A kanton, mint vajdasági álom
2012. december
Az NZZ röntgenfelvétele
A hétvégi Neue Zürcher Zeitung lapozgatása közben, Szerbiáról szóló hosszabb cikkre bukkanok. Az újság bécsi tudósítója arra figyelmeztet, hogy az éppen folyamatban lévő antikorrupciós akció, könnyen bumerángként vág(hat) majd vissza, hiszen ha következetesek, akkor az Ivica Dačić vezette Szerbiai Szocialista Párt nehezen mossa magát tisztára. Véleményem szerint még nehezebben a Mladjen Dinkić által irányított Egyesült Régiók Pártja. A téma boncolgatásába nem igen merül bele a hazai sajtó. Az NZZ azonban kíméletlenül górcső alá veszi Miroslav Mišković karrierjének alakulását illetve vagyonának gyarapodástörténetét. Ebből aztán tájékozódhat az ember! Lapozgatok tovább. A svájci polgár nem a lankákon fekvő kuckóba húzza meg magát, nem is a kisvárosi jómódban tengeti unalmas mindennapjait, hanem a nagyvilág gondjairól elmélkedik. Cees Nooteboom, holland író interjújában elmondja, hogy a „hétköznapi élet lelkének” ábrázolását tartja fontosnak. Nem foglalkozik politikával, csakhogy a prózavilág megkerülhetetlen politikai jelentéssel bír. Máskülönben langymeleg és semmitmondó. Aztán kemény bírálatokat olvasok az új párizsi meg londoni színházi bemutatókról. A Berlini Történelmi Múzeum kiállítása a politikai művészet affirmatív terének motívumait mutatja be. Manfred Koch „újraolvassa” James Joyce-t, kinek prózájában felismeri Kant, Hegel és a Schoppenhauer-i asszociációkat. Hát, igen, ezek voltak azok az idők, amikor a prózaírók Kantot (is) olvastak sőt, beemelték saját szövegkörnyezetükbe.
A politikusok sarkítása?
A szerbiai politikusok kórusban bizonygatják a legnagyobb szerb oligarcha Miroslav Mišković, ártatlanságát. Már ez gyanús! Bármilyen furcsán hangzik, ezt teszik, amikor nemes egyszerűséggel esküdöznek, hogy ők ugyan találkoztak Miškovićtyal, viszont a mágnás, velük szemben korrekt volt, nem próbálkozott megvesztegetéssel. Ezt meg aztán egyenesen komikus. Merthogy, Mišković a vádlott, az előzetesben néhány bűnbánó szót vallott meg: „Mindenkinek adtam… „ Ha így folytatjuk, Miškovićból, korunk szentje lesz.
A mi óránk ketyeg
Rosszkedvűen olvasom a vajdasági magyarság fogyatkozásáról szóló szövegeket. Fogy a magyar, ismételgetik sajnálkozva, és rendre elmarad a miértre a válaszadás vagy legalább a válasz keresése. Tény, hogy a harminc, negyvenévihez viszonyítva, felgyorsult a lélekszámcsökkenés. Kétségtelen, hogy a kérdést a politikusoknak is meg kell(ene) válaszolniuk. Ezidáig, a témával kapcsolatban csak a vérszomjas titoizmusról olvastam, meg a nemzetáruló kommunista magyar vezetőkről. Elvitathatatlan, hogy Josip Broz Tito felelős a 44/45-ös magyarellenes atrocitásokért, az ő lelkén is száradnak a magyar meg a német tömegsírok. Az egykori kommunista vezetőket név szerint bíráltam, amikor még hatalmon voltak, miközben a későn, post festum megszólaló kollégáim, név szerint hallgattak. Hatalmuk teljében róttam fel nekik, hogy elvesztették a kapcsolatukat a magyar nyelvvel és a magyar kultúrával, vagyis, akkor bíráltam őket, amikor kellett. Nem utólag! Most azon tűnődöm, hogy kiket fognak tíz-vagy húsz év múlva, utólag bírálni, hiszen – főleg, az utóbbi tíz évvel – valakinek el kell(ene) számolni. Vonjuk felelősségre a szakácsokat, a lírai költőket, a magyar munkanélkülieket, az elhallgattatott értelmiségieket, a traktoristákat, a háziasszonyokat, az orvosokat, a földműveseket? Vagy pedig azokat, akik hatalmi pozíciókban ülnek, vagyis hivatásos politikusokat, tisztségviselőket, akik az utóbbi tíz évben, különböző szinteken a szerbiai hatalmi struktúrában foglaltak helyet? Amíg erre nincs válasz, addig tétlenkedünk. Ezért olvastam keserű szájízzel, de némi bizakodással Gábrity Molnár Irén kijelentését: „A magyarok fogyásának és elöregedésének a megállítása a térségben előbb-utóbb a Magyar Nemzeti Tanács programjában is benne lesz.” Jól értettem? Benne lesz?! És miért nem volt benne eddig, hiszen nem máról holnapra történt! Tessék elképzelni, hogy voltak árulkodó előjelei. A Magyar Nemzeti Tanács munkájának próbaköve éppen az, hogy hányan vagyunk, és nemcsak az anyaországi támogatás célszerű, vagy célszerűtlen, sikeres vagy sikertelen újraelosztása. Mert, ezt elvégezhetné például egy szakmai testület is. A politikai testületnek komplexebb feladatai vannak, illetve kellene, hogy legyenek. Hogy célszerű volt az újraelosztás vagy sikeres, azt – igaz – nem kizárólag a lélekszámcsökkenés, de az is értelmezi. Késünk!!! Nem öt perccel, hanem legalább öt órával tizenkettő után vagyunk. Nem kell(ene) utána nézni, hogy a magyarok arányosan képviseltek-e a munka világában, hiszen az ember gyakorta nem puszta vándorlási szenvedélyből hagyja el a szülőföldjét, hanem mert önellátó vagy családfenntartó, és a betevő falatját kívánja biztosítani. A munka világában való arányos részvétel, a különböző gazdasági, kulturális (és nem csak a politikai) életben való arányos részvétel, igenis kihat a lélekszámcsökkenésre. Azt is tudni kéne, hogy milyen a vajdasági magyarok közérzete, mennyire bíznak a saját maguk által megválasztott vezetőkbe? Egy friss példa! A legutóbbi (értsd: minap) svájci felmérések szerint, a demokratikus közélet, a polgárok aktív részvétele a politikai életben, hozzájárul a jó közérzethez, a közösség fellendüléséhez. A sikeres maradáspolitika többet követel annál, hogy a polgár négyévenként szavazhat. A demokrácia nem merülhet ki abban, hogy egy párt többségre tett szert, aztán, ihaj-tyuhaj, várjon a polgár újabb négy évet. A kisebbségben, ilyen fogyás mellett, nincs idő sem erre! Remélhetőleg megjelenik majd az annyira hiányzó „fehér könyv”, a vajdasági magyarság „röntgenképe”. Csak így válhat minden gond közüggyé. Talán várható, hogy az eleven, korszerű kultúra nagyobb szerepet kap, mert világszerte bebizonyosodott, hogy a mai gondokat feltáró kisközösségi kultúra egyben identitáserősítő is. Csak remélni lehet, hogy egyszer elismerik a sokszínű médiavilág létjogosultságát, mert csakis a sokszínű média képes kommunikálni a sokszínű közösséggel. A pártmédia megoszt, illetve csak egy réteget mozgósít. Jó lenne ha érvényesülne végre az egyetértés Deák Ferenc-i politikája, az amit anno Zentán is kifejtettem. Egyetértést és egységet pedig csak az ápolhat, aki tiszteli és becsüli a különbségeket. Amennyiben mindez érvényesül, akkor több magyar fog szavazni a kisebbségi pártra, pártokra, ami pedig erősítheti az önbizalmat, a pozitív jövőképet. A pozitív jövőképet nem ünnepi szónoklatok teremtik meg, hanem példának okáért, a hétköznapi élet aktív és személyes formálása. A példáknak se vége se hossza, noha ez is elegendő, hogy belássuk, akad teendő a házunk táján, csak az egyszerű, őszinte szavak hiányoznak. Az óra pedig vészjóslón ketyeg!
A putyinizmus kísértete
A demokráciából kiábrándult polgárok új tekintélyeket keresnek maguknak. Ha nem találnak újat, akkor menekülnek a régiekhez, amely vigaszt nyújt, esetleg támpontot, de mindig hiányos és részleges marad. Lassan az is kiderül, hogy a posztkommunista nacionalizmus is csak részben szolgálja ezt a célt, hiszen ez szükségszerűen újabb megoszlást és kirekesztést idéz elő. A végén ismét kiderül, hogy a legnagyobb nemzethűeknél mindig akad valaki aki még nagyobb nemzethű. Ez a verseny végelláthatatlan, emiatt szükségeltetik egy „vezér”, aki hatalmi helyzeténél fogva dönt, ki az igazi nacionalista. Putyin kísértete járja be Kelet-Közép-Európát és a Balkánt.
Svájc és az autonómia
Az idei Világgazdasági Fórumon Svájcot kiáltották ki a világ legstabilabb országának. Az igazi kérdés: a hogyhogy? Hogy miért van ez így? Egy ilyen kis ország? Nos, a svájci Credit Suiss szerint ez a globális gazdasági központok megteremtésével, a polgári szabadságjogok magas színvonalával továbbá a kiváló vállalkozói, művészi, értelmiségi elit munkásságával magyarázható. Igen, a svájciak tudják, hogy jeles értelmiségi, írói, művészi elit nélkül nincs gazdasági stabilitás. Ezt nálunk nem veszik figyelembe. Gerd Hauptmann német közgazdász tanulmányában tovább részletezi a svájci siker titkát. Svájcban, írja, leépítették a legtöbbe kerülő központi kormányzati bürokráciát, a legfontosabb döntéseket az olcsóbb helyi szinten hozzák, továbbá nincs professzionális politikai elit (a politikusok a polgári foglalkozásuk mellett vállalják a köztisztségeket), tehát nem lehet politikai karriert építeni. A sikerhez döntő módon hozzájárul a decentralizált kantonális rendszer, amelyben a kantonok egymással versengve autonóm módon hozzák meg a döntéseiket. Tanulsággal járna ez a modell Magyarországon is és Szerbiában is. Ha a svájci siker fényében vizsgáljuk meg például a belgrádi elit Vajdaság ellenes kirohanásait, akkor világossá válik Szerbia permanens gazdasági és társadalmi válsága. Igaz, Svájcban is felbukkan a szorongás, de ez nem igazi félelem és szó sincs gazdasági vagy politikai pánikról. Csak az aggodalom növekszik. A vonatok pontosak, a városok rendezettek, az utak tiszták, a polgárok időben fizetik az adót, a kulturális intézmények kifogástalanul működnek, de a kávéházakban kevesebb ember üldögél, és egyre többen panaszkodnak a mai ifjúságra. Ám a svájciaknak eszük ágában sincs csökkenteni a kantonok autonómiáját. Svájcban ugyanis a kantonok törvényeket hoznak, saját adópolitikát alakítanak ki, még az ünnepeket is saját maguk szabják. És csodák-csodájára, Svájc a világ legstabilabb országa.
Jó kedvű karácsony
Ragyognak a tavak és a városok. Ahogy látom, jó kedvű karácsonyi ünnepekre készülnek az emberek.
Családi Kör, 2012. december 27.