Zoricának egyik napról a másikra Hajnalkává kellett változnia. Újból úgy szólították, mint gyerekkorában.
A két keresztnév azonos, a Zorica ugyanis a Hajnalka szerb megfelelője. Már annyira megszokta a Zoricát, hogy ha netán Hajnalkának szólították, nem is reagált azonnal. A harmincadikba lépett, de több mint húsz éve, csak Zoricának nevezték, s azt gondolta, az is marad mindörökre.
Úgy sejted, ezzel elégedetett is volt. Egy külkereskedelmi vállalatban helyezkedett el, amiből aztán váratlanul magáncég lett, de ő titkárnő maradt továbbra is. Az igazgató, vagyis az új tulaj megbecsülte szorgalmát és tisztességesen díjazta. A cégből több férfi csapta neki a szelet, de ő nem szánta rá magát a házasságra. A lelke legmélyén félénk volt és minden változás riasztotta. De a zord idők, őt is próbára tették. Egy nap ugyanis a tulaj magához kérette és bejelentette, hogy szakmunkatárssá nevezi ki, tehát fizetését megkétszerezi. Úgy tudja ugyanis, hogy Zorica magyar származású. Nos, végső ideje, hogy kamatoztassa származását. A nő felkapta a fejét, eddig úgy tudta, a gazda még azt sem vette jó néven, ha valaki nem beszéli folyékonyan a szerbet. Az igazat megvallva, éppen emiatt ragaszkodott ő ahhoz, hogy Zoricának szólítsák.
A gazda elmagyarázta neki, hogy munkaköre bővül: először is a gazda a fiát kell bevezetnie a magyar nyelv rejtelmeibe, azonkívül cégük pesti kirendeltségének Jóska nevű sofőréjét is helyes útra kell terelnie. Végső ideje, hogy az ügyefogyottjának be kell iratkoznia a Csurka-féle pártba, de még azt sem tudja, ki az a Csurka. Ez így nem mehet tovább!
Így lett Zoricából Hajnalka. A meglepetéstől még arra sem jutott ideje, hogy bevallja, alig tud magyarul. Valamit értett persze, vagy húsz-harminc szót talán tudott is, de ebben már nem volt biztos. De miért kell Jóskának beiratkozni abba a Csurka-féle pártba, törte a fejét. Igaz, névlegesen ő a pesti kirendeltség tulajdonosa, de csak papírforma szerint, hiszen Pajo, a főkönyvelő parancsol, Jóska csak aláír, ha nagyon muszáj. Egyébként afféle mindenes, tolmács, sofőr, küldönc és portás.
Végül azonban mégis Jóska világosította fel. Tőle tudta meg, hogy a gazda összejárta a pesti ügyvédeket, s egyre valamilyen új törvényekről puhatolózott. Azt szerette volna megtudni, hogy mennyibe kerül ez majd neki. Az ügyvédek hümmögtek, azt mondák, sok pénz, de a gyereknek akkor is tudnia kellene valamit magyarul meg a magyar kultúráról, mert úgy értesültek, vizsga lesz, főleg a kényes határesetekben, ha nincs elég bizonyíték. A tulaj felháborodott. Megvesztegeti ő a bizottságot is, eddig is leszámolta a pénzt, azoknak, akiknek kellett. Az ügyvédek huzakodtak, igaz, persze, a pénz beszél, de mégis kellene a nyelvtudás, egy kis történelem, egy kis irodalom. Ha teli a pénztárca, akkor nem kell túlhajszolni magát a gyereknek azért, hogy magyar legyen, de valamit tudnia kell mégis. Menni fog ez, mint a karikacsapás. Annál is inkább, mert a kormány még nem bizonyos benne, hogy ki a magyar, szóval marad azért kiskapu. Meg aztán ott van az a Csurka, be kéne lépnie a pártjába, akkor bizony senki sem kételkedne magyarságában. Vagyis, jó lesz ott is protekcióra szert tenni.
Jóska tolmácsolt, és elégedett volt a hallottakkal. Képzeld aranyoskám, bökött a homlokára, a tulaj vacsorára hívott egy elegáns étterembe, s megparancsolta, lépjek be a Csurka-féle pártba. Én meg azt válaszoltam neki, fogalmam sincs, ki az a Csurka. Hogyne mondtam volna, eddig azzal fenyegetett, hogy ne magyarkodjam, most meg kiadta a parancsot, hogy magyarkodjam. Honnan tudná a gazda, hogy már régen beiratkoztam oda? Jól jön az mindig, csak ő eddig nem tudta. Honnan tudta volna, hiszen egyes-egyedül Seseljre kacsingatott, az ő embereit vezetgette az előkelő pesti éttermekbe. Meg utalta át nekik a forintot, a márkát, tudom én, hiszen én vittem a papírokat a bankba. Ezért hadd noszogasson, először is emelje fel a fizetésemet, nem fogok vacak nyolcvanezer forintért magyarkodni. Egy földim, aki átköltözött, állítólag könyveket ír, felvilágosított: legalább kétszázötven ezret kérjek. Meg aztán a gazda vegyen nekem Bocskait, mert abban jobban festek a pártban. Majd meglátod Zorica, ha a tüntetéseken felöltöm a Bocskait, akkor Csurka mellett menetelhetek. Talán még szónokolok is, hogy mennyit szenvedünk mi Délvidékiek, mint ahogy azt, az irogató földim szokta nyilatkozni. Tőle tudom én, hogy mitől döglik a légy.
Hajnalka erélyesen leintette: Nem vagyok Zorica, hanem Hajnalka. Semmi kétség, világossá vált előtte, hogy új életet kell kezdenie. Nem őszülhet meg a titkárnői székben. Másnap tanárt fogadott, magyarórákat vett. Csak pallérozom a nyelvet, nehogy a pestiek megszimatolják, közölte a tulajdonossal, aki szó nélkül kifizette a magyaróra számláját. Négy órát naponta. Ő pedig a tulaj fiának adott magyarórát; kétszer két órát hetente.
A fiatalembernek meg Bocskai-kabátot kell varratni, jelentette Hajnalka a gazdának, Legjobb lesz méretre, egy menő szabónál a Váci utcában. Kerül, amibe kerül, de nélküle nem viszi semmire a gyerek. A gazda rábólintott, ideig-óráig viseljen a gyerek Bocskait, csak mentse a tőkét.
Hajnalka időközben felújította ruhatárát. Ezentúl csakis Hypnotic Poison parfümöt, természetesen Landscome nappali és éjszakai arcápoló krémet és Rewlon ajakrúzst vásárolt. Jóskának telefonált, intézkedett; legközelebb hozza magával annak az írónak a könyveit, aki olyan célszerűen beszél a délvidéki szenvedésről, meg az üldöztetésről, továbbá vásároljon neki a tulaj számlájára Triumf melltartót. Pajo majd rendezi a számlát. Nem kell semmiféle méret, az bezzeg újmódi, varrás nélküli, magától veszi fel a test formáját, te ostoba, kiabálta a telefonba. Az órájára pillantott. Iparkodnia kellett, kezdődik a magyaróra. Ami nem is volt olyan könnyű. Nem bizony, mondanák sokan gúnyosan. De azért nem sietnéd el. Egy patinás bibliai mondás jutott eszedbe, amiről manapság tömegesen megfeledkeznek: Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!
Népszabadság, 2000. 04. 22