Naplójegyzetek – fragmentumok
2020., április 15. szerda
Ortega Y Gasset a hajótöröttek kapálózásához hasonlította a kultúrát. A hajótörött nem fúl a vízbe, még nem süllyed a mélybe, hanem kapálózik a kezével, s „a kezeknek ez a kapáló mozgása, amellyel saját veszte ellen ágál, ez a kultúra: úszómozgás”. Ez a kép lebeg a szemem előtt, miközben azt veszem észre, hogy a hetek óta tartó elszigeteltségemben immunissá váltam a közéleti kétszínűséggel szemben. Néha-néha arra gondolok, hogy rokonszenvesebb egy-egy nyílt ellenfél, mint egy kétszínű barát. Főleg az „óvatos radikálisok” keltenek bennem visszatetszést, akik másokon kérik számon a bátorságot, miközben őket egy karcolás sem éri. Még a Facebook-kommentárokban sem. Nem kérhetem számon senkitől a nyitottságot, ha bennem nincs nyitottság a párbeszédre. A párbeszéd azt jelenti, hogy szemtől-szembe kifejtem a véleményem azok előtt, akik másként gondolkodnak, mint én. Ebben különbözök azoktól a körmönfont konformistáktól, akik bölcsen hallgatnak, minden oldal felé udvariasan mosolyognak, nem mondják azt, hogy igen, azt sem, hogy nem, de annak ellenkezőjét sem. Csak arra szeretnék emlékeztetni, hogy a Symposion-melléklet első számában Koncz József irt egy remek cikket a hallgatás ideológiájáról. Azt hiszem, ezek az ideológusok gondtalanul várhatják a pandémia utáni időket, amikor a sebzett hatalom felismeri, hogy a pandémia erodálta a karizmájukat, s a járvány utáni félelmetes gazdasági válságban hisztérikusan próbálják visszanyerni régi tekintélyüket.