A koreszmék bábjai vagyunk
2017. január
Nemzetállam kontra nemzeti kisebbség
Hat-hét évvel ezelőtt én is bíráltam a brüsszeli mandarinokat. Nem a nemzetállamok pártfogására helyeztem a hangsúlyt (a nemzetállamokat egyébként nem annyira a az EU fenyegeti, hanem a gazdasági csatornákon érvényesülő planetáris globalizmus, és a vele járó kulturális kolonializmus), hanem a nemzeti identitás védelmét pártfogoltam. A nemzet ugyanis több, mint a nemzetállam. Újabban mégis halkabbra fogom a szavaim, mivelhogy a nacionalista szent szövetség lett Brüsszel leghangosabb kritikusa. Ez a szent szövetség nem akarja tudomásul venni, hogy az újabban erősödő nemzetállami eszme a nemzeti kisebbségek puha asszimilációját sürgeti. Ne ámítsuk magunkat, aki nemzetállamot mond, az asszimilációra gondol. Ezért nem győzök csodálkozni a nemzetállamokra esküvő magyar politikusokon, akik a nemzeti kisebbségek lélekszámának minden eddiginél nagyobb fogyatkozását úgy élik át, mint valamiféle természeti katasztrófát. A vállukat vonogatják, nem ismerik el, hogy közvetve az ő eszméik is a „természeti katasztrófa” részei. Ennek ismeretében inkább hallgatok, nehogy szándékom ellenére a nagyobbik rossz támogatója legyek. József Attila egyik verssorának gondolatát vallom továbbra is: „Magyar vagyok, de európai.” Ez a DE mind a mai napig vízválasztónak számit.
A Sziget és az Exit
Felettébb érdekes hír jelent meg a sajtóban, amely nem kerülheti el az Exit szerbiai állami mecénásainak figyelmét sem. A Sziget Kulturális Szervezőiroda közölte, hogy az amerikai tőkealap, a Providence Equity Partners megveszi a Sziget Fesztivált. Bejelentették, hogy a jövőben a külföldi fesztiválpiacon újabb fesztiválokat vásárolnak, és ennek köszönve gazdag európai fesztiválfóliót kínálnak fel. Business is business. Az sem titok, hogy a Sziget fesztivál nem élvezi a magyar állam vagy Budapest támogatását, nincs szüksége dotációra, hiszen 2015-ben több mint félmilliárd forint tiszta nyereséget ért el. Természetesen a Sziget Fesztivál fizeti a nyereségadót és minden más költséget, ami a fesztivál megrendezésével jár. Ebben bizony különbözik az állami és városi dotációt élvező Exittől.
Kis budapesti körök
„A harmadrangú tehetséget Pesten a jólértesültség, az alkalom, egyszóval a jelenlét másodrangúvá csiszolja, nemegyszer elsőrangú helyre juttatja. Vidéken az elsőrangú tehetség is csak küszködve bontakozhat, kibontakozva is csak másodrangúvá törik. A bírálat teljesen Pest, a Pesten lakók kezében van. Így lesz egy ország feje előbb csak aránytalanul nagy, később vízfejű. Látta ezt minden szerkesztő, de mit tehetett ellene? Ez ellen semmit sem lehet tenni”, jegyezte le naplójában Illyés Gyula 1942. január 2-én. De nem csupán népi oldalról hangzottak el bírálatok, Márai Sándor például 1935-ben – tízévi távollét után – a következőke írja Budapestről az Egy polgár vallomásaiban: „Pestre úgy gondoltam, mint egy nagy zenés kávéházra, ahol félelmesen okos és tájékozott emberek ülnek, akik pontosan tudnak egymásról mindezt, ami mellékes és kellemetlen”. A szellemes mondat túlzó, de azért elgondolkodtató. Természetesen nem a „bűnös Budapest” elleni maradi vádakra gondolok, hanem a modern Budapest elárvulására. Magyarország Budapest nélkül borzalmas provincia lenne. Az is igaz, hogy Budapest a sorsdöntő történelmi helyzetekben vállalta egy főváros morális küldetését. Gondolok például 1956-ra vagy 1989-re. Az elárvulás veszélye más téren jelentkezik, igazából egy fájdalmas történelmi örökség következménye. Trianon után Magyarország kis és egynemzetű ország lett, méreteihez képest hatalmas fővárossal. Ebből az ellentmondásból született a vélekedés, miszerint Budapesten kívül nincs élet. Azóta is vidéki szellemi műhelyek csak akkor érdemelnek figyelmet, ha Budapest patronálja. Kiváló vidéki írók első alkalommal Budapestre költöznek, mert, ha vidéken maradnak, akkor legfeljebb rokonszenves vidéki figuráknak számítanak. Mindennek következtében Budapest belterjes stratégiával gazdálkodik: ha kell, létrehozza a határon túli kisebbségi írók pesti skanzenjét is. Berlinnek ilyesmi eszébe se jutna. Pest azonban nem megalopolisz, nincs akkora tere, hogy kommunikálja a sokféleséget, ezért kis zárt körök születnek. Nádas Péter érthető szeretettel emlékezik meg a rokonszenves és értékes pesti kis körökről, de azért megjegyzi: „Egymástól elszigetelt körei vannak, kis intellektuális körökben él, amelyek valamelyest érintkeznek egymással, de valamennyien a maguk elzárt szellemi életét élik”. Budapestnek nem az a problémája, hogy túlságosan nyitott és kozmopolita, mint ahogy ez provinciális szempontból gyakran sérelmezik, ellenkezőleg: a sok kis zárt kör eltorlaszolja a szélesebb perspektívát. Így került szembe – Gyáni Gábor definíciója – a „modernizációs gettó” a vidék „antimodernizációs gettójával”. Ezt tükrözik a jelenlegi politikai állapotok is. A budapesti liberális és baloldali értelmiség a vidéki városokat és a határon túli magyar közösségeket átengedte e Fidesznek, s most háborog, mert egyedül maradt. Budapestnek nyitni kell, s a nyitás alatt nem a vidéki „kiruccanásokat” értem, hanem a kölcsönös tanulást. Van mit tanulnia a vidéknek Budapesttől, de Budapest is tanulhatna a vidéktől. Meg a határon túliaktól is. Nem kell ódzkodni se a kisebbségi világoktól, se a nemzeti identitástól. Mert, ha nem nyit, akkor még jobban elmélyülnek a kommunikációs árkok.
Egy álom
Amióta nehezebben számom rá magam az utazásra, mind többször álmodok arról, hogy valahova elutaztam. Felriadva néhány percig azon töprengek, hogy hol is vagyok.
A koreszmék játszanak velünk, mint a bábúkkal
Egyre jobban aggaszt a kérdés, képes vagyok-e felismerni a körülöttem zajló eseményeket. Nem a „kisebbségi kuckóban”, hanem az Európában, a nagyvilágban történteket, amelyek végső soron meghatározzák sorsunk alakulását. Ha a világ egy nagy globális falu, akkor a kisebbség kis házikó a faluban, nem vonhatja ki magát a „falu” életéből. Már csak azért sem, mert sokszor éppen rajta csattan legdurvábban a koreszmék ostora. De nem csak a nemzeti kisebbségiekről van szó, hanem a kelet-közép-európai kis nemzetekről is. A szerbekről, a magyarokról…. A koreszmék úgy játszanak velünk, mint a bábokkal. Elismerem, hogy egyre nehezebben tájékozódom a világ dolgaiban. Vajon nem járok-e úgy, mint Stendhal Fabrice del Dongója, aki a réten virágokat gyűjtögetve hallotta az ágyúdörgést, sejtelme sem volt, hogy a waterlooi ütközet színhelyén tartózkodik. Erre az ágyúdörgésre gondoltam Molnár Csaba Illiberálisok című cikkét olvasva a Magyar Nemzetben (2016. december 17). A hétköznapi tapasztalataim, a helyi „utórezgések” arra késztetnek, hogy a felmérések számadatira gondoljak. Molnár Csaba Yascha Mounk az Idegenként saját hazámban című könyvét ismertetve egy traumatikus jelenségre hívja fel a figyelmet. A bevándorlás következtében multikulturálissá váló európai társadalmukban egyre körülményesebb meghatározni a nemzeti identitást, ami nagyban elősegíti a populista pártok érvényesülését. Persze – folyatja Mounk -, ez nem csak a bevándorlók számlájára írható, tévedés lenne minden felelősséget rájuk hárítani, ebben a folyamatban legfontosabb szerepet játszik a demokratikus értékekből való kiábrándulás. Sokáig a nyugdíjasokat., az idősebb nemzedéket gyanúsították maradisággal, sajnos, többé nem ez a legnagyobb gond. Az ifjú nemzedékek maradiak és konformisták! A Freedom House felmérése szerint 2005-től kezdve egyre inkább érzékelhető a demokratikus értékek gyengülése. Yascha Mounk és az ausztrál Stefan Foa vizsgálatai feltárják, hogy manapság a polgárok tömegesen fordulnak el a jogállamtól. A vizsgált államokban (Svédország, Ausztrália, Hollandia, Egyesült Államok, Új-Zéland, Nagy-Britannia) a fiatal nemzedékek egyre kevésbé tartják életbevágó fontosságúnak a demokratikus rendszert. Míg Amerikában, Új-Zélandon és Angliában a 25-35 évesek között a fiataloknak mindössze 30 százaléka, addig a nyolcvanéveseknek több mint 70 százaléka tesz hitet a demokrácia mellett. Európában 1995-ben lakosság 6 százaléka fogadta el a katonai diktatúrát, 2014-ben már 16 százaléka. Érthető tehát, hogy a kutatók egyre többet foglalkoznak a „fiatalok fasizálódásával”. A két világháború között születetteknek csak a 10 százaléka, a II. világháború után születetteknek 14, az ezredfordulósok 26 százaléka nem tartja fontosnak a szabad választásokat. A felvilágosodás szellemében nevelkedve mindig úgy véltem, hogy utánunk értékesebb és jellemesebb nemzedékek lépnek színre, a berlini fal ledöntése után pedig szent meggyőződésem volt, hogy a fiatalok – akiket nem rontott meg a tekintélyelvű rendszer – hajtják végre az igazi nagy fordulatot. Mi csak előkészítettük ezt. Húsz év után azonban mit tapasztalok? Kelet-Európában, így Szerbiában is a szabadság körei 1989-ben növekedtek, de a szabadság igénye csökkent, majd a körök is kisebbedtek. Egyre gyakrabban jutnak eszembe Branko Miljkovic verssorai: „Tud-e majd úgy dalolni a szabadság, ahogyan a rabok daloltak róla?”.
A konfliktusok előszobájában
18 év után különvonat indult Belgrádból Kosovska Mitrovicába. Nem is akármilyen, legalább olyan modern, mint amilyent a Németországban láttam. A vi-fi is működik benne, úgyhogy útközben az utasok nyugodtan internetezhettek vagy levelezhettek. Koszovó Szerbia része, olvasható szerelvényen, amelyeknek a belterét ortodox ikonok díszítettek. A szerelvény azonban nem jutott el Kosovska Mitrovicáig, csak a Koszovó előtti Raškáig, mert elterjed a hír, hogy az albánok elaknásították a sineket. Alekandar Vučić kormányfő erélyesen tiltakozott, és utoljára figyelmeztette Pristinát, hogy többé nem provokálja a szerbeket és ne támadjanak rájuk fegyverrel. Tomislav Nikolić köztársasági elnök a háború kirobbanásának előszobájáról beszélt. Bejelentette, hogy Szerbia hadsereget küld Koszovóba, ha ott gyilkolják a szerbeket. Ha kell, akkor fiaival ő is fegyvert ragad. A konfliktusok egyre vészesebbek. Boszniában minden recseg-ropog, Dodik a boszniai szerbek vezére a szerb entitás kiszakadásáról beszél. Őt éppen a napokban vendégelte meg Tomislav Nikolić Szerbia köztársasági elnöke. Horvátországgal napról-napra romlik Szerbia viszonya.
Családi Kör, 2017. január, 19