Elhangzott 2003-ban a szarajevói Konstantinovic-tanácskozáson, abból az alkalomból, hogy Radomir Konstantinovicot megválasztották a boszniai Tudományos és Művészeti Akadémia tagjává. Az egyik legjelentősebb szerb értelmiségit a Szerb Tudományos Akadémia méltatlannak tartotta a tagságra. Az esszé a Krug 99 kiadásában jelent meg Szarajevóban. Magyarul mindeddig nem látott napvilágot.
A másik világ
Pár évvel ezelőtti naplójegyzetemből idézek: „Újra meg újra kezembe veszem Danilo Kiš, Radomir Konstantinović vagy éppen Filip David könyveit. Hogy emlékeztessenek arra, létezett itt másik kultúra is. A különbözőség kultúrája, amit a maga idejében talán nem is tudtunk eléggé becsülni.” Az idézet makacsul szembesít annak a másik kultúrának a történetével, amelynek korszerű értékeit Radomir Konstantinović képviseli. A történet kezdete saját újvidéki értelmiségi eszmélkedésem kezdetére utal, az ötvenes évek végére, meg a későbbi évekre, amikor az újvidéken megjelenő Új Symposion munkatársaként és szerkesztőjeként, nemzedékemmel együtt kezdtem felfedezni egy másik világot. Megnyílt előttünk a másik világ, a nyugati modern individualizmus kultúrája, feltárult a világunk nyugatias, modern arca is. Kultúránkat a hatvanas évek vágyai és reményei táplálták. Először csak kultúráról beszéltünk, aztán a szabadságról, mert ez a kettő olyan szorosan együvé tartozott, hogy a szabadság új kultúrájáról kellett beszélni. Radomir Konstantinović egzisztencializmusa a mi környezetünkben tehát több volt az egzisztencializmusnál: a szabadság kultúráját, az emancipáció etikáját testesítette meg.
A hatvanas évek legelején Szerbiában Radomir Konstantinović próza- és esszéírói munkássága jelképezte a másik világot, amely számunkra Európát jelentette. Harminc év után, tragikus módon, továbbra is ezt jelenti, habár az ő világa, akárcsak a miénk, valamiképpen exiliumba kényszerült.
Konstantinović regényeit és esszéit nem lehet egymástól elvonatkoztatni. Regényvilága túl volt már a modernizmus és a tradicionalizmus az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején tetőző dichotómiáján, a személyes egzisztencia fekete világába vezettek. Prózájában hősies szintéziskísérlet: a legszubtilisebb intellektuális diskurzussal fogalmazta meg az egzisztencia fekete, démonikusan kavargó világát. Prózaíróként nem tett semmiféle engedményt, az egzisztencia rejtett dimenzióit kereste, a lélek történetét. Kartéziánus tekintettel felfedezte az individuum pokoli kalandját. Rálelt azokra a démonokra, amilyekről addig nem tudtunk, mert csak a külső kelepcékre figyeltünk. Csak azokat ismertük, amelyek kívülről támadtak ránk, Konstantinović regényeinek démonjai viszont belülről, a lélekből és a szellemből törtek fel.
A Vidék filozófiája már nem a lélekkel, hanem a tömeggel, nem az egzisztenciával, hanem a miértekkel foglalkozik. Leírja regényvilágának körülményeit, helyzeteit, „valóságát”. Mintha csak az író feltette volna a kérdést: valóságot akartok? Akkor, tessék! Ezt tartjuk a Vidék filozófiája című mű vezérmotívumának.
A regények az abszurd magányos embert villantották fel, az esszék, mindenekelőtt a Vidék filozófiája, pedig azt a „valóságot”, amelyben a regényhős élni kénytelen, és magányra ítéltetik. Kiderült tehát, hogy ebben a világban az egzisztencián hatalmas vérfoltok vannak. Talán csak Gombrowicz tudott ilyen kegyetlenül leleplező lenni saját valóságához, ő azonban kimenekült belőle. Radomir Konstantinović viszont exiliumba kényszerült.
Maga a többértelmű cím, a Vidék filozófiája ezekről a vérfoltokról szól és nem a provincia és a központ egyszerű szembeállításáról. A mű magyarul való megjelenése alkalmából ugyanis éppen a cím értelmezése nyújtott termékeny új támpontot a mű megértéséhez. A Radics Viktória inventiv fordításában megjelent mű kritikusai ugyanis felhívták a figyelmet, hogy ebben a könyvben nem a vidékről, a provinciáról van szó, hanem, a bennünk gyökeret eresztő provinciáról, a „gyökerünk lényegéről”, bárhol is éljük. Ezért inkább a mucsai terminust tették volna a címbe, a vidéki helyett. A mucsai ugyancsak a provinciálist és vidékiességet jelent, de jelenti az egzisztenciánkba költözött barbárságot, mucsaiságot is.
Egy másik nyelvbe átültetve, egy másik kultúra kontextusában olvasva természetesen feltárult a Vidék filozófiájának összetettebb, a balkáni, de a balkánin is túlmutató közép-kelet-európai jelentésvilága. Létezik ugyanis egy közép-kelet-európai kánon, amely a jellegzetes közép-kelet-európai művek közé sorolja azokat az alkotásokat, amelyek a 20. században a totalitarizmus ellenében az ember szabadságát, emancipációját érvényesítik. Remekművek egész sora szól az ember elnyomásáról, a szabadságtól megfosztott ember küzdelméről, ellenállásáról, szubverziv képzeletvilágáról, az emberi méltóságért vívott harcról. Ezeket a műveket – joggal – a közép-kelet-európai irodalom klasszikus alkotásai közé soroljuk immár. Gondoljunk csak a három K-val jelzett névre: Kišre, Konrádra, Kunderára. Műveiket úgy olvashatjuk immár, mintha az idő, amelyet megszólaltattak, történelmileg mögöttünk lenne, műveik azonban túlélték a múló időt, tehát a túlélő hallhatatlanságban rejlik nagyságuk. A Vidék filozófiája másról szól. Arról, ami a túlélő idő mögött és előtt van, amit nem mér az idő, amit nem változtathat meg. Több évtizeddel megszületése után, úgy tűnik, hogy a Vidék filozófiájának problémavilága továbbra is előttünk tornyosul, a múló idő, a történelem ravaszsága, félrevezetett bennünket, s éppen ezért – továbbra is – félelmetesen időszerűvé teszi az említett műveket is: Kišt, Konrádot és Kunderát is.
Miért állítjuk azt, hogy Konstantinović démonjai még mindig előttünk állnak? A Vidék filozófiája nem a totalitarizmusról szól, hanem arról, amely létrehozza, a kognitív totalitarizmusról, amelyhez az orosz szuronyok csak eszközül szolgáltak, a bolsevik ideológia csak asszisztált hozzá. Annak az ördögi erőnek ad hangot, amely az elnyomásnak testet és formát adott, mert belénk költözött immár több évszázad óta. A Luciferrel, elég csak kiegyezniük önmagukkal, mert a Mefisztó bennük él, mondhatnánk úgy is, hogy a másik én-jüket képviseli. Miközben Konstantinović regényei ezzel a Mefisztóval vívódó én-t ábrázolják, addig a Vidék filozófiája az egyes emberbe beköltöző kollektív Mefisztót elemzi. Némileg leegyszerűsítve úgy látjuk, hogy a Vidék filozófiája valójában e régió szörnyű keleti arcát ábrázolja, amely pár évszázada viaskodik a nyugati arccal. Ez az a populizmus, kollektivizmus, nacionalizmus, népiesség, amely nem képes lépést tartani a modernizáció kihívásaival, s ha szembe találja magát vele, akkor eltorzul és veszélyes demagógiává válik. A Vidék filozófiája, nem a „kommunizmus fekete krónikája”, hanem a kelet-közép-európai és balkáni „keletiség fekete krónikája”, amelyben az antikommunizmus ugyanolyan ördögi lehet, mint a kommunizmus, a vadul burjánzó kapitalizmus pedig semmivel sem ígér kedvezőbb kilátásokat, mint a profetikus antikapitalizmus. Ahol még a szabadság is zsarnokságról álmodik. Csak arról van szó, hogy az inga hisztérikusan leng ki, hol az egyik végletbe, hol a másikba. Hogy Szerbiában ez az inga a leghisztérikusabb, az csupán azt jelenti, hogy itt a keleti arc sokkal mélyebb gyökeret eresztett, s a „vidék filozófiája” önkéntesen választott zsarnokká vált.
A Vidék filozófiája tehát az aktualitások előtt járt, ennél fogva rendkívül aktuális ma is. Néha olyan időszerűnek tűnik, hogy csak egy reményünk marad, egyszer ez a mű is a múló időt túlélő remekművek közé tartozik majd. Úgy, mint Kiš, Kundera és Konrád a hetvenes- nyolcvanas években írt regényei. Ez azonban egy nagy belső változást igényelne, úgy is mondhatjuk a reneszánsz értékeszmények bensőségessé válását. Nem lehetünk azonban nyugodtak, hiszen a keleti démonok akkor ébredtek fel, amikor a modernizációval, Európával szembesültek, és nem tudtak velük megbarátkozni. Ha ezt vesszük alapul, akkor a Vidék filozófiája valóban a vidékről szól: a kelet-európai, balkáni vidékről, vagyis a mi régiónkról, amelyben az úgynevezett központ (ez alatt értem a traumatikus nemzetállami, a messianisztikus értelmiségi központokat, s minden más központot, mindenek előtt a hagyományos „centrális eszmét”), sokkal mélyebb válságban van, mint a vidék központjainak vidéke. A központban a vidék szelleme győzedelmeskedett. Válságba kerültek a központok mert könnyelműen és felelőtlenül megtalálták otthonukat. Hogyisne, hiszen a mucsai tömegember, mindenütt otthonos, mindenütt intim, mindenütt törzsi, nemzeti bensőséggel és szellemtelenséggel tájékozódik. A központ mindig tősgyökeres! Hitelét azzal veszti el, hogy mindenütt hitelességre lel. Mindig hazug; nem csak akkor, amikor hazudik, hanem akkor is, amikor az igazságról szól. Vagy, amikor tényszerűen igazságot közöl. Mert minden apró tényigazság mögött nagy világnézeti hazugság áll.
A Vidék filozófiája a premodern korokba visszavágyó ember otthonosság-nosztalgiája. Az ősi közösséget álmodja vissza, nem egyszer véres háborúk árán és gyilkos ideológiák segítségével. Ez tárult fel a szemünk előtt az elmúlt évtizedben. Ebben a vonatkozásban a Vidék filozófiája valamiképpen ellenpontja az író maradandó értékű regényeinek, például a Mišelovkanak, vagy a Daj nam danasnak. Míg a regényeiben az otthontalan, vagy hogy Heidegger szavaival fogalmazzunk: a világsorssá vált otthontalanságban élő ember a főszereplő, addig A Vidék filozófiájában könyörtelenül feltárja a „barbár otthonosságot”, továbbá azt, hogy miért az otthontalanság az egyedüli igazi hiteles létforma.
Végel László