Három újvidéki úriasszony az új párizsi autószalonról tereferélt. Tele voltak élménnyel, hiszen a napokban érkeztek vissza Újvidékre. Útba ejtették Bécset is, aztán bekukkantottak Pestre. Illik, ugyebár, hiszen magyar útlevelük van, a férjük vette őket, amikor még nem került sokba. Csak tízezer márkába! Most már sokkal drágább. Minél közelebb az EU, annál drágább az útlevél! Majdnem annyit ér, mint egy piaci bevásárlásra alkalmas kisautó. A belgrádi újgazdagok felverték az útlevél árát, tehetik, hiszen olyan cégeket alapítanak, amelyek minden ajtót kinyitnak. Viszont az új párizsi kocsik csodálatosak, lelkendeztek. Feltétlenül meg kell győzni a férjeket, hogy vegyék elő a pénztárcájukat. Lépést kell tartani a nagyvilággal. Még akkor is, ha az átkozott NATO gáncsot vet eléjük. Majd, szokás szerint, a cselédekre terelődött a szó. Hogy milyen lusták és megbízhatatlanok! Van köztük olyan is, aki német márkában követeli a fizetését, mert attól fél, hogy felszökik a márka ára. Az árnyékgazdaság megrontotta a népet, senki sem akar dolgozni, szívesebben árul az utcán csempészett cigarettát, és illatszereket. Már a kínai fehérnemű is kelendő portéka. Fel voltak háborodva. Mit csinál az a sok rendőr? Egyikük óvatosan megpendítette a kérdést, bizony tönkre mennek az erkölcsök, amikor a legcsinosabb fiatal lányok idős, gazdag férfiakra vadásznak. Úgy mondják, szponzorokat keresnek. Most már nem a cselédektől kell félteni a férjeket, hanem a szponzorvadászoktól. Úgy látom, a szlovák cselédek a legmegbízhatóbbak, vágta ki az első úriasszony. Csak az a baj, hogy kevés van belőlük. Sokáig a magyarok vitték a pálmát, folytatta, de mostanság csak azon törik a fejüket, hogyan települjenek át Magyarországra. Kettős állampolgárságok akarnak azok a cselédek. Abban bíznak, hogy ott jobb soruk lesz. Ám nagyot tévednek! Ismerem a magyar úrinőket! A párizsi autószalonban megfigyeltem őket, lesírt az arcukról, hogy a fogukhoz verik a garast. Nem fognak ők sem jobban bánni a cselédekkel, mondta az első. A második úrinőt ez sem nyugtatta meg. Képzeld, vette ki barátnője szájából a szót, az én Mariskám azt mondta a sofőrnek, hogy a nagyságos asszony még a parfüműket meg a melltartókat is Pesten vásárolja. Azzal akart dicsekedni, hogy Magyarország nem akármilyen ország, a gazdasszonya még a fehérneműért is oda szaladgál. Színtiszta hazugság, hiszen mindent Párizsban vásárolok. Nem fanyalodom én a Váci utcára, mint Danica, akinek a férje csak két évvel ezelőtt iratkozott be a szocialista pártba és most fel akar kapaszkodni. Attól félek viszont, hogy ezeknek a magyar cselédeknek nagyon a fejükbe szállt a dicsőség. Holnap majd azzal kérkednek, hogy Magyarország NATO-tagország. A harmadik úrinő fölényesen legyintett. Ne izgulj barátnőm, csak had járjon a szájuk. Amikor nem tartózkodunk otthon, bámulják a Duna-tévét, fejükbe száll a dicsőség és beszélnek össze vissza. Csak ámítják őket! Még annyi pénzük sincs, hogy egy valamirevaló budai étteremben ebédeljenek. Meg aztán a törvények is a mi kezünkre játszanak: egy hónapnál tovább még cselédek sem lehetnek Pesten. Kiebrudalja őket Magyarországról rendőr-főkapitányság. Mert ott aztán nem ismernek tréfát. Jogállam, mosolygott az elő hölgy kétértelműen. Hallgattad a hölgyeket és majdnem kiszaladt a szádon egy név: Kosztolányi. A földit neve. Bizonyára fogalmuk sem lenne, kire gondolsz, legfeljebb egy tér jutna eszükbe. S újra áradna belőlük a szó. Hogyne tudnának róla! Eléggé rendezetlen, rendes kocsival közlekedni meglehetősen veszélyes arrafelé, mondanák. A villamosok meg a trolik folyton elzárják az utat. Buda északi része sokkal kellemesebb. A Kosztolányi tér körül még házat sem érdemes vásárolni. Meglehet azonban, hogy nem szólnál közbe hasztalan. Az első hölgy otthon, például, rászólna a cselédre. Kapcsolja ki már a Duna-tévét, s mondja meg már ki az a Kosztolányi. Költő? Verseket írt? Egy beteg kisgyerek haláláról? Nem kellene kétségbeesnie, hiszen Magyarországon könnyű orvossághoz jutni. Receptre is kapható. Erről ugyan nem kell mindjárt verset írni. Bár meglehet, hogy nincs témája, ami nem is csoda, hiszen – azt mondják – a magyaroknak sok költőjük van. A második úriasszony a vállát vonogatná. Járt már Prágában, Varsóban, Bukarestben. Megtörténhet, hogy az jut eszébe, az illető biztosan nagy kommunista volt, ha már teret neveztek el róla. Aztán meg nagy keresztény, ha már meghagyták neki azt a teret. Így szokott ez lenni mindenütt. A harmadiknak viszont remek ötlete támad. Utána kell nézni, hátha befolyásos személyiség. Hazamegy és rákérdez a cselédre, hogy jóba van-e Kosztolányi az Orbánnal? Lehet, hogy még útlevelet is lehetne nála kijárni a sógornőjének. Végső ideje, mert szegénykéje még Bécsbe se teheti be a lábát Mariska azonban tanácstalanul néz rá. Kezében tartja a vasalót és csak a fejét rázza. Fogalma sincs arról, hogy ki az a Kosztolányi. A gazdasszony türelmetlenül legyint. Akkor nem olyan fontos személyiség. Biztosan úgy viselkedik, ahogy a szél fúj, ezért kapta azt a teret. Egyszer a zsidók fizetik, másszor a keresztények, okos ember, tudja, hogy mit csinál. Pesten úgyis mindenki a zsidókról meg a magyarokról beszél. Meg kellene próbálni, hátha tehet valamit a sógornőért. Mindez átvillant a fejedben. De hallgattál, bölcsen és örültél, hogy egy nyári teraszon többet megértettél egy regényből, mint eddig bármikor. Népszabadság, 2000.09.30Három újvidéki úriasszony az új párizsi autószalonról tereferélt. Tele voltak élménnyel, hiszen a napokban érkeztek vissza Újvidékre.Útba ejtették Bécset is, aztán bekukkantottak Pestre. Illik, ugyebár, hiszen magyar útlevelük van, a férjük vette őket, amikor még nem került sokba. Csak tízezer márkába! Most már sokkal drágább. Minél közelebb az EU, annál drágább az útlevél! Majdnem annyit ér, mint egy piaci bevásárlásra alkalmas kisautó. A belgrádi újgazdagok felverték az útlevél árát, tehetik, hiszen olyan cégeket alapítanak, amelyek minden ajtót kinyitnak. Viszont az új párizsi kocsik csodálatosak, lelkendeztek. Feltétlenül meg kell győzni a férjeket, hogy vegyék elő a pénztárcájukat. Lépést kell tartani a nagyvilággal. Még akkor is, ha az átkozott NATO gáncsot vet eléjük. Majd, szokás szerint, a cselédekre terelődött a szó. Hogy milyen lusták és megbízhatatlanok! Van köztük olyan is, aki német márkában követeli a fizetését, mert attól fél, hogy felszökik a márka ára. Az árnyékgazdaság megrontotta a népet, senki sem akar dolgozni, szívesebben árul az utcán csempészett cigarettát, és illatszereket. Már a kínai fehérnemű is kelendő portéka. Fel voltak háborodva. Mit csinál az a sok rendőr? Egyikük óvatosan megpendítette a kérdést, bizony tönkre mennek az erkölcsök, amikor a legcsinosabb fiatal lányok idős, gazdag férfiakra vadásznak. Úgy mondják, szponzorokat keresnek. Most már nem a cselédektől kell félteni a férjeket, hanem a szponzorvadászoktól. Úgy látom, a szlovák cselédek a legmegbízhatóbbak, vágta ki az első úriasszony. Csak az a baj, hogy kevés van belőlük. Sokáig a magyarok vitték a pálmát, folytatta, de mostanság csak azon törik a fejüket, hogyan települjenek át Magyarországra. Kettős állampolgárságok akarnak azok a cselédek. Abban bíznak, hogy ott jobb soruk lesz. Ám nagyot tévednek! Ismerem a magyar úrinőket! A párizsi autószalonban megfigyeltem őket, lesírt az arcukról, hogy a fogukhoz verik a garast. Nem fognak ők sem jobban bánni a cselédekkel, mondta az első. A második úrinőt ez sem nyugtatta meg. Képzeld, vette ki barátnője szájából a
szót, az én Mariskám azt mondta a sofőrnek, hogy a nagyságos asszony még a parfüműket meg a melltartókat is Pesten vásárolja. Azzal akart dicsekedni, hogy Magyarország nem akármilyen ország, a gazdasszonya még a fehérneműért is oda szaladgál. Színtiszta hazugság, hiszen mindent Párizsban vásárolok. Nem fanyalodom én a Váci utcára, mint Danica, akinek a férje csak két évvel ezelőtt iratkozott be a szocialista pártba és most fel akar kapaszkodni. Attól félek viszont, hogy ezeknek a magyar cselédeknek nagyon a fejükbe szállt a dicsőség. Holnap majd azzal kérkednek, hogy Magyarország NATO-tagország. A harmadik úrinő fölényesen legyintett. Ne izgulj barátnőm, csak had járjon a szájuk. Amikor nem tartózkodunk otthon, bámulják a Duna-tévét, fejükbe száll a dicsőség és beszélnek össze vissza. Csak ámítják őket! Még annyi pénzük sincs, hogy egy valamirevaló budai étteremben ebédeljenek. Meg aztán a törvények is a mi kezünkre játszanak: egy hónapnál tovább még cselédek sem lehetnek Pesten. Kiebrudalja őket Magyarországról rendőr-főkapitányság. Mert ott aztán nem ismernek tréfát. Jogállam, mosolygott az elő hölgy kétértelműen. Hallgattad a hölgyeket és majdnem kiszaladt a szádon egy név: Kosztolányi. A földit neve. Bizonyára fogalmuk sem lenne, kire gondolsz, legfeljebb egy tér jutna eszükbe. S újra áradna belőlük a szó. Hogyne tudnának róla! Eléggé rendezetlen, rendes kocsival közlekedni meglehetősen veszélyes arrafelé, mondanák. A villamosok meg a trolik folyton elzárják az utat. Buda északi része sokkal kellemesebb. A Kosztolányi tér körül még házat sem érdemes vásárolni. Meglehet azonban, hogy nem szólnál közbe hasztalan. Az első hölgy otthon, például, rászólna a cselédre. Kapcsolja ki már a Duna-tévét, s mondja meg már ki az a Kosztolányi. Költő? Verseket írt? Egy beteg kisgyerek haláláról? Nem kellene kétségbeesnie, hiszen Magyarországon könnyű orvossághoz jutni. Receptre is kapható. Erről ugyan nem kell mindjárt verset írni. Bár meglehet, hogy nincs témája, ami nem is csoda, hiszen – azt mondják – a magyaroknak sok költőjük van. A második úriasszony a vállát vonogatná. Járt már Prágában, Varsóban, Bukarestben. Megtörténhet, hogy az jut eszébe, az illető biztosan nagy kommunista volt, ha már teret neveztek el róla. Aztán meg nagy keresztény, ha már meghagyták neki azt a teret. Így szokott ez lenni mindenütt. A harmadiknak viszont remek ötlete támad. Utána kell nézni, hátha befolyásos személyiség. Hazamegy és rákérdez a cselédre, hogy jóba van-e Kosztolányi az Orbánnal? Lehet, hogy még útlevelet is lehetne nála kijárni a sógornőjének. Végső ideje, mert szegénykéje még Bécsbe se teheti be a lábát Mariska azonban tanácstalanul néz rá. Kezében tartja a vasalót és csak a fejét rázza. Fogalma sincs arról, hogy ki az a Kosztolányi. A gazdasszony türelmetlenül legyint. Akkor nem olyan fontos személyiség. Biztosan úgy viselkedik, ahogy a szél fúj, ezért kapta azt a teret. Egyszer a zsidók fizetik, másszor a keresztények, okos ember, tudja, hogy mit csinál. Pesten úgyis mindenki a zsidókról meg a magyarokról beszél. Meg kellene próbálni, hátha tehet valamit a sógornőért. Mindez átvillant a fejedben. De hallgattál, bölcsen és örültél, hogy egy nyári teraszon többet megértettél egy regényből, mint eddig bármikor. Népszabadság, 2000.09.30