Naplójegyzetek fragmentumok
- augusztus 2., hétfő
Az orvosi rendelőben várom a soromat. Az egyik hetven körüli páciens magyar. Beszédbe elegyedtünk, elmondta, hogy fia a fronton esett el. Felkapom a fejem. Miféle fronton? Tapintatosan érdeklődtem, de az idős ember mély hallgatásba merült. Mikor ketten maradtunk a váróteremben, hirtelen megszólalt. Vukovár alatt esett el – mondta alig hallhatóan – csak erről nem szabad beszélni, folytatta. Lehet, hogy mondani akart még valamit, de visszatért az ápolónő s az idős ember hirtelen elhallgatott. Pár perc múlva beszólították az orvoshoz, rövid idő múlva engem is hívtak. Sajnáltam, hogy nem folytattuk a beszélgetést, hogy legalább kiderítsem, miért nem szabad erről beszélni. Sajnálatos módon megfeledkeztünk az emberi szenvedésről. Megfeledkeztünk az idős emberről, a fronton elesett fiáról, megfeledkeztünk azokról, akiket a jelenlegi hatalom eltávolított a munkahelyükről, vagy azokról, akiket a kilencvenes évek háborús uszítói elüldöztek a szülőföldjükről, megfeledkezünk azokról, akik – mint ahogy a Wittgenstein szövőszékében leírtam – az elsötétített szobák ablakából lesték mi történik odakinn a sötét éjszakában. Megfeledkezünk a szabadcsapatok meneteléséről a vajdasági kisvárosok utcáin. A politikusok mondjanak, amit akarnak, mondják azt, amit a karrierjük megkövetel, de a politikán túl létezik egy pont, amit lelkiismeretnek neveznék és ezen a ponton el kell töprengenünk azon, hogy miért hallgatunk olyan mélyen a kilencvenes évek ártatlan áldozatairól.
Magyarországon tart a lehallgatási affér. Kezdődnek a választási hadmozdulatok. Két Magyarország vív egymással. A vita az alapelvekről szól. Liberális vagy illiberális? Kelet vagy Nyugat? A „komp-ország” éppen a keleti partok felé tart.