- május 4., kedd
41 évvel ezelőtt hunyt el Josip Broz Tito, Jugoszlávia elnöke. Az ország siratta, saját szememmel látta a szírva gyászoló polgárokat az utcán. Sokan diktátornak nevezik, én sokkal inkább felvilágosult autokratát látok benne. Az ellentétes vélekedéseknek többféle magyarázata akad, az egyik a Tito-éra egymástól jól megkülönböztethető szakaszai voltak. A negyvenes évek második felét okvetlenül diktatúrának nevezhetnénk, de utána követjük az oldódást. A hetvenes évek elején, pontosabban 1971-től kezdve a marsall megrémült saját reformjaitól, öregkorára beköszöntöttek a jugoszláv ólomidők. A baljós gyász tanújaként megfordult a fejemben, hogy az emberek mit is gyászoltak olyan őszintén? Az autokrata halálát? A felvilágosult abszolutistát? A szocializmus jövőbeni öngyilkosságát? Esetleg a jövőjüket siratták? Ezt a rejtélyt ma sem tudom megfejteni. Talán akadnak majd kutatók, akik megfejtik a jelenlegi apokrif Tito-nosztalgia titkát. Mert ez lehetséges, nem az értelmiségi körökben, hanem a szegényebb rétegekben. A kérges kezű nagyapák Titóról mesélnek az unokáknak, akik nem is értik miről van szó: legendáról vagy valóságról. A titóizmusban az volt a legrosszabb, ami utána következett. Életében nem voltam se titkos, se nyilvános titoista. A hatvanas évek „jugoszláv tavaszán” sztoikus (új) baloldali túlélő voltam, de a hetvenes évek antiliberális kurzusában a vérbeli autokratát látott benne. Akkor figyeltem fel először arra, hogy az autokráciába vezető út az antiliberalizmussal van kikövezve. A mai antiliberális autokraták Tito-ellenesek, de dilettáns módon utánozzák az autokrata Titot. A bohózatos Tito-epigonok le-föl rohangásznak az autokrácia széles sztrádáján. A legszörnyűbb viszont az, hogy útjelzőkön megtévesztően írja, hogy a demokratikus édenbe vezető úton terelgetnek bennünket? Hova?
Kornai János Töprengések című könyvében olvasott olvasmány elismerem, hogy kevés embernek van olyan tanulságos és ellenmondásokkal terhelt életpályával, mint neki. Európai és amerikai egyetemi professzor és díszdoktora, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, a Harward Egyetem emirátusa, a szocializmus egykori híre, számos fájdalom és körültekintő kompromisszumok által elért el a liberális demokrácia eszméje elfogadásáig. Erről ő maga vall az említett könyvében. „Öncenzúrát alkalmazásztam”, írja a Hiánycímű részben a szocialista gazdasági rendszer bírói könyvéről. Elismeri, hogy nem állt ki nyíltan a politikai reformok mellett, mert a rendszer nem engedélyezett azoknak a nyílt kérdéseknek tárgyalása, mint az egypártrendszer versus többpártrendszer. Dönteni kellett! Vagy a „szamizdatnak” ír, vagy pedig néhány fontos gondolat mellőzésével a legszélesebb térben fejti ki kritikus álláspontját. „Életem egyik legsúlyosabb dilemmája volt”, írja. A kompromisszumokkal teli útja végén is a marxizmus megtagadásához vezetett. Elismeri, hogy Marx morális felelősséggel tartozik a reálszocializmus bűneiért. Miért? Elutasítja azt az állítást, miszerint a kommunista vezetők tévesen értelmezett Marxot. Nem! Majdnem teljesen felszámolták a magántulajdont és a szabadpiacot, ami a marxizmus két perdöntő axiómája. A „szemellenzős marxistákkal” vitatkozva, megállapítja azt is, hogy a szocialista vezetők „teljes joggal hivatkoztak Marxra, mivel az általa hagyományos történelmi feladatokat valósították meg”. Marx felelősége kétségbevonhatatlan-folytatás-akkor is, ha Marx ebben a szocializmusban a GULAG-ra került volna. Jobbik esetben „csak” raboskodik ”. Jugoszláviában viszont „anarcholiberális újbaloldalinak” kiáltották volna ki, könyve nem látott volna napvilágot. Nem cenzúrázták volna, a kiadó szerkesztői azzal utasították volna el, hogy nem elég színvonalas. A rendszerváltás után ugyanazok a szerkesztők arra panaszkodtak volna, hogy mennyire általánosan őket, meg a kiadó szerzőit is, akiknek a könyvek rendre megjelennek. Arról viszont nem tehetnek, hogy Kornai műve nem ütötte meg a kiadó magas mércéjét. Nem tudom, milyen a megalázóbb eljárás. Nem azonosulok Kornai végkövetkeztetésével, lehet, hogy az én hibámból, mivelhogy makacsul ragaszkodom ifjúkori illúzióimhoz, de kézségesen elismerem, hogy Kornai a tévedhetetlenek diktatúrája idején nyíltan beszél saját kálváriájáról. Az sem vonom kétségbe, hogy dilemmái érvényesek, amivel íróként főleg aJátssz Sinkótcímű monodrámám írásakor szembesültem. Látva a profitéhes kapitalizmus tombolását, vele együtt a társadalmi különbségek rohamos növekedését, látva, miként nyirbálja meg a tőke hatalma „demokratikusan” az emberi jogokat, a szólás- és a sajtószabadságot, látva, hogy ez a rendszer megcsúfolja minden eszményemet, a monodrámámmal vesződve kínzott a kérdés, miként lehetséges a magántulajdonon alapuló kapitalizmus felszámolása. Szép szóval? A tőkések meggyőzésével? Parlamentáris úton? Szajkózzam a baloldali reformista szólamokat? Reménykedjek az apokaliptikus vízióban, amely szerint a kapitalizmus önmagát semmisíti meg? Vagy ne adj isten, forradalommal? Nem ezzel a bársonyossal, mert láttam, hogy hova vezet, hanem erőszakossal? Esetleg rezignációval ismételje meg az új szlogent: „Könnyebb elképzelni a világvégét, mint a kapitalizmus végét” (Mark Fisher). Lehet, hogy a képzelőerőm mondja fel a szolgálatot, de végül is erre a kérdésre a drámában lehetetlen választ választani. Írói képzeletem csak addig terjedt, hogy (Sinkó krisztiánus periódusára utalva) feltételezzem, Krisztus dobja az első követ a kapitalizmus templomára, a parlamentre. Többi a személyes képzelőerő dolga. Elgondolható-e, hogy (talán) születés egy sorsdöntő (egyelőre megnevezhetetlen) erő, lehet felismerni a jövő nemzedékére vár? Vagy pedig nem marad más hátra, mint a valóság bosszút álló utópia, a konzervatív Roger Cruton emlegette utópizmus „az eretnekség utolsó maradványa a vallás nélküli világunkban”. Krisztus dobja az első követ a kapitalizmus templomára, a parlamentre. Többi a személyes képzelőerő dolga. Elgondolható-e, hogy (talán) születés egy sorsdöntő (egyelőre megnevezhetetlen) erő, lehet felismerni a jövő nemzedékére vár? Vagy pedig nem marad más hátra, mint a valóság bosszút álló utópia, a konzervatív Roger Cruton emlegette utópizmus „az eretnekség utolsó maradványa a vallás nélküli világunkban”. Krisztus dobja az első követ a kapitalizmus templomára, a parlamentre. Többi a személyes képzelőerő dolga. Elgondolható-e, hogy (talán) születés egy sorsdöntő (egyelőre megnevezhetetlen) erő, lehet felismerni a jövő nemzedékére vár? Vagy pedig nem marad más hátra, mint a valóság bosszút álló utópia, a konzervatív Roger Cruton emlegette utópizmus „az eretnekség utolsó maradványa a vallás nélküli világunkban”.