Naplójegyzetek – fragmentumok
2020. június 4., csütörtök
A mai napon 100 éves a trianoni békepaktum. Gyászol egy nemzet, miközben terjed a hétköznapi erőszak. A régió kis országai fegyverkeznek és új autokrata vezérekre esküsznek. Hódítanak a posztfasiszta eszmék. Egyre többen emlékeztetnek a harmincas évekre. Kezdünk alkalmazkodni a veszedelmes élethez. A nagyokosok a trianoni trauma ürügyén a nemzeti érzés erősítését szorgalmazzák. A magyar celebek is fájlalják a trianoni traumát, de senki sem írja le magát a fájdalmat. Valami elveszett, de csak néhány magányos értelmiségi, irodalomkritikus, vagy tanárember utal arra, hogy milyen magyar értékek születnek az elvesztett területeken. Mintha nem akarnánk elismerni, hogy nem veszett el minden. Trianon kapcsán csak a területre és a politikára gondolunk. A magyar köztévében a magyarok fájdalmas dalokat énekelnek. Ez az érzelmekre apelláló Trianon-diskurzus. A politikai színezetű Trianon-diskurzus viszont felkorbácsolja, majd kiszolgáltatja a napi politikának a nemzeti érzelmeket. Ebben a hangulatban nem merek előhozakodni azzal, hogy a magyar nemzet mindenekelőtt a kultúrával gyógyíthatja Trianon-traumáját, a kultúra a nemzeti egység legfontosabb kerete, erre épül rá minden más. A politika megoszt, a kultúra összetart. A világháború idején az angol tábornokok a hadikiadásokra való tekintettel azt javasolták a kormánynak, hogy csökkentse a kiadásokat a kultúrára. Erre Churchill feltette a kérdést, amit a Trianonnal kapcsolatban senki sem tesz fel: Akkor miért harcolunk? Döbbenetes, hogy a százéves évfordulón senki sem beszél a kisebbségi irodalomról, művészetről, amit nem vesztettünk el. Egyetlen írót művészt, tudóst, határon túli szellemi értéket nem emlegettek se az elemzők, se a politikusok. Illetve Igor Matović, szlovák miniszterelnök mégis megemlítette Grendel Lajos nevét. Csakhogy Grendel Lajos nincs benne a magyar kánonban.
Este az asztal mellé ülök, nézem a Trianon-térképeket, úgy érzem magam, mint Babits Mihály. Jobb lenne nem látni őket. Olvasom a számokat, a 282 000 négyzet-kilométernyi területből maradt 93 075 négyzet-kilométernyi. A 18,2 millió lakosból maradt 7,6 millió. A 10 millió magyarból 3,3 millió idegen állam fennhatósága alá került. Jobb lenne nem tudni a számokról. Nagyszüleim az egyik napról a másikra egy másik világban találták magukat. Mit éreztek? Hogyan éltek? Miről álmodtak? Vannak-e ennél fontosabb kérdések?