2008. július
Véletlen kiruccanások?
A harmadik út a harmadik világba vezet. Iraki kapcsolatok, jut eszembe, amikor Vuk Jeremic szerbiai külügyminiszter saját ténykedését dicséri. A harmadik út azonban napjainkban nagyon kacskaringós, és másként rajzolódik ki, mint Tito idejében, amikor két világnézet állt egymással szemben. A szélsőséges muzulmánok csábítása egyre érzékelhetőbb ezen az úton. Šešelj és a Szerb Radikális Párt kapcsolatai Gaddafival. S olvasom, hogy a Tehran Times első oldalán közli a hírt, hogy Morvai Krisztina támogatja Ali Khameni ajatollah nyilatkozatait. Csak véletlen kiruccanásokról, külpolitikai turizmusról lenne szó?
Hírünk a világban
Húsz évvel ezelőtt a magyar-osztrák határon ledőlt a vasfüggöny. A pontos dátum vitatható, de az európai politikusok 1989. június 27-ét ünneplik, amikor Alois Mock, osztrák és Horn Gyula magyar külügyminiszter átvágta a vasfüggönyt, s a kelet-német állampolgárok vízum nélkül, szabadon léphették át a határt. Magyarország azokban az években nagy tiszteletnek örvendett és igaza van Oplatka Andrásnak, aki szerint „nem a magyarok egyesítették a két Németországot, Európát sem, de világtörténelmet írtak.” Hasonló szerepet játszott Magyarország 1848-ban vagy 1956-ban. Sajnos nem mindig. 1948. után évtizedeken át Európa rokonszenvezett a magyarokkal, ám a 20, század elején az európai sajtóban már egyre ellenszenvesebb kép született rólunk. Seaton-Watson, angol történész, a magyarokat kisebbségnyúzónak állította be, s hiába vigasztaljuk magunkat azzal, hogy vélekedésében nem csak rosszindulat volt, hanem hamisítás is. Európa az ő szavát vette komolyan, mert nem ő volt ez egyedüli. Az európai sajtó azért időben diagnosztizálta a magyar kórt, ami egyenesen Trianonhoz vezetett. A világháború utáni időkre az igazságtalan trianoni békediktátumok – amelyeket bizonyára elkerülhettünk volna, ha az 1. világháború előtt az ország demokratikusabb és türelmesebb politikát folytat – határozzák meg a magyar politikát. Az azt követő Horthy-korszakban – sajnos – újra kedvezőtlen kép alakult ki a magyarokról, amelynek gyökereit – eléggé árnyaltan írja le Sir Bryan Cartledge, angol történész. „Magyarország nem nyugodhatott bele hárommillió etnikai magyar elvesztésébe, akiket a Trianon arra ítélt, hogy idegen uralom alatt éljenek. Az a keserűség, amit ez a különben elkerülhető igazságtalanság gerjesztett, megmérgezte a két világháború közötti magyar politikát.”
A kultúra lefokozása
Hosszú idő után a tegnapi fülledt nyárestén, az újvidéki Felszabadulás sugárút egyik kávézójának teraszán Utasi Csabával volt megbeszélt találkozóm. Az újvidéki magyar értelmiségieknek nincs egy közös tere, ahova mindenki pártállásától, függetlenül bármikor beléphet, hogy megigyon egy kávét, vagy egy krigli sört, véleményt cseréljen a véletlenül odavetődő ismerősökkel, barátokkal, vagy pedig megkérdezze a régi barátját, hogy szolgál az egészsége. Ki él még, és ki haldoklik közöttünk? Vagy lássuk azt a tehetséges fiatalembert, aki első kötetét szorongatja a hóna alatt. Valamikor a Forum Klub volt ez a hely, az új kisebbségi csúcsvezetőknek azonban nem volt ínyére, hogy az értelmiségiek találkozzanak, s véleményt cseréljenek. Csak akkor, ha meghívót kaptak valamilyen értekezletre, ahol az elnök az asztalra csaphatott, ha nem tetszett neki valamelyik felszólalás. Nem véletlenek ezek a megszigorítások, gondoljunk csak az újvidéki magyar értelmiségiek elleni rágalomhadjáratra, amely azzal a jelszóval tüntetett, hogy a függetlenek eleve kártékonyak. Megesett, hogy „gyógykezeltetésre” is küldték volna őket, mint a Gulag-korban. Azokat érte a vád, akik maradtak a szülőföldjükön és végezték a dolgukat: művelték a magyar kultúrát, vagy pedig a legmagasabb szinten nevelték az új nemzedéket. A függetlenekre tehát akkoriban kétfelől vadásztak, Milošević oldaláról, mert nem védte őket, a kisebbségi politikusok vele kötött „technikai koalíciója” meg a „kisebbségi gazdák” oldaláról, akik nem tűrték a kritikát. Ezt a sárdobálást ma már senki sem veszi komolyan, hiszen kisebb vagy nagyobb összezördülések után a pártelitek, köztük a pártértelmiségiek is, elosztják maguk között a koncot. Egy kis igazgatóbizottsági tagság, jól fizetett tisztség, címek és rangok, jut is, marad is. Már a verebek is azt csiripelik, hogy biztos egzisztenciát csak a politikai pálya biztosít, hiszen még oligarcha is csak akkor lehet valaki, ha lefizeti a párteliteket. És lefizetik is őket. Beismerte a belügyminiszter is, a köztársasági elnök is, mely után kész bohózat lenne gyalázni a függetleneket, ízetlen tréfának tűnne, hiszen elperegtek az évek, az évtizedek s a magyar tisztségviselőknek is el kellene már egyszer számolni, s nem számon kérni. Főleg az un. „örökös funkcionáriusok” kötelessége lenn ez. Azóta, szerencsére, a helyzet némiképpen javult, mert kiderült, hogy világunk sokszínű, és minden oldalon vannak farizeusok is és kiváló emberek. De a kultúra még ma is viseli a következményeket. Szétverték az elitet, újat nem teremtettek. A politika nevében lefokozták a kultúrát. Az újvidéki fülledt estén elkerülhetetlenül szóba került mindez, s Utasi emlékeztetett arra, hogy Herceg János pontosan előrelátta a történteket, azt mondta, „elég”, és visszaadta a VMDK tiszteletbeli elnöki rangját. Ezzel kezdte Utasi az első mondatát, megfontoltan és harag nélkül, és ezúttal is, mint mindig, pontos volt. Érthető, hogy Herceg Jánosra utalt, hiszen hercegi nyomokon vonult vissza a magányába. Alig akad írástudó, aki ifjúkorában oly fontosnak tartotta a közéleti szellemet és a nemzeti hagyományt, s ugyanakkor olyan magányos maradt, mint ő. A baranyai sztoikus ebben is az önrombolásig fegyelmezi magát. Mértékletes konzervativizmusa Fülep Lajost idézi fel bennem, nem csak a habitusa és az eszmevilága folytán, hanem mondatainak zamatjával, tempójával is. Vajdasági vonatkozásban Herceg János és Koncz István szellemét ismerem fel gondolkodásában. Tertium datur – ez jellemzi munkásságát, ami azonban nem csak kockázatos, hanem kilátástalan is. Manapság! A hagyományelvűek között túlságosan modern, a modernek között túlságosan hagyományelvű. Viszolyog a nárcisztikus modernizmustól, de a „tősgyökeres” avítt hagyománypártságtól is. Minőségérzete nem tűri sem az avantgárd, sem tradicionalista blablát. Ami e kettőn túl van, nehezen talál magának utat, hiszen a stílusból stilizálás (Halász), vagy stílusmámor (Babits), lett, vagy pedig puszta propaganda. Nem harcol Utasi, mint Jákob az angyallal, inkább némaságba burkolózik, azzal a reménnyel, hogy a hallgatása mindennél beszédesebb. Nem biztos azonban, hogy érzékeny fülekre talál, de lehet, hogy nagyobb hős, mint azok, akik a pusztába kiáltanak. Kár azonban licitálni, mert sem az egyik, sem a másik válasz nem javít a helyzeten, hiszen Ninivében alkonyodik, a távoli fények pislákolnak, s az illetékesek keményen a fotel karfájába kapaszkodnak. Legalább annyira elégedettek magukkal, mint egykoron az állampárti kisebbségi csúcsvezetők. A törzs száma vészesen apad, a törzsfők elégedettek. Ha kell, végül, úgyis mindent rákennek a szerb kormányra, a magyar kormányra, a nemzetközi közösségre, az időjárásra, a balszerencsére, a sorsra. Azok szidalmazták az elitet, akiknek az új elitről kellett volna gondoskodniuk. Lebecsülték a kultúrát, holott új mozgalmat kéne kezdeményezni, hogy visszaállítsuk tekintélyét. Vajon lehetséges-e ez ma, ezekben a szellemileg válságos időkben? Nem elegendő megelégedni a szerbiai politikai válság ecsetelésével, szembe kell nézni saját kulturális válságunkkal is. Egy hiteles konzervatív kiindulópontja pedig a kultúra. Elegendő csak gróf Klebelsberg Kunó kulturális víziójára gondolnunk. Ilyesmi jelenleg a vajdasági közéletben nincs. Utasi is a klebelsbergi nyomokon járva ecseteli a jelenlegi kulturális helyzetet. Bántja az eluralkodó dilettantizmus, a hivalkodó műveletlenség. Ezeket a mozaikkockákat ismerem és megszenvedem, de mégis megdöbbenve veszem tudomásul az általa megrajzolt állapotrajzot. Egyedül abban reménykedem, hogy a ninivei alkonyatban, csendben, amikor az íróasztal tekintélyét teljesen lerombolták, szerényen az íróasztalához láncolja magát, és megírja azt, amit lát és tapasztal. Hogy értik-e a szavát? Nem tudom! Ha nem, akkor nincs semmi baj, élvezzük az alkonyatot.
Imigyen szólt János bácsi
János bácsi kémleli az eget, a búzát szeretné learatni. A tönk szélén áll. „Olvasom az újságokat – mondja – s tudom, hogy időnként jönnek Magyarországról tagbaszakadt ifjak, akik magyarságtudatra akarnak nevelni bennünket. Nem lenne jobb, ha segítenének az aratásban? Ami a magyarságtudatot illeti, abban magam is járatos vagyok. A nagyapámtól és az apámtól tanultam.”
Családi Kör, 2009. július 9.