Szabadpolc 5. – A gazdag, az okos és a szép
Végel László Bűnhődés, Noran Libro, Budpest, 2011
Kassai Zsigmond
Végel László Bűnhődés című esszéregénye újra és újra azt amegkerülhetetlen kérdést feszegeti, hogy mit is jelent keletközép-európainak lenni. Vajon a Balkán KözépEurópa perifériája, vagy már maga Kelet-Közép-Európa is periféria, legalábbis a kontinens kulturális centrumához képest?
És hol húzódnak a határok periféria és centrum között?
Térben, időben, életkorban, etnikai hovatartozásban, történelmifordulópontokban, mentalitásokban megragadható?
„Kelet-Közép-Európában a legnagyobb hazugság éppen a valóság…”- írja a szerző rögtön a kötet első fejezetében, és hogy ez a megállapítás mennyire közel áll az igazsághoz, azt
számos példázatszerű történeten keresztül igazolja. A Nach Berlin… című fejezetben többek mellett a számomra oly idegennek és távolinak tűnő úgynevezett írókongresszusok
áporodott levegőjét eleveníti fel. Írókból álló nemzetközi küldöttségek – Berlinben éppúgy mint Moszkvában – hamis kollegalitás, eltitkolt etnikai feszültségek és hátborzongató
történetek arról, hogy valójában mennyire nem is figyelünk egymásra. Az író, aki megérkezett és immár gyalog rója Berlin utcáit, óhatatlanul szembesül azzal, hogy az
Európáról mint centrális térről, a szabadság és igazság locusaként megképzett mitikus Európa-képről egyszer és mindenkorra le kell mondania.
Ahogy a kelet-közép-európai
szocialista rend egyenlőségmítosza hazugnak bizonyult, úgy minden bizonnyal az európai szabadságmítosz is hazug, delegalábbis használhatatlan. A balkáni kisebbségi írónak
mindamellett, hogy meg kell küzdeni a periférikus helyzetéből adódó alárendeltségével, amely egyébként nem ritkán kisebbségi komplexusok kialakulásához is vezet, magyarázkodnia muszáj, hiszen a centrumban aligha könnyen érthető, ki a magyar, mit jelent Jugoszláviában magyar kisebbségiként élni és dolgozni, miben különbözik a magyar magyar a jugoszláv magyartól stb. Aminek furcsa következménye van. Példának okáért a moszkvai irodalomtörténeti intézetben, ahol állítólag minden létező íróról részletes, kereshető archívumot vezetnek, a jugoszláviai magyar írónak éppúgy nem találják a kartonját a szovjet irodalomtörténészek, mint a koszovói albán irodalomtudósnak sem. Egészen egyszerűen azért, mert nem besorolhatóak. A szovjet kollégák nem tudták, melyik rekeszbe tegyék őket, így aztán kimaradtak. Végel szerint egy imaginárius európai irodalomtudományi intézet archívumában valószínűleg hasonló lenne a helyzet. És ebben a tekintetben az olvasó meggyőzetett. Kénytelen vagyok elismerni, hogy a szovjet-európai párhuzam ez esetben legalábbis érvényesnek látszik.
A Bűnhődés című fejezet legizgalmasabb szekvenciája egy utazás hosszan részletezett leírása. Az autóbusz Szerbiából tart Németország felé, utasainak többsége balkáni vendégmunkás, szerbek, bosnyákok, albánok vegyesen, és mindegyik a saját nótáját fújja. Az utasok Röszkénél lépik át az EU-s schengeni határt, a vámtisztet persze meg kell veszegetni, hogy szemet hunyjanak a rengeteg füstöltáru, szalonna, cigaretta és hasonlók átcsempészése fölött.
Négyen vagy öten hamis útlevéllel utaznak, nem mintha szükség lenne rá, egyszerűen ez a szokás. A fiktív párbeszédek tanulsága, hogy a balkáni vendégmunkás – ahogy valószínűleg mindenki más is – képtelen megtagadni a történetileg, családilag és még számtalan oldalról kódolt mentalitását. A balkáni ember balkáni ember marad, ha a feje tetejére áll is. Az iskolában szerzett németellenességével, a titói rezsim alatt összeszedett illúziókkal és élethazugságokkal együtt. És ez a többi kelet-európaira is igaz.