ESSZÉ
A. GERGELY ANDRÁS:
BERETESZELT AJTÓK ÉVTIZEDEI /AVAGY MIT SZŐ WITTGENSTEIN SZÖVŐSZÉKE?/
2021.08.17.
A. Gergely András: Bereteszelt ajtók évtizedei /avagy mit sző Wittgenstein szövőszéke?/
„Ugye, azt gondolod, mégiscsak szövet lesz abból
amit szősz: hiszen – ha üres is a szövőszéked – előtte ülsz,
és olyan mozdulatokat végzel, mintha szőnél”
/Wittgenstein: Filozófiai vizsgálódások/
Az idő múlásában az a komolyan veendő dráma, hogy terjed…, elural, elmos, elfed, felejtésbe taszít, ráül és láthatatlan pók módjára fölhabzsolt kultuszt és áldozatot, igazat és hamisat, élőt és megboldogultat. Talán nem véletlen ezért sem, hogy sok-sok nép életviteli szertartásaiban, emlékezetében, ünnepeiben ott lakozik a feledni-nem-szabad rítus, az emlékezet megőrző istene, az emlékeztetés késztetése mindig is, szakadatlan folytonosan. E folytonosság szakadása maga is áldozatvállalás, olykor szégyenteljes, máskor megváltó – utóvégre mindenki arra emlékszik (szívesen, örömmel, szertartásosan), ami kedvére és előnyére való (volt-lett). De akkor bizony ilyen az évfordulós tisztelgés is azok előtt, akik kihívták maguk ellen az időt, s megálljt diktáltak neki, már csak a saját szertartás okán-ürügyén is.
Nem diktátum, sőt, ellenkezőleg, szorongató emlékanyag, melynek éppen most lett harmincadik éve…, s melyre itt és most emlékezni sem esik jól senkinek, holott a kelet-európai térség egyik legnagyobb gyalázata volt, amikor megtörtént. A „balkáni háború” lett immár évfordulós. Ami nem a naptár leséséből vagy emlékeztető üzenetből jutott szemem elé, hanem egy kötet anyagából, mely erre emlékeztet. S még ha csak emlékeztetne…! De naplószerű hűséggel követi és publicistai figyelemmel értelmezi az eseményeket Végel László kötete, mely kedves eufemizmussal Wittgenstein szövőszéke címre hallgat.[1] A szövött anyag drámaisága súlyos vétekként üzeni, hogy nem ünnepélyes alkalom szülte, s ekként nem is szabadna másképp rápillantani, mint kortárs háborús riportokra, korszakmeghatározó dokumentumra, a jelenkor közös bűnére. Mert „elmúlt”, ami múlhatott, így vagy úgy, szégyellhetően vagy dicstelenül, de nem múlhatott a képtelen valóság, a magyarázat hiánya, az ember farkasvermének oktalan megnyílása, az elszabaduló testvérharc.
„Azokon az éjszakákon, amikor bereteszelt ajtók és elsötétített ablakok mögött félve összebújtak az apák és fiúk, ami nem volt alaptalan, hiszen az utólagosan közzétett hiteles dokumentumok tanúsága szerint hajszálon múlott az általános mozgósítás, én a pályaudvaron kószálva, saját sorsomon töprengve úgy éreztem, hogy azok a híres-nevezetes hajszálgyökerek olyanok, mint a végtelen hosszú, vékony acélszálak, és leírtam: »mozdulatlan őrszemként – maradok«”. És maradt, és 1991 nyarától 1992 őszéig végigjegyzetelte a napok eseményeit, párbeszédeit, gyanakvásait, vádaskodásait, félelmeit, a napsütötte égtől a bombasötét éjszakáig, az ágyúlövésektől a napisajtóig mindazt, ami izgatta, elérte, félelemmel vagy aggódással telítette, űzte és marasztalta.
A kötet hét egységből áll, a részletes ismertetés pedig azért nehéz, mert esszénapló a műfaja, rövidebb és hosszabb bejegyzések szövedéke, melynek még Epilógusa (a Visszanézés a képzeletbeli jövőből) is a képzeletet meghaladó drámai jelen füzére.[2] Ebből idézgetek most.
„A minap valamelyik Duna menti városkában hat napig dúlt valamilyen háborúféleség. Senki sem kérdi, miért. Csodák csodájára, a gyűlölet sem lángol fel többé. Sem a jónak, sem a gonosznak nincs következménye, tehát okokra sincs szükség: sterilizált szórakoztató vágóhíd a világ. Fellángolnak és lecsillapodnak a harcok, észre sem vesszük őket. Ez nem háború, hanem polgárháború, vigasztalódnak a derűlátóak. Mások azzal hitegetik magukat, hogy a bűnözők számolnak le egymással. Kínosan együgyű magyarázatokkal verjük ki a fejünkből, hogy a háború szorosan kötődik létezésünkhöz, főleg most, amikor az ok nélküli halál vírusa hódít, hiszen mindenki megvan győződve: mégis beköszöntött a várva-várt béke, amelyben idő előtt ’boldog barbárok’ lettünk” (158-159. old.).
Nos, igen, a korábbi fejezetek „Mi lesz velünk?” kérdése (47-67.), a Nyálkás, kocsonyás anyagból emelt láthatatlan falak (70-90.), A szintézis disszidense (91-112.) és a Wittgenstein szövőszéke előtt (113-157.) mintegy egymásra rakódott hordalék, a Duna-sodorta homokos morzsalék olyféle elegye, amely Balkáni testamentum formát ölt (7-28.) – egyszerre teoretikus és lírai, szükségképpen drámai és személyes is, de mindenekelőtt fájdalmas. Jugoszlávia szétesése, a haszonelvű és lőszerosztogató világkép egyhamar rátelepedett arra, amit előtte hosszú évtizedek megalapoztak: saját tragédia, színpadias kivitelben, tragikus folyamatban, s még katarktikusabb befejezéssel.
„Az igazi megváltás a Balkánon, vagy – merjek-e őszinte lenni az itt élő népek határtalan büszkesége láttán? – az eufórikus, az örökös másnaposságban szenvedő Kelet-Közép-Európában, az irodalmi logomániában gyógyulást kereső Duna menti térségben, hogy mindannyian Hanns Kasparokká váljunk, újratanuljuk a szavakat, vánszorogjunk el az egyszerű, világos mondatokig, előttük ássuk a földbe magunkat és esküdjünk meg: nem tovább. Csak a tiszta igent és a tiszta nemet becsüljük meg, a többit felejtsük el. Ezen túl életveszélyes révületbe esünk, a bonyolult nyelv olyan tapasztalatba sodor, amelynek köszönve létezőnek tartjuk azt, ami nincs, de nem veszünk tudomást a láthatatlanról, amely körülkerít bennünket. A szavak öntörvényű hatalma megsemmisítette tapasztalatainkat” (159.).
Mert a szavak is hajlamosak „szimulakrumokká” válni, mert a fegyverropogást is kísérheti már idővel a vállvonogatás, a félelem hiánya, a beletörődés, a kényszeres konzervtartalékolás, a lehúzott redőny, a speciálisan apró fényű spotlámpa, amely csakis a klaviatúrára bocsát pisla fényt, hogy ne lőjenek be akár a redőnyön át is. A kényszeresség, a dolgok eltűnése, a nevek és jelentéstartalmak változása is úgy hagyja cserben a szerzői ént, hogy idővel már nyelve, személyisége, jövőképe, ismeretségei, hírérzékenysége, mehetnéke és maradása is csak a morális képzelet cseles árnyjátéka.
„Azzal áltatjuk magunkat, hogy a vulkánkitörés is afféle formajáték. A szépségeszményünk ravasz öncsalás, elegáns félrevezetés lett és az marad mindaddig, amíg cinkos bűnrészességének nyilvánvaló bizonyítékai nem borzongtatnak meg bennünket” (159-160.).
Sőt, maga a korszak válik lehetetlenné, beleértve a növények kibomlását, a téli hópihe illanását, a nyár zúzós melegét vagy a kályha békebeli intimitását is.
„Komikus kor az, amelyben a téboly és a boldogság ollója ily tágra nyílt. Nagy, látványos komédiásként toporog az ezredvég, amelyben senki semmiért sem akar meghalni, tehát bármikor tömeghalálba terelhetnek bennünket. Győzött az elitista nyájszellem, mert többé nem akarjuk hallani az égi lépcsőkön dobogó kemény lépteket. Nem akarjuk látni a mennybe menetelő súlyos bakancsokat. Lelkünk azért olyan érzékeny s kifinomult, mert testünkkel durván hazudunk” (160.).
Ez sem (távoli, elvont vagy lakonikus) tapasztalat nélkül való… „Az áldozatot az jellemzi, hogy nem képes bebizonyítani az elszenvedett igazságtalanságot” – idézi Lyotard szavait, egyénítve is azokat: „Élményeim a diszkurzus üres vermeibe vánszorognak át” (155.).
Végel nem alkuszik, sem menekülőkkel, sem „jól járókkal”, sem csábítással, sem Magyarok Világszövetsége együttérző szentenciózusságával. Marad és marad. Fél, de kiáll, tétován tesz-vesz, de helyét és szerepét pontosan tudja, ezt el sem veheti tőle még az sem, aki szereti vagy simogatja őt. Álmatlan éveket számol, de a számolásban már bajnokká lehet, akkor sem iszkol tova helyette.
„Zöldell a lugas, a fő kisarjad, reggelente dagadva-duzzogva ömlenek a kerti teraszra a rozsdavörös fénysugarak. Így muszáj kezdenem a napot, puha árban ringva szeszélyes hatalmaknak engedelmeskedve. Az éghatáron szétszóródnak a napkelte mívesen ívelt felhőinek utolsó pihéi, a felhőhullás felkelti bennem a boldogságszomjat, megszakítja az élet nyomasztó egyhangúságát. Nincs szükségem önazonosságnyomozó hely- és időváltoztatásra. Mozdulatlanságomat a magányérzet gyöngyzápora jutalmazza. Beavattattam a képzetek varázsába. Nem félek többé attól, hogy szótlanul is megszólalok s ezzel akaratlanul leleplezem magam, hiszen már a szavak is megkímélnek, akárcsak a gyorsan múló órák” (160-161.). /…/ „A béke betömködi a háború gödreit, amelyek felett, mint a névtelen sírhantokon, kékeszöld ködpárnák lebegnek és elmossák a háború és a béke közötti józan különbséget, permetűk beszivárog legszemélyesebb érzelmeimbe, mintha velük háltam volna, cseppfolyóssá oldják a dolgokat, s az egymásra ülepedő palimpszesztus-időrétegek sem tudják megfejteni a bennem lejátszódó változásokat; azt hogy miért bámulom kitartóan a napfény aranyára szomjazó galagonyabokrot, miért köti le a figyelmem a fák lombozatának ideges rezegése, miért vagyok képes rendületlen kitartással magamban akár tízezerig is számolni, habár nyugtalan természetemtől semmi sincs ennél távolabb. Magamban ismételgetem a számokat és érthetetlenül kérdezem, miért tüzelnek váratlanul egymásra polgárok a belvárosban vagy a perifériákon. Mindenhol ugyanaz a jelenet fogad” (158.).
Végel itt is, mint oly sok művében, folytonos elszámolást végez. Másokkal, magamagával, eszmékkel, lehetőségekkel, esélytelenségekkel, elmúló élettel, egy vagy több tovatűnő korszakkal. „Egy korszak lopakodik ki. Kitárom az ajtót előtte. Tárva-nyitva minden” (183.). A nyitottság azonban a tovalibbenő ügyesekkel, a fegyverforgató merészekkel, a sikerképessé átvedlő hangosakkal, egyszóval a környezet társadalmi többségével kénytelen-kelletlen leszámol.
„Ott születtem, ahol haldoklik az anyanyelvem. Vele együtt játszódik le az én agóniám is. Most értem csak, milyen önpazarló erő gyülemlett fel abban a zsidó értelmiségiben, aki a nemzetállamból kitaszíttatva, puszta dacból az emberiséget akarta megváltani. De mi legyen azzal, aki a kisebbségben is kisebbségi, aki nem lehet zsidó sem, és semmi más, aminek köszönve a megnevezés jelentéstöbblettel ajándékozza meg” (178).
Kétségtelenül igaz: a megnevezés jelentéstöbblete sokszor a legdurvább fegyverrel szemben is győzelmi eszköz. Végel azonban nem akar győzni, nem is tudna mit kezdeni vele, nem is fényeskedne a siker mámorában. S amikor már kilopakodott a korszak is mögüle, maradnak a naplójegyzetek, eszmélkedő és önemésztő sorok, válogatott kesergések. Avagy – s talán ez sem kevés mint eredmény, ha üresen maradt a szövőszék – marad talán a kötetcímet is adó remény: „mégiscsak szövet lesz abból, amit szősz”. Az irodalom szövedéke – talán.
[1] T-Twins Kiadó, Budapest, 1995., 185 oldal [2] Megjelent a Holmi 1994. februári számában, továbbá a Körkép ’95 c. antológiában (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1995). https://vegel.org/2006/08/visszanezes-a-kepzeletbeli-jovobol/