A kisebbségi jogok is az emberi jogok része
2012. július
Elmaradt fordulat
Nem az Európának mutogatott fess Szerbia-kirakatról beszéltem külföldi barátomnak, nem a rútról, amelyet egyszerűen kiátkozunk, hanem arról, amelyről ritkán vesz tudomást az európai közvélemény. Minek szaporítsa a gondjait, mivelhogy egyébként is van épp elég baj a kínkeserves kelet-közép-európai régióban. Megelégszik azzal, hogy a Balkánon ne gyilkolják egymást. A többi – ezt gyakorta érzékeltetik – abszolút nem fontos. Izgalmas színházi előadásokról számolok be neki, meg arról a független értelmiségi rétegről, amely két évtizede szívósan állja a sarat. A kelet-közép-európai országokban párját ritkító jelenség! Arról az elmagányosodott értelmiségiekről mesélek, akik a kilencvenes években teljesen reménytelen helyzetben megérték azt, ami sok nemzedék vesztét okozta. Győztek! A győzelem pedig még inkább felmorzsolta ezt a réteget, amelyből egy jelentős rész belesimult a hatalomba és értelmetlen kompromisszumokra kényszerült! Hogy miért? Azért, mert a társadalom nem kívánt alapvető fordulatot. Nemhogy nem volt felkészülve, emlékezzünk csak, meggyilkolása előtt Djindić népszerűsége minimális volt. Aztán maradt a szép legenda. Ám, létezik egy független mag, amely napról-napra megpróbálja a lehetetlent. Talán egyszer majd az új szerb értelmiségi nemzedék megírja ennek az ellenállásnak a történetét. Megelőlegezem, hogy ez lesz Szerbia újabb kori történelmének egyik fontos mozzanata. Nem csak a Milošević elleni tiltakozókról van szó, hiszen közöttük szép számban, kimondom az igazat: többségben, akadtak olyanok is, akik szintén az autoriter rendszer hívei voltak, akárcsak a szocialisták. A választóvonal mélyebben húzódik. Erre a következtetésre jutok – egyéb jelek mellett – az újságokat lapozgatva is. Mára kiderült, hogy a volt elnök, Boris Tadić szabad préda lett! Nem azokra gondolok, akik eddig is radikálisan bírálták, ők, igenis, következetesek. Hogy a pártján belül hogyan ítélik meg sikerét, illetve kudarcát, ez a párttagok dolga. De a „független sajtó”, a „független elemzők” színeváltozására nincs magyarázat. Akik eddig hódolattal voltak iránta, most a távozását követelik. Az elemzők hirtelenjében „megvilágosodtak”. A kritikusi szenvedély váratlan fellángolása arra enged következtetni, hogy a lakájszellem ma is eleven. A kritikai gondolkodás akkor bukkan a felszínre, amikor ez nem, illetve kevésbé kockázatos.
Az igazi csoda
A június 24-ikei belgrádi Obrad Konstantinović díjkiosztón találkozom Vesna Pešićtyel. Hosszú ideje nem láttuk egymást, így azon nyomban, úgymond a „folyó ügyek” taglalása kerül terítékre. Már az első öt percben szóba került vajdaság autonómiája. Én is az autonómia pártfogója, jegyeztem meg. Vesna szóba hozza a vajdasági politikusokat, kiket személyesen közelről ismer. Én, mondom,. időnként látom egyiket-másikat – jegyzem meg – főleg az utcán, vagy a színházban, párszor pedig valami alkalmi rendezvényen, de érdemben nem beszéltem eggyel sem. Vesna Pešić hitetlenkedve néz rám. Pedig így igaz. Legtöbbször B. P. kormányelnökkel találkoztam, vele is leggyakrabban a Sterija Játékok rendezvényein, ahol udvariasan üdvözöltük egymást. Egyszer a Szerb Nemzeti Színház bejárata előtt az idei, sorrendben 57. Sterija Játékok záró rendezvényén üdvözöltük egymást. Mivelhogy idén egyéb elfoglaltsága miatt, nem volt alkalma megnézni a színdarabokat, javasoltam, hogy a Marat/Sade előadást, az Újvidéki Színház előadásában Urbán András rendezésében mindenképp látnia kell, Nincs tudomásom róla eljutott-e, azonban ezzel tanácsadói szerepem kimerült. Előtte, valamikor a kora tavasszal, a Zsidó utcában találkoztam vele, éppen az apját vezetgette kezet fogtunk, váltottunk néhány szót az időjárásról… Rokonszenves volt, mert nem követte testőrség. A testőrség egyébként is csak gond. Emlékszem, az egyik fiatal író, az egykori újvidéki Ifjúsági Tribün klubjában szóba akart elegyedni az egyik autonomistával, de annak ügyeletes „gorillája” úgy félre lökte, hogy az író még percek múlva is alig tudott lélegzethez jutni. Nem tudhatom mit akart, lehet, hogy csak üdvözölni akarta vagy kötetlenül kívánt vele beszélgetni az újvidéki 021-es Rádió jubileumának ünnepén. Sajnálkoztam az ijedtségtől elsápadt írón, miközben a lelkem mélyén örültem, hogy nem kerültem testőrök közelébe. A véletlen úgy hozta, hogy a minap találkoztam Pešić asszonnyal az újvidéki 021 Rádió kávézójának kertjében, ahova könyve promoválására érkezett. A terem tömve volt fiatallal. Itt is, akárcsak máshol, a köztereken, a közéletben feszültség honol. Az idei választási kampány, és ami utána következett, az alkuk, a kofáskodás, a hatalomért vívott kisstílű és koncepciótlan harc, alapvetően megingatta a tömegek bizalmát a közpolitikában, a pártokban, a politikusokban. Attól tartok, hogy az autonómia ügye a következő négy évben lekerül a napirendről.
Visszacsempészett történelem
Nagy Abonyi Melinda könyve a Galambok röppennek fel, kimagasló helyet foglal el a jelenkori német valamint svájci német irodalomban, ámde szívesen sorolom a fontos vajdasági magyar könyvek közé is. Múltidéző tragédiáink egyike az a jelenet, amikor a nagyanya az újabb kori háború kitörésének előestéjén, az 1945-ös eseményekre emlékezik. Megjelentek a városban a kommunisták és a folyóparton agyonlőtték mindazokat, akiket a fasiszták szimpatizánsainak tartottak. Nem véletlen, hogy a história az újabb megrázkódtatás előestéjén tört fel belől. Ez a katarzis játszódott le anyámban is. Az Exterritórium című regényemben lejegyeztem, hogy ő a NATO légitámadások idején mesélte el, hol, melyik tömegsírban nyugszanak a rokonaink illetve az utcabeliek. Szemtanúja volt a szántóföldön szétdobált ingeknek… Ezekről a dolgokról hallgattak. Még apámmal sem beszélték meg, több mint négy évtizeden át. Több nemzedék temette magába az emlékeit. Aztán, a vész óráiban visszacsempészték az apokrif családtörténeteket. Nagy Abonyi Melinda mindezt svájci perspektívából vetette papírra, vagyis az integráció kínjai között jegyezte le emlékeit. Valamiképp a senki földjén.
Szimbolikus jelentőségű eset
Felforrósodott légkör. A napi szobafogság után, este kimerészkedem a Zmaj utcába, emberek közé. A pártok körül dúlnak a harcok a bársonyszékekért. Közben az Újvidéki Egyetem Jogi Karán a magyar fiatalok, igaz magyar nyelven, de nem magyar irodalomból és nyelvből vizsgáztak, ami mindenképpen hátrány, minek folytán egyikük sem került az államilag finanszírozott ösztöndíjasok közé, így csak a magyar kormány által biztosított ösztöndíjban részesülnek. A Nemzeti Tanács tiltakozik. Joggal. A Napló Kör elítélte az esetet, mert véleményünk szerint, ennek a napi politikán túli, szimbolikus jelentése van. Egyben azonban rámutattunk a Magyar Nemzeti Tanács mulasztására is, hiszen az egészben teljesen érthetetlen, hogy az MNT, miért nem tiltakozott a pályázat kiírásakor. Állásfoglalásunkat a szokásos idegenkedés követte. Ellenben, egy nap múlva,Pásztor Istvánpártelnök szintén megpendítette a MNT mulasztását. Véleményem szerint, az lett volna a helyes, ha a Jogi Kar felvételi bizottsága, magától értetődően engedélyezte volna, hogy a magyar felvételezők magyar irodalomból vizsgázzanak, a szlovákok szlovákból, a románok románból, stb. A téves hozzáállás, erősíti azt a benyomást a kisebbségiekben, ezúttal a magyarban, hogy ügyüket kizárólag a Magyar Nemzeti Tanács védi – a többség ellenében. Az ilyen és hasonló döntések, fellépések, incidensek, bizalmatlanságot szülnek, elszigetelik egymástól, homogenizálják a nemzeti közösségeket. Állítom, hogy a kisebbség kollektív joga nem csak a kisebbség ügye, hanem az egész társadalomé, minden intézményé, szervezeté, stb. vagyis úgy kell tekintenünk a kisebbségi jogokra (is), mint az emberi jogok szerves részére.
Kultúra és politika
Két évvel ezelőtt magyar nyelven kezdtem megnyitóbeszédemet az 55-ik belgrádi nemzetközi könyvvásáron. Nem történt semmi különös, sokan gratuláltak. Magától értetődőnek tartottam, hogy anyanyelvemen is, legalább egy mondat erejéig, köszöntsem az egybegyűlteket, a sajtó pedig kedvezően fogadta a vállalkozást. A minap lezajlott belgrádi Krokodil irodalmi fesztiválon, magyar nyelven olvastam fel egy húsz perces részletet, a Bűnhődés című magyarul most megjelent naplóregényemből. A mögöttem lévő kivetítőn feliratozva ment a szerb szöveg. A taps nem volt kisebb, mint szerb illetve horvát kollégáimnál. Mellesleg, több mint 1000 ember volt jelen. Nyelvhasználati téren személyes tapasztalataim tehát igen kedvezőek. Ez jut eszembe, amikor az anyanyelv, az anyanyelvi kultúra miatti konfliktusokról olvasok. Példamutató, szimbolikus erejű tett lenne, ha a köztársasági parlamentben a magyar képviselők magyarul, a szlovákok szlovákul, stb. felszólalnának. Legalább pár mondat erejéig. A parlament szimbolikus terében elhangzott magyar, szlovák, román szavak az újvidéki Jogi Kar pályázatára is hatottak volna. Ez nem a politika, hanem a kultúra kérdése.
Mementó
„Aki látja Istent, meghal.” Maurice Blanchot.
Családi Kör, 2012. július 12.