Naplójegyztek, fragmentumok
2022 május 9. hétfő
Közvetlenül a délszláv háború előtt Babarczy László rendezésében állították színre a Hamletet, aminek Dubrovnikban nagy hagyománya volt. Az első Hamlet-előadást a néhai Jugoszlávia legendás rendezője Marko Fotez állította színre 1952-ban. A jugoszláv éra utolsó Hamletjét pedig Babarczy László rendezte a Lovrijenacon 1990-ben. Rémségesen zavaros időkben a háború előszele már érzékelhető volt, Horvátországban megtartották az első választásokat, miközben a Hamlet próbái folytak Tuđman választási éppen Dubrovnikban szónokolt egy nagy népgyűlésen. Babarczyval a dubrovniki Stradunon sétáltunk, s a Stradun végén levő térről még nem távolították el az szónoki emelvényt, az emelvényen egy nagy babbérkoszorú díszelgett. Babarczynak pokoli ötlete támadt. Leemelte a koszorút, azt mondta, hogy nagyon jó lesz díszletnek. Tuđman babérja ott díszelgett a bemutatón, mint az előadás ironikus ellenpontja. Mert ez az előadást nem volt bolyan pazar, mint amilyenre a horvát előkelőségek vártak. Nem a lovagok szerepeltek a színen, hanem munkások, akik renoválták a romosodó, poros, piszkos várat. A kritika nem volt kíméletes irántunk, az államalapító függetlenségi eufóriában egy pazar Hamletet vártak, úgyhogy eléggé elmarasztaló vélemény alakult ki. Mindössze négyszer mutatták be az előadást, amelynek színrevitelen több mint két hónapig ebben a helyzetben nagyon nehéz volt elképzelni Hamlet dilemmáit. Levették a műsorról, mert rövidesen kezdődött a háború, s nem sok idő telt el, Dubrovnikét a jugoszláv néphadsereg vette ostrom alá. A Stradun márványkockáiba puskagolyók fúródtak. Vagy három évtized múlva a kritikusok felismerték, hogy miről is szólt az előadás 1990-ben. Ez volt a legsötétebb Hamlet, nyilatkoztak elismerően. Csak azt sajnálom, hogy Babarczy nem élt meg. Jól emlékszem, hogy amikor leemelte a babérkoszorút, Shakespeare-t idézte. „Kizökkent az idő; – ó, kárhozat! / Hogy én születtem helyre tolni azt. ”Babarczy legalább vállalta, hogy a kizökkent időről szóljon az előadás. Azóta változtak az idők. 89-előtt az értelmiség bátor volt, most vagy tehetetlen, vagy megalkuvó. A tavaly bemutatott Paolo Magelli által rendezett Hamlet azonban már arról szólt, hogy az értelmiség nem vállalja a kizökkent idő herlyre tolását. Az ő Hamletje, nyilatkozta, az időben eltévedt értelmiségi, aki többé nem kívánja helyre tolni az időt. Az értelmiségi egoizmusról szól az előadás. Úgy is mondhatnám: az értelmiségi nárciszról. A dubrovniki Hamlet-előadás az értelmiségi nárciszról szól, aki menekül a felelősség elől, mert meggyőzték, hogy nem feladata, hogy beleszóljon a világ dolgaiba. Gyámoltalan kívülállónak tartja magát, ezért marad csendben. Ha csendben marad és nem kockáztat, akkor ártatlan marad. Elutasítja a régi bölcsek figyelmeztetését. „Az ember nem csak azért felelős, amit tesz, hanem azért is, amit nem tesz meg”, mondta Prótagorasz. Lao-ce ugyanezt erősítgette: „Nemcsak azért vagyunk felelősek, amit teszünk, hanem azért is, amit nem teszünk meg”, Nem kizárt, hogy az utókor, azért vonja felelősségre, amit nem tett meg.