Naplójegyzetek, fragmentumok
- december 30. csütörtök
Nagyon fájdalmas élmény Jászi Oszkárt olvasni, hiszen olvasás közben szükségszerűen a saját koromra gondolok. Visszatérnek-e a harmincas évek? Mit tapasztaltam ezekben az években, évtizedekben? A nemzeti szolidaritás legyőzte az osztályszolidaritást. Igy zárult a várva várt rendszerváltás. Igaz, már kezdetben sejteni lehetett a végjátékot. Az újvidéki Pobeda munkásai és a palánkai melósok voltak Milošević legelszántabb hívei. A proletariátus a szocializmus alkonyán új Messiásra várt. A külvárosok nincstelenjei lelkesedtek Miloševićért. Szemem előtt zabálta fel a szocializmust a saját nomenklatúrája. Előbb azonban kompromittálta a szocializmust és a baloldalt is. Láttam, amint a kommunista pártvezérek felemelt kézzel adták meg magukat a nacionalista prófétáknak. Boldogan mentették a vagyonukat. Aztán láttam, amint a liberális demokráciát kompromittálták a rendszerváltás nyertesei: az új kapitalista osztály tagjai. Láttam az új uralkodó osztály pártkomiszárjait, köztük foglaltak helyet az ellenzéki pártkomisszárok is. Đelić és Társai még a menyországot is privatizálták volna, ha engedélyt kaptak volna rá az Istentől. Látom, hogyan nyomulnak az új közvéleményformáló értelmiségiek az eszménynélküliség kellemes szélárnyékába. Abba a világba, amelyet már a Parainézis című regényemben előre láttam. Ma már elégedetten flangálnak az úrifiúk és az úri hölgyek az csicsás Irónia Sugárúton.