A holokauszt Kafkája
- június
Európa, a kisebbségek hazája
Kassáról Újvidékre utazom, ezúttal Budapestet csak érintettem. A vidékről igyekeztem vissza a vidékre. Márai volt a kalauzom. Többször is vidékinek nevezte magát és européernek. Vallotta, hogy életének legszebb, igaz és emberi európai emlékeit a magyar végvárosi polgári kultúrának köszönheti. Én egészen más okból vagyok hálás Újvidéknek: mindenekelőtt azért, mert testközelből ismerhettem meg Európa nehezen gyógyítható sebeit. Újvidéknek köszönhetem az Európai utópiámat is. Egy francia, egy német vagy például egy svéd el van ez az utópia nélkül, jelenthet ez számára akár unalmas hétköznapi ügyet, vagy gyakorlati kérdést, számára egyre megy, ezzel szemben nekem egérutat jelentett és jelent ma is. Hazánk Európa, kiáltott fel Gaál Gábor és a kisebbségiekre gondolt. A fejünk felett egyezkednek és viszálykodnak a nagyok, mi kisebbségiek pedig hazavágyunk. Hová? Európába.
Próbatétel
Hazaérkezve a Sterija Játékokkal vigasztalódom. Már régóta nem történt meg, hogy a Sterija Játékokra meghívott színháztársulat egy-egy előadását, ilyen nagy számban hagyják el a nézők. Fegyelmezetten a helyemen maradok, még akkor is, amikor a legszívesebben kimennék friss levegőt szívni. Rájöttem, hogy a nézőtéren üldögélve akaratlanul is jómagam vizsgálom felül. És, mi a te válaszod, teszem fel magamban a kérdést egy-egy replika után. Az idei Sterija Játékokon minduntalan Kassa és Márai válaszai kísértenek. 1941-ben Kassán tett látogatása alkalmával, Klementin nagymama sírja előtt gubbasztó Márai azon töpreng, hogy talán bölcsebb dolog lett volna mégiscsak belépni a pártba. Végül azonban elutasítja ezt a lehetőséget. „A párt sajátossága, hogy nem egyéneket akar, hanem párttagokat, nem bírálatot akar, hanem fegyelmet.” Elismeri, hogy ennek így kell lenni, hiszen ez a pártélet lényege. Ő azonban más útra lép. „Feladhatják-e az írók a bírálat jogát?”, teszi fel a kérdést. Válasza határozott és egyértelmű: nem. Mert az ellenkezőjét, akárcsak Babits Mihály, az írástudók árulásának tartja. Manapság egyre gyakrabban hallom a szólamot, miszerint aki nemesíteni akarja a közéletet, annak be kell lépni a párt holdudvarába. Kétségtelen, hogy ez az egypártrendszerben indokolt volt, mert minden más zsákutcának számított. Kockázatos vállalkozás volt reformokat követelni, ugyanakkor lázadni és elégedetlenkedni. A rendszerváltó kommunista reformisták példája bizonyítja, hogy ez lehetséges. A bársonyos forradalmak sok szereplője éppen a holdudvarban tevékenykedett. Ők voltak a titkos eretnekek. A többpártrendszerben viszont az autonóm magatartás útja nincs elzárva, nem kell titkos eretneknek lenni. Miért vetnénk el a Márai vagy a Babits féle magatartást? A többpártrendszerben éppen nagy szellemi autonómiára van szükség. Időről-időre az író vagy a művész beléphet ugyan az egyik vagy a másik pártba, betévedhet a pártok holdudvarába, elhivatottságának alapját azonban mégiscsak az írásai képviselik. Kérdés, hogy mi a teendő a kisebbségi közösségekben, ahol hiányzik a többpártrendszerhez szükséges kritikus tömeg, ahol csonka vagy szimulált többpártrendszer létezik. Vajon ott a többpártrendszerű modell érvényes, vagy pedig az egykori egypártrendszerű modell? Nincs más lehetőség, mint belülről puhítani, reformálni? Mint az egykori reformkommunisták? Lehetséges-e? Rövidesen kiderül! A fiatal vajdasági magyar értelmiség mostanában épp ilyen dilemma és próbatétel előtt áll. Lehetséges-e harmadik út? Válaszoljanak ők, hiszen az jövőjükről van szó! Minden nemzedéknek meg kell vívnia a saját harcát, akkor is, ha fejjel megy a falnak. A fal erősebb, beveri az ember fejét, viszont előfordulhat, hogy ledől. Mégpedig mindentől függetlenül. És marad az irtózatos romhalmaz. Sokan ezt nevezik győzelemnek!
Neuralgikus pontok
A kora reggeli órákban Újvidék friss és vidám. A nyárias meleg, a napsütés, barátságosabbá teszi az embereket. A Fontana étterem kerthelyiségében a reggeli kávémat iszogatom Gyorgyij Jolevszki színésszel, az ohridi színházi fesztivál igazgatójával. Innen Újvidékről (is) intézkedik, meséli, hogy milyen térben játsszák majd Ohridban július közepén a Neoplantát. Találkozom majd régi barátaimmal, Jordan Plevnessel például, akinek az új drámáját őszre mutatják be. Macedónia helyzetét ecseteli, amely sokkal összetettebb, mint ahogy eddig gondoltam. De nem ámítom magam! A térség békéje provizórikus. Bosznia, Koszovó továbbra is neuralgikus pont. A hamu alatt izzik a parázs, a politikusok áltatnak bennünket, mi pedig magunkat.
Szkopjei hírek
Liljana Mazova színházkritikus arról értesít, hogy jövőre macedónul is megjelenik a Neoplanta avagy az Ígéret Földje című regényem. Aztán hozzáteszi, hogy az ohridi vendégszereplés után, őszre Szkopjéban is várják a Neoplantát.
Rijekai és maribori hírek
Az újvidéki Szicília kávézóban találkozom Darko Lukićtyal, az egyik legjelentősebb horvát teatrológussal, aki Urbán András rijekai sikeréről mesél. Orwell Állatfarm című művét alkalmazta színre. Blaz Lukan szlovén kritikus pedig Urbán maribori Drakuláját dicséri. Örömmel újságolják, hogy ismerőseik jelentették, várják a Neoplantát Ljubljanában.
Abszurd kérdés
Hová települt át az Isten? A Nagy Vajdasági Magyar Exodus idején ez az abszurd kérdés is felmerül bennem.
Autonómiák
Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős magyar miniszterelnök-helyettes a nemzeti összetartozás napja alkalmából rendezett megemlékezésen beszédet mond a Magyarság Házában. Szerinte a tömbmagyarságnak területi autonómia jár, a szórványmagyarságnak kulturális autonómia. Ha jól értem, akkora Vajdaságban a Tisza mentének területi autonómiát kell követelni, a többiek pedig kulturális autonómiát érdemelnek. Ahogy látom, a korifeusok nem vitatják el az „irányelveket”. A lecke fel van adva!
Egy paradoxon
A tartományi ombudsman felmérése szerint, a tartományi közigazgatási szervekben a kisebbségiek részaránya nem kielégítő. Megdöbbentő, hiszen köztudott, hogy a VMSZ részt vállal a tartományi hatalomban! Ellenben nem csak ez a gondba ejtő. Az utóbbi időben több hivatalban jártam (posta, vasút), ahol azt tapasztaltam, hogy a köztársasági közvállatokban nem is tudnak a kisebbségi nyelvhasználati jogokról. Noha a VMSZ a köztársasági kormányban is jelen van!
Nyiki-csuki
A Vörösmarty téren dedikálom régi könyveimet, továbbá a most megjelent Hazám antológiát, amelynek egyik szerzője vagyok. A dedikáló asztalnál Markó Béla mellé kerülök, váltok vele néhány szót. Esszéit és verseit egyaránt kedvelem. Ama ritka kisebbségi politikusok közé tartozik, akit politikusként is becsülök. Nem kétlem, hogy politikusi és írói tapasztalatai alapján fogalmazta meg a következő mondatot: „És tényleg el kell gondolkodnom azon, hogy lehetséges-e ezt a nyiki-csukit megoldani: itt a nemzet, ott a haza?” Solymosi Frigyes akadémikussal erről cserélek véleményt. Vannak demagóg és vannak drámai válaszok, fejtegetem, ám az ellentét feloldhatatlan. Végre találkozom Szelényi Iván szociológussal. Konrád Györggyel közösen írt, a hetvenes években szamizdatban megjelent az Értelmiség útja az osztályhatalomhoz című könyvét, ma aktuálisabbnak tartom, mint negyven évvel ezelőtt. Mit látok mostanság magam körül? Az értelmiség harcát az osztályhatalomért! Igen, osztályok vannak, de nincs osztályharc, így az értelmiség könnyen befészkeli magát a hatalomba. Nehezen viselem el a kánikulát, amely az olvasókat is riasztja. Kiderül ez abból is, hogy sokkal kevesebben jöttek ki a Vörösmarty térre, mint tavaly vagy tavalyelőtt. Az árusok is arra panaszkodnak, hogy csökkent a forgalom. Túri Timea a Magvető szerkesztője két vajdasági magyar szerző könyvével lep meg: Danyi Zoltán: Dögeltakarító és Sirbik Attila St. Eufémia című regényével. Örülök a két fiatal vajdasági szerző szereplésének. Fenyvesi Ottó új könyvével, A szabadság foglyai című esszégyűjteményével ajándékoz meg. Belőle furcsa módon Veszprémben lett vajdasági érzületű író, aki ebben a könyvében is szerényen és okosan tárja fel a „vajdasági mitológiát”. Nagy örömömre feltűnik a romániai Kántor Lajos, akinek a Konglomerát című művét – ezt a remek „erdélyi mitológiát” néhány évvel ezelőtt fedeztem fel. Új könyvét dedikálja, majd tájékoztat, hogy a Korunk kiadásában, rövidesen megjelenik a Városok című antológia, benne az Újvidékről szóló naplójegyzeteimmel.
A holokauszt Kafkája
Rengeteg esemény, rendezvény, program vár ránk Budapesten. Anikóval egyik helyről rohanunk a másikra. A hétköznapok is olyan zsúfoltak, mint eddig a hétvégék. A Vörösmarty téri dedikációról az Uránia filmszínházba igyekszünk, ahol a Saul fia című Cannes-ban Grand Prix-vel díjazott film budapesti bemutatójára kerül sor. Utána beszélgetés a film készítőivel, közönségtalálkozó. Lehetetlen jegy nélkül bejutni, belépőjegy meg még mutatóban sincs. Nemes Jeles László a film ifjú rendezője egy csapásra híres ember lett, joggal, mert alkotása valóban megrázó remekmű. Örülök a sikerének, a találkozásnak. Az édesapja jó barátom volt. A holokauszt témájára számtalan film készült, tehát nagyon nehéz ebben a kérdéskörben újat mondani, másként feldolgozni, gondolhatnánk. Neki sikerült! Filmje kafkai precizitással és könyörtelenséggel mutatja be a koncentrációs táborok gépezetét. A Pokol mechanizmusát! Ez játszódott le az emberiséggel a kafkai Per után. A film története egyszerű, de lehet-e gazdag története a halálgyárnak, amelyben az embernek már sorsa sincs? Amíg az életben maradásunkért küzdünk, addig marad némi remény: a túlélés reménye. Bár a rendező a túlélést (is) emlegeti, én inkább afelé hajlok, hogy a film nem erről, hanem arról az állapotról szól, amelyben a túlélésre sincs esély. Rajk László látványtervező „halálgyára” a film fontos „szereplője” lett. Késő éjszaka érkeztem a lakásba, de még ott is a film irracionális hangdramaturgiájának hatása alatt voltam.
Családi Kör, 2015. június 4.