A Duna utcában

2012. február

Second hand Európa

„Second hand Evropa”. Nebojša Milenković recenziója a Bűnhődésről a podgoricai Pobjedában, amely aztán felkerül a B92 honlapjára is. Szóvá teszi a brüsszeli eurobürokráciával kapcsolatos szkepticizmusomat. Nem vagyok euroszkeptikus. Az európai kultúra gyermeke vagyok, de attól félek, hogy az európai politika egyre tehetetlenebb lesz. A gazdasági válság okán a nemzetállami vezetők visszavágtak, titokban bujtogatják a népüket az EU-ellen, az Európa eszme háttérbe szorul, és felcserélik a kicsinyes alkuk és hatalmi játékok.

Egy nyomozás kezdete

Előbb csak Facebookon jelent meg, később a Vajdaság Ma honlap is közzétette a budapesti Magyar Nemzet hírét, miszerint „Büntetőeljárást indított a Központi Nyomozó Főügyészség a titóista partizánok által 1944-45-ben elkövetett délvidéki magyarirtás ügyében”. Múltak a hetek, senki sem cáfolta, senki sem kommentálta. Arról nincs információ, hogy a nyomozás érdekében születik-e együttműködés az illetékes szerbiai igazságügyi szervekkel.

Európai apokalipszis

Soros György pár évvel időben figyelmeztetett a monetáris válság első hullámára. Akkor nem vették komolyan, hanem később, amikor a válság javában tombolt. A politikusok ezt követően megnyugtató híreket gyártottak, mondván, hogy fokozatosan kilábolunk a válságból. Manapság újra küszöbön a válság második hulláma. A politikusok szerint a 2012-es esztendő ugyan nehéz lesz, de utána kilábalunk. Soros György viszont arra figyelmeztetett, hogy a világgazdaság a szakadék szélére sodort bennünket, Amerikában agresszív utcai harcokra kerülhet sor, Európára káosz és a konfliktusok sorozata leselkedik. A küszöbön levő válság veszélyezteti a személyes szabadságot az emberi jogokat, a rendőrállamok, a „parlamentáris diktatúrák” bevezetésének kedvez. Vigaszként azonban hozzáteszi: az európai válság felülmúlható az euró megőrzésével. Ha ez nem sikerült, akkor súlyos politikai konfliktusokra kerül sor, olyasfélékre, amelyek Európát többször is megrázkódtatták. Konfliktusok, mondja, és nyilvánvaló, hogy a nacionalizmusra és a rasszizmusra utal. Nem vagyunk távol tőle, hiszen ezek az erők ébredeznek és egyre erősödnek. A kis tüzek már láthatók, s ki tudja, meddig terjednek. Tehetetlenül görnyedek az íróasztalom fölé. Nem szeretném bevárni ezt a korszakot.

Újvidéki sebek

Végre elérkezett a nap, amikor a város születésnapját, és saját születésnapomat ünnepelve végigsétálok a Duna utcában, amelyet az első térképek tanúsága szerint Auf den Brückennek neveztek, aztán Donaugassenak, De volt Péterváradi utca, meg Jaša Tomića és dr. Bárdossy László utca, is). Tavaly Svájcban ünnepeltem, az idén viszont újra magányosan sétálhattam a Duna utcában. A Zmaj utcában (volt már Hauptgasse, Kossuth Lajos utca, Mussolini utca, Kralja Petra I. utca, Tito Marsall utca, s végül Zmaj utca lett belőle) délután kettőkor sütött a nap, de a járókelők dideregve rohantak végig rajta. A Duna utca, eredetileg árnyékba borult, s alig láttam néhány járókelőt. Szibériai hideghullám köszöntött be, a meteorológusok nagy havazást jósolnak. De ma délután csak a Duna utcán hideg kossava sepert végig. A séta közben megpillantom Vojislav Bekvalacot, a kisvállalkozót, aki a kilencvenes évek elején szponzorálta a Peremvidéki élet c. könyvem (Život na rubu, 1992) megjelenését. Akkoriban Újvidék nem volt téma, sokan még a Dunát is Északi-Moravának nevezték volna. Szürke, kis könyv volt, inkább brosúrára hasonlított, mint könyvre. A fedőlapon Német Mátyás fotója, Zsidó utca lerombolását örökíti meg. A hátlapon Aleksandar Tišma recenziója olvasható. Az utcák és a terek történetéből, írta Tišma, kibontakozik a „kései kommunizmus nemzedékének” története. A könyvet nem is reklámozták, nem is terjesztették, nyomtalanul eltűnt. Nem csoda, hiszen többek között ezeket írtam: „Február 1-jén, a saját születésnapomon, rendszeresen felkeresem ezt az utcát, és arra gondolok, ugyan hányan keresik a rejtőzködő újvidéki városi világot, amely arra a születésnapjától megfosztott gyermekre emlékeztet. Nem lázadozik, megszeppenve jár mások születésnapjaira. A város isten háta mögötti falvakat ünnepelt és ünnepel, de menekül saját ünnepétől. A sajátossága sebhely, amiről hallgatni kell. Valójában, mi másra gondolhatnék a Duna utcában, a saját születésnapomon? Csak egy sebhelyre, amelyet takargatunk, mert lehetetlen bebizonyítani, hogy létezik”. Akkor ezt írtam, a mostani séta közben viszont azon töprengek, hova tartunk most. Ünnepelünk, de a dilemma maradt: Újvidék e nagyrégió Triesztje lesz-e, vagy pedig Belgrádra morgolódó balkáni provincia. Ünnepelünk, de a sebhely nem tűnt el, legfeljebb fátylat borítunk rá. Úgy teszünk, mintha minden rendben lenne. Néhány fiatalabb író (nagy örömömre) ugyan érzékeli e sebeket, de a hivatalos szövegek valamiféle csonka Újvidéket teremtenek. Időnként fellapozom a kurrens Újvidék-könyveket, amelyek az 1748-1918 közötti kétszázötven évet néhány oldalba zsugorítják össze, az utolsó kilencven év viszont bőséges teret kap. De hogyan? Mintha nem is létezett volna gazdag német, magyar, zsidó kultúra, amely legfeljebb érintőlegesen szóba kerül, de elhalványul a polifonikus szellemiség, a város kultúrájának többdimenziós volta. Az veszik el, amit az ünnepi szónoklatokban, a külföldi delegációk vendégeskedése idején oly szívesen hangoztatunk.

A giccses lokálpatriotizmusról

Az újvidéki séta után Thomas Bernhard Egy okkal több (Die Ursache) című önéletrajzi kisregényét olvasgatom. Az osztrák író Salzburgot sem kíméli. A várost a kétszínűség jellemzi. Üldözik a kreativitást, s az ostoba katolicizmus uralkodik. A hajbókolás kifizetődik. Errefelé, s nem csak Szerbiára gondolok, ilyesmit nem ildomos leírni, mert a patrióták azonnal rohamra indulnak. A haszonleső patriotizmussal párosul a szentimentális, giccses lokálpatriotizmus. Pedig Újvidék is megérdemelne egy Thomas Bernhardot. A Judit című drámámban írtam a városról, amely térdepelve várja, hogy meghódítsák. Főleg a városvezetők. A nép pedig mulat. Nem érdekli már semmi.

Véletlen ajándék

Késő délután Wolfgang Klotz telefonált Berlinből. A nagy formátumú Frankfurter Allgemeine Zeitung, az egyik legnagyobb német napilap fél oldalt szentelt az Egy makró emlékiratainak. Véletlenül, éppen a születésnapomon. Behózódom a szobámba, néha félénken kitekintek, a hírek szerint a napokban kemény hózivatar várható. Este mégis elmentem az Újvidék születésnapjának tiszteletére rendezett ünneplő akadémiára, a díjkiosztásra (Dušan Popov érdemelte ki az Újvidék-enciklopédiáért), majd elmentem a fogadásra is, ahol nem találkoztam írókkal, értelmiségiekkel, az egész valamiféle kisvárosi pártkoreográfiára emlékeztetett. Nagyon egyedül éreztem magam, s sietve távoztam.

A bosszú évszakai

Kornitzer Lászlóval elvégezzük az utolsó simításokat a napokban nyomdába kerülő Bűnhődés szövegén. Egy szót alaposan meg kell fontolnom. A „kristályéjszaka” Németországban teljesen egyértelmű, metaforikus értelemben nem értelmezhető. Esetleg a partizán kristályéjszaka helyett, jobb lenne a partizán bosszú évszakai. Holnapig döntenem kell.

A nagy kérdés

A VMSz bejelentette nem hajlandó koalícióra lépni a Magyar Fordulattal, mert tagjai között szélsőségesek akadnak. Kiderül, hogy a vajdasági magyar közösségben két szélsőséges párt is akad, a többségi nemzet pedig csak egyet tart számon, a Szerb Radikális Pártot. Nincs jogcímem beavatkozni a pártok döntésében, de nem is kívánok. A párttagok joga, hogy meghatározzák, miképpen mennek ki a választásokra. Engem inkább az érdekel, mit gondol a magyar közösség. Ebben különbözik, a sokat emlegetett „nemzetben való gondolkodás” a „pártban való gondolkodástól”. Sajnos, szakszerű közvélemény-kutatás sem létezik, úgyhogy csak a választások után vonhatunk le valamiféle következtetést. Zsugorodik-e a magyar pártokra voksolók száma vagy nem? Ebben a helyzetben ugyanis ez a legfontosabb, nem pedig az, hogy ki a győztes és ki a vesztes.

Egy téli nap

Egész éjszaka havazott Szokottnál korábban ébredek, első dolgom a konzervatív Neue Zürcher Zeitung honlapjára klikkelni, majd néhány magyarországi honlapot olvasgatok. A facebookon és a néhány blogon, meg a Vajdaság Mán értesülök a vajdasági magyar eseményekről is. Aztán kilépek az utcára, beszippantom a friss reggeli levegőt, találkozom az ismerős szomszédokkal, a sarkon ácsorgó virágárussal, a közeli kis bolt elárusítóival, akik elmondják, hogy mi bántja őket ezekben a napokban. Majd a trafikosnál megvásárlom a Danas friss számát, hogy újságpapírt is érintsen a kezem, és sietek vissza a lakásba. Ennyi elég is, betekintést nyertem a világba és a környezetembe. Az íróasztal mellé ülök, vagy könyvet veszek a kezemben. Ma A számárbőr van soron. A sorára vár Thomas Pinchon, a hatvannyolcas nosztalgiákról szóló legújabb, 2009-ben megjelent regénye (Inherent Vice) Odakinn északnyugati szél sepri az utcákat, lesem, hogy mikor fordul a széljárás, mert ha jön a kossava, akkor a panellakásomban plédbe kell bugyolálnom magam. Szerencsére semmi rendezvény nincs kilátásban, s barát sem vár valamelyik kis kávézóban. Késő este fáradtan, abbahagyom az írást és az olvasást. A Digi távközlési szolgáltatónak köszönve, megnézek egy magyarországi, majd egy szerbiai hírműsort. Ennyi elég is. Folytatom Balzac regényével. Most sokkal többet mond nekem, mint negyven évvel ezelőtt.

Családi Kör, 2012. 02. 09