A cenzúra és a kisebbségi demokrácia

Nálunk nemcsak a háború, hanem a rendszerváltás miatt is megbomlott a nemzedéki folyamatosság, annyira, hogy még nemzedéki konfliktusok sem születtek. A negyvenévesek is joggal ér­zik, hogy nem volt idejük felelőtlennek lenni, mert korán meg kellett öre­gedniük, a huszonévesek pedig attól rettegnek, hogy nem lesz alkalmuk még fiatalnak sem lenni.
Szinte egy napon jutott kezembe a HÍD február-márciusi száma Major Nándor Körök a homokban címmel közölt politikai jegyzeteivel és a Ké­pes Ifjúság 1996. április 20-i száma, mindkettőben a cenzúra létezése kerül terítékre. Az ifjúsági hetilapban olyan megtorlásokról és személyes fenyegetésekről is szó esik, amelyeket olvasva káprázik a szemem. Káprázat-e hogy egy lap főszerkesztőjét „halálosan megfenyegették” politikai elvei miatt? Káprázat-e, hogy egy a lap munkatársát ta­núk előtt (!) megfenyegették: betonba verik a fejét. Káprázat-e, hogy egy másik munkatársat (fiatal lányról van szó) azzal fenyegetik meg édesapja jelenlétében, hogy véresre verik?

Szeretném, ha nem így lenne. De a belső, kisebbségi cenzúra nem káprázat. Az említett példák mellett szemet szúr az is, hogy a politikai vitákban egy irányba elkötelezett újságíró egyszerre 3-4 vagy még ennél is több médiumot tart a kezében, s ezzel radikálisan csökken a sajtószabadság tere. Közéletünkben ugyanis több újságra azért van szükség, hogy változatosabb legyen a sajtóvilág, többféle véle­mény jusson kifejezésre, viszont ha egy ember hangja uralkodik a lokális rádióban, a tartományi rádióban és még néhány hetilapban, akkor ez nem tesz jót a sajtószabadságnak.

A sajtószabadság feltétele a sokféleség

Hogy bizonyos írásokat közölnek-e vagy sem az természetesen nem mindig a cenzúra kérdése. A szépirodalmi művek esetében majdnem le­hetetlen megállapítani, hogy egy szöveget mikor utasítanak el minőségi okok miatt – és mikor a szerző politikai szerepe vagy a mű szelleme miatt. A publicisztikában némileg könnyebb dolgunk van, bár itt is nehéz részletes szabályrendszert megfogalmazni. Van azonban egy alapelv, amelyhez okfejtésünk során tartjuk magunkat. Ezt Tocqueville fogalmazta meg, aki a sajtószabadságot nem tartotta tökéletes dolognak, de mégis tisztelte mert általa meg lehet akadályozni a nagyobb rosszat.

A demokrácia klasszikus teoretikusa a sajtószabadságot akkor látta biztosítottnak, ha a sajtó változatos, mert a változatosság teszi lehetetlenné, hogy a szabad sajtó egy kisebbség vagy egy többség terrorjának áldozata legyen. Ha tehát a médiában nem versenyeznek egyenrangúan egymással a különböző életeszmények, politikai elképzelések, erkölcsi felfogások, akkor fennáll a lehetőség, hogy az egyik vagy a másik csoport visszaéljen a szabadság­gal.

Ezen a ponton kapcsolódik a sajtószabadság ügyéhez a magánlapok és a közszolgálati média közötti különbség. A magántulajdont képező lapok természetesen a saját maguk által meghirdetett elveket képviselik, egye­düli korlátuk a piaci érdek. Esetenként egy-egy dúsgazdag tulajdonos nem alkalmazkodik a piaci törvényekhez, megen­gedi magának az alacsony példányszámot és presztizse ér­dekében saját vagyonából fedezi lapjának veszteségeit. Néha pedig úgy méri fel, hogy idővel kamatostól megtérülnek a veszteségek. A magánsajtó életében azonban a piac gá­tolja a durva politikai egyoldalúságot. A nyugati országokban gyakran előfordul, hogy a konzervatív lapok szívesen közölnek liberális szerzőket. Ez a gyakorlat főleg a te­kintélyesebb lapokat jellemzi. A piac tehát szüntelenül korrigálja a lap­politikát. Ezen túl csak a közvélemény erkölcsi nyomása jöhet számí­tásba. Aki valóban a piacból él, az meg­engedheti magának az egyoldalúságot, a piac bizonyítja, hogy a polgárok támogatják. Természetesen, a magántulajdonú sajtónak is tiszteletben kell tartani a személyes méltóságot.

Szükséges minderre emlékeztetni, hogy megvonjunk a különbséget a ma­gánlapok és a közszolgálati média között. A jugoszláviai magyar sajtóvi­lágban a szó valódi értelmében magántulajdonú lap nincs. A jelenlegi gazdasági viszonyok közepette nagy kérdés, hogy lehetséges-e, ezért a magánkezdeményezések is (elsősorban magyarországi) állami támogatást élveznek. Hogy a helyzet megváltozik-e, azt ne­héz előre megjósolni, a dilemmát a jövő dönti el. Ha a vajdasági magyar vállalkozói elit hajlandó lesz magánalapítványokat létre hozni, akkor bizonyára meg­nyílik az út ez előtt is. Hogy magyar (újgazdag) réteg milyen eszmei igénye­ket támaszt, arról nincs pontosan körülírható tapasztalatunk, hiszen azok nem fogalmazódtak meg nyilvánosan.

Egyenlőre tehát a magánsajtó is olyan közpénzekkel rendelkezik, amelyeket az állam az adófizető polgároktól hajt be. A pénzelosztásnak különböző formái vannak: bizonyos esetekben az illetékes kormányszervek feladat­körébe tartozik, más esetben pedig a kormány illetve a parlament pártsemleges közalapítványokra bízza az elosztást, hogy kormány ezzel is bizonyítsa semlegességét. A jugoszláviai magyar sajtót támogató közpénzek felett a szerbiai kormányszervek, az önkormányzati szervek továbbá az állami felügyelet alatt álló közvállalatok rendelkeznek.

Sajtónk másik állami pénzforrását a magyarországi közalapítványok biztosítják. Ezek igyekeznek distanciát teremteni a pártok felé, de természetesen ez nem megy máról holnapra. Nem megy, mert nehéz meghatározni a közszolgálati média működésének szabályrend­szerét. Külön fejezetet érdemelne a kérdés, hogy a magyarországi köz­pénzek felhasználását illetően milyen szempontok érvényesüljenek a ki­sebbségi média támogatásakor. Erről nincs pontosan ki­alakított, átgondolt szabályrendszer.

Az állam szerepe a hitek, meggyőződések, életeszmények vitájában

Bármelyik változat domináljon, akár a közalapítványi, akár a közvetlen ál­lami (minisztériumok, önkormányzatok), bizonyos alapelveket tisztelni kell, akkor is, ha ezek egy-egy időszakban nem felelnek meg az uralkodó politikai érdekcsoportnak. Abból indulunk ki, hogy a demokratikus ál­lam semleges, ahogyan ezt Kis János meghatá­rozta: „a hitek, meggyőződések, életfelfogások vitájában: azaz (az állam) minden polgárára kötelező döntései ne függjenek olyan megállapítástól, mely szerint az egyik erkölcsi életeszmény, hit, világnézeti meggyőződés magasabb rendű, mint a másik„. A tör­vények tisztelete alapján mindenkit egyforma jog illet meg. Egy kormányzatot, a kormánytól kezdve egészen az önkormányzati szervig, akkor tartunk toleránsnak és a pluralizmust tisztelőnek, ha ezt az elvet méltányolja. Kérdezheti valaki: akkor mi a választási győzelem jutalma? Az, hogy a győztes párt parlamentben törvényhozói többséget szerezve jó törvényeket hozzon és a továbbiakban azoknak a szellemében cselekedjék.

A választási eredmények tehát semmiképpen sem hatalmazzák fel a párto­kat arra, hogy állami testületekben az imént felsorolt kérdésekben döntőbírásodjanak. Ha te­hát egy liberális párt jut hatalomra, akkor semmiképpen sem teheti meg, hogy a közpénzekből csak a liberális sajtót támogatja – ha egyáltalán vállalja az állami támogatást! -, hanem támogatnia kell a konzervatív sajtót is. A közpénzeket, a kedvezményeket nem oszthatja el saját párt­politikai akarata szerint. Ugyanez vonatkozik az önkormányzatokra is. Bizonyos arányokat megfogalmazhat, de nem a választási eredmények sémája szerint, hiszen ez mellett vannak más szempontok is, többek között a nemzeti vagy a más kisebbség előnyös megkülönbözte­tése, amelyeket szintén szem előtt kell tartani az arányok megállapításakor. Ezeket a mércéket nyilvánosságra kell hozni és velük kapcsolatban közmegegyezésre kell jutni az intézményekkel, a civil társadalommal és természetesen a választási harcokban alulmaradt ellenzékkel.

Esélyegyenlőség – a kisebbségen belül is

Az egyenlő esélyek elvét szüntelenül szem előtt kell tartani, nehogy sor kerüljön a többség zsarnokságára, amely mindig fenyegeti a demok­ráciát, főleg akkor ha hiányoznak a stabil, demokratikus intézményrend­szerek és a hagyomány által szentesített játékszabályok. A kisebbségi társadalmon belül ezeket a szempontokat külön be kell tartaniuk, a ki­sebbségi pártok nem kérhetnek számon a többségen olyasmit, amit saját maguk sem tartanak be. Tehát azokban az önkormányzatokban, amelyekben valamelyik kisebbségi párt választási győzelmet aratott, gondoskodnia kell minden polgár esélyegyenlőségéről, s természetesen azoknak az esélyegyenlőségéről is, akik ugyanahhoz a nemzeti kisebbséghez tar­toznak, de akik a felsorolt kérdéseken illetően nem tartoznak a hatalmon levő párt támogatói közé, illetve a hatalmi párttól merőben eltérő értékel­veket vallanak magukénak.

Ezek azok az alapelvek, amelyekhez minden kisebbségi politikának a körömszakadtáig ragaszkodnia kell. Ha azonban Képes Ifjúság esetét vesszük szemügyre, akkor kiderül, hogy ezeket az alapelveket kér­dőjelezték meg. Dudás Károly, az uralkodó VMSZ-garnitúra képviselője, aki egyben egy másik lap, a Szabad Hét Nap főszerkesztője, szennylapnak nevezte a Képes Ifjú­ságot, szakmailag silánynak, amely érdemtelen az önkormányzati támogatásra. Ezek után az egyetlen ifjúsági lap nem kapta meg az általa kért 30 000 dinárt, a Szabad Hét Nap viszont 100 000 dinárt kapott az önkormányzattól. A VMSZ-es önkormányzat tehát támogatta azt a lapot, amelynek a főszerkesztője a VMSZ kiemelkedő képviselője. Ez ellen nem lehet semmi kifogásunk, miért ne támogatná, ha hasznosnak ítéli meg szerepét. Kérdésünk csak az, hogy lehet-e ezt ilyen kizárólagos elvekre alapozni? A másik megjegyzésünk természetesen az, hogy a kizárólagosság­gal a méltányosság demokratikus elve szenvedett kárt.

Az a kérdés, hogy politikailag melyik lap hirdeti az igazságot, háttérbe szorítja a fontosabbat: azt, hogy demokratikusnak nevezhető-e ez az eljárás. Erre azért is érdemes rávilágítani, mert itt nyilvánvalóan nem azonos a tényigazság és az észigazság, hogy Hannah Arendt disztinkciójával éljünk. Azt kérdezzük tehát, hogy hogyan érvényesüljenek a kisebbségekben a demok­ratikus és a pluralista elvek? Joga van-e a többségnek a közpénzeket úgy elosztania, hogy azt csak a támogatóinak juttasson, bírálóit pedig radikálisan megrövidítse. Mit jelent a ki­sebbségen belül az egyenlő esélyek elve, és mit jelent az, hogy a kisebb­ségi hatalom nem kíván bíráskodni az ízlésbeli, világnézeti, hitval­lásbeli vitákban?

Már ezért sem kívánom az említett lap világnézetét védelmezni. Ro­konszenves vonásai mellett vannak olyan kitételei is, amelyek számomra teljességgel idegenek. A lap egyik cikke például egyértelműen a Torgyán-féle eszmerendszert pártfogolja. Én nem. Mi több, Torgyán parlamenti interpellációja abból az alkalomból, hogy Esterházy és Petri Kossuth Dí­jat kapott, ékesen jelzi, hogy a Képes Ifjúság nyelvezetének nem lenne helye a torgyáni világban. Ugyancsak a fenti cikk szerint ma Magyarországon a jelen­legi kormánykoalíció bitorolja a hatalmat. Ebben is más véleményen va­gyok: a 94-es magyarországi választások demokratikusak voltak, tehát az uralkodó párt nem bitorolja a hatalmat, hanem parlamenti választásokon érdemelte ki azt. Ha a választópolgárok elégedetlenek a kormányzattal, akkor két év múlva más pártokra szavaznak. Már az is, hogy egy demokratikusan hatalomra került kormány­zatról a Képes Ifjúság azt állítja, hogy bitorolja a hatalmat, jelzi, hogy ő sem nem tiszteli a liberális-demokratikus eljárás morális hitelét. Az is igaz, hogy nemcsak ebből áll a lap: egyedül ez az újság próbál valamiféle alternatív kultúrát, publi­cisztikát ápolni. És igaz az is, hogy ez az (alternatív) szenzibilitás ellent­mondásban van a (torgyáni) politikával.

Mindennek dacára a liberális-demokratikus álláspont mellett szállok síkra, ennek az értéknek a nevében méltánytalannak tartom a Képes Ifjú­ság elleni hatalmi kampányt, ezt az elvet képviselem, annak ellenére, hogy a Ké­pes Ifjúság olyan eszmerendszert védi, amely a liberális demokrácia alapleveivel nincs mindig összhangban.

Ezeknek az elveknek a szempontjából tehát vegyük sorra az eset elvi tanulságait.

Nemzedékek, életeszmények, egyéni és kollektív értékpreferenciák

1. Az első kérdés a „szennylap” minősítés. Nem kell bizonygatnom, hogy a nyugati országok ifjúság lapjaiban a felnőtt fülnek botrányos szókin­cset használnak az ifjúsági lapok. De így volt ez a kommunista rendszer idején is, amikor az ifjúsági lapok élen jártak a totalitarizmus nyelveze­tének megkérdőjelezésében. A posztkommunista rendszerekben viszont az ifjúsági lapok rendszerint vitába keverednek az egyházi elöljáróságokkal. A mi környezetünkben egyetlen ifjúsági lapunk akkor volt jó, amikor, úgymond, botrányokat ka­vart fel. Ez nem jelenti azt, hogy mindig és mindenben igaza volt, de az biztos, hogy akkor volt legkevésbé igaza, amikor a felnőtt újságírókhoz vagy a nomenklatúrához igazodott, vagy pedig arra volt kényszerítve, hogy ehhez igazodjék. A felsorolt példákból kiderül, hogy az említett minősítés koronként változik, értelme függ a politikai kontextustól és nem kis mér­tékben a nemzedéki hovatartozástól. Nyilvánvaló, hogy a csoportidentitások és a csoportérdekek döntően meghatározzák, hogy mit nevezünk szennylapnak és mit nem. Ezt még tovább árnyalják a személyes preferenciák. Egy biztos, hogy nem lehet általános szabállyal rendezni, hogy melyek azok a kötelező erények, amelyekkel egy újságnak rendelkeznie kell. Bele kell nyugod­nunk abba, hogy ez változó. Egy kisebbségnek mindig más véleménye lesz, mint a többségnek. A huszonévesek másként értelmezik ezt, mint az ötven- hatvanévesek. Egy dolgot azonban minden lapnak tiszteletben kell tartania: a törvényeket. Ha Dudás Károly tehát úgy gondolja, hogy az a bi­zonyos szennylap sérti a közerkölcsre vonatkozó törvényeket, akkor ál­lampolgárként bírósági pert kezdeményezhet az illető lap ellen, hatalmi politikusként azonban nincs joga az egyik erkölcsi értéket hatalmi szóval a másik fölé emelni. Ha úgy gondolja, hogy a törvények nem jók, akkor pártja javaslatot tehet a törvények megváltoztatására. Egy állami testület is így járhat el: amennyiben az önkormányzat úgy véli – s erre is joga van – hogy egy újság sérti a közerkölcsöket, abban az esetben a független bíró­ságtól kéri a törvényes eljárás megindítását. A szennylap körüli eszmecsere tehát a közvélemény ügye, a döntéshozatal viszont a törvények, a bíróság dolga, nem a hatalmon levő politikusok monopóliuma. Állami tisztségből az egyik csoport preferenciái nem részesíthetőek előnyben a másik kárára, mert az – úgymond – nemesebb és erényesebb.

2. A nemzedéki kérdés is óhatatlanul felmerül egy ifjúsági lap szellemisé­gének megítélésekor. A jugoszláviai magyarság ma az áttelepülések foly­tán súlyos, a jövőre nézve felmérhetetlen következményekkel járó gene­rációs vákuumban vergődik. Ebben a helyzetben nincs más, mint óvni a meglevő szálakat, még akkor is, ha ezekben bizonyos ellentétek húzódnak meg. Az elmúlt hat évben a jugoszláviai magyar politikai élet megoszlott ugyan, de nemzedéki szempontból nem újult meg. Közéletünkből hiányoznak a fiatalok. Egy Orbán Viktor féle jelenség ná­lunk elképzelhetetlen. Hasonló a helyzet a publicisztikában, az egész szellemi életben. Nálunk nemcsak a háború, hanem a rendszerváltás miatt is megbomlott a nemzedéki folyamatosság, annyira, hogy még nemzedéki konfliktusok sem születtek. A negyvenévesek is joggal ér­zik, hogy nem volt idejük felelőtlennek lenni, mert korán meg kellett öre­gedniük, a huszonévesek pedig attól rettegnek, hogy nem lesz alkalmuk még fiatalnak sem lenni. Közéletünket a múlt rossz emlékei hasogatják fel, ezeket keresztezik a jelen szakadékai. A felbomlott múltat viszont csak plurális jelennel lehet gyógyítani. Liberalizmusunk tehát múltunk visszahódításának és megismerésének eszköze is lehetne, a nemzedékek párbeszédének legalkalmasabb keretét képviselné. Ez a párbeszéd ebben az esetben elmaradt s ezáltal a demokrácia kárt szen­vedett.

3. A harmadik szem elől nem tévesztendő dolog, a demokratikus örökség és a nevelés kérdése. A demokráciára való nevelés eszköze a példamutatás. Az idősebb nemzedéknek nemcsak a hatalmából származó jogaival kellene élnie, hanem saját felelősségét is fel kellene mérnie és saját példájával kellene utat mutatnia. Miféle demokráciát tanulhattak tőlünk a fiatalok? Ha az egypárt­rendszerben csak felemás módon, ellentmondással teli életút árán lehe­tet némi hangot adni a demokratikus vágyaknak, amelyeket magunkban sem tisztáztunk eléggé akkor ez ma semmiképpen sem szolgáltat alibit arra, hogy most, amikor lehet, ne mi mutassunk jó példát. Ha azon­ban áttekintjük közéletünket, akkor sajnálattal kell megállapítanunk, hogy szinte alig akad példa arra, hogy valaki tiszteli a vele nem egy véleményű vitatársa nézetét, munkásságát. Egy kicsinyke pohár vízben annyi hős gyűlt össze, hogy az ember megfullad a szomjúságtól. Kitől és mit tanul­janak a fiatalok? A kizárólagos, öntömjénző, öndicsérő hangoknak se szeri se száma. A különböző pártállású személyek között pedig annyi a szitokszó, hogy egy ilyen kontextusban nem csoda ha a fiatalok is eldur­vulnak. A Képes Ifjúság esetében tehát az ügy szerepelői, elmulasztották, hogy maguk mutassanak példát a demokratikus eljárások tiszteletében, s így pótolják azt, amit sok évtizeden át elmulasztot­tak.

4. Végezetül: ez az a pillanat, amikor szavukon foghatók azok, akik azt han­goztatják, hogy az önkormányzatok az autonómia csíráit jelentik. Milyen lesz a törzs, ha a csíra kizárólagosságot sejtet, s a kritikus gondolkodást azzal szerelik le, hogy az egység ellen tör. Ezt nem egyszer éppen azok hangoztatják, akik pártütést követtek el az egyetlen magyar érdekszervezetben. A bírálat iránti türelmetlenség azokban a fejekben születik meg, akik azt gondolják, az erkölcs, az életeszmény, a hit, világnézeti meggyőződés területén csak egy igazság van és ezt állami­lag kell támogatni, a többi káros, tehát államilag meg kell tagadni tőle a esélyegyenlőséget. Ha ezen az alapon jött létre a pártütés, akkor egyetlen lépést sem tettünk előre a pluralizmus és a tolerancia kérdésében. A másként gondolkodás jogát csak az gyakorolhatja, aki ezt a jogot mások esetében is elismeri. Ellenkező esetben a „fellegvárakban” kizárólagos és tü­relmetlen autonómia-gondolat érlelődik. A kisebbségi magyar polgároknak viszont azt kell látniuk, hogy toleráns, nagylelkű, a sokféleség és a másság elvét becsülő és ér­vényesítő demokratikus autonómia-gondolat van kialakulóban, amiért érdemes küzdeni és kockáztatni. Ha nem így történik, akkor ekkor nem­csak a kitartásuk csökken, hanem idővel közönyösek lesznek. Ahhoz, viszont, hogy egy közösség állhatatosan kitartson eszményei mellett, szükség van bizonyos idealizmusra és nagyfokú erkölcsi érzé­kenységre – főleg a vezetők részéről. Olyan politikusokra, akiktől távol áll a politikai szenvedély kizárólagos értelmezése vagy az egyéni érdekek megtámogatása a hatalmi poszttal, akiknek ez erkölcsi tisztasága feddhetetlen, akik soha semmilyen körül­mények között nem vétenek a méltányosság és az igazságosság elvének. S mivel ezt az utóbbit, lehetetlen teljes mértékben megvalósí­tani, ezért, hogy kijavíthassák esetleges ballépésüket, védelmezik a bírá­lat intézményes jogát, akkor is ha ez időnként kellemetlen; tisztelik a másképpen gondolkodás méltóságát, akkor is, ha ez néha személyes keserűséget okoz nekik.

Ez az esettanulmány arra szeretne figyelmeztetni, hogy valójában rólunk van szó és nem egy lapról. Arról, hogy hogyan képzeljük el a pluralizmust, a demokráciát, a kisebbségi társadalmat. Lehet, hogy a Képes Ifjúság megérdemli a kritikát, de ha a kritika nem a demokratikus játékszabályok vonalán fogalmazódik meg, akkor a kritiku­sok pirruszi győzelemre lesznek ítélve. Nem vonom kétségbe, hogy más eszmerendszerben gondolkodva más következtetések is levonhatók. A szigorúan többségi elvű demokrácia „vastörvényei” bizonyára igazolják ezeket az eljárásokat. Nyilvánvalóan igazolni tudják a populista gondolat hívei is. Üdvösnek találnám ha az érdekelt párt elméleti dignitással rendelkező kiváló tagjai kifejtenék eszmerendszerük és gyakorlatuk viszonyát és igazolását. Ez lenne a jele annak, hogy közéletünkben tényleg jelen vannak a különféle értékek, ami nemcsak a sajtó- és gondolatszabadság kézzelfogható bizonyítéka lenne, hanem olyan érettségről árulkodna, amely háttérbe szorítaná a jelenlegi szitkozódó politikai diszkurzut.

Magyar Szó, Újvidék, 1996. 05.18.