoplanta avagy az Ígéret Földje című könyvemet dedikáltam.
Családi Kör, 2013. május 14.