Hét új ciprusfát ültettél, egy sort az utcán, egy sort a kertben. Elégedetten figyelted facsemeték növekedését, két hét alatt vagy hét centiméterrel lettek nagyobbak a zsenge ágacskák.
Esténként nagy nyugalommal locsoltad őket, csak néha rezzentél meg, csakis akkor, ha a fejed felett hallottad a repülőgépek zúgását. Alacsonyan repültek, könnyen felismerted, hogy harci repülőgépek szántották fel az eget. Valószínűleg MIG-ek, állapítottad meg magadban. Ennyit már értettél hozzájuk, hogyne értettél volna, hiszen 1967-ben a légvédelem kötelékében voltál sorkatona. Amit akkor nem tanultál meg, megtanultad harminckét év múlva a NATO légi csapásai idején. Meglehet hallásod úgy általában sokat romlott, s nem mindig értetted a veled szemben ülő barátod szavát, de tévedhetetlenül neszét vetted, ha az égboltozat legtávolibb pontján felmorajlott egy repülőgép, s még arra is képes voltál, hogy megállapítsd, mikor ér majd a fejed fölé.
Ciprusokat ültettél, kérdezte csodálkozva az egyik barátod. Rosszallóan csóválta a fejét. Bizonyára igaza volt, a mai világban az ember nem ültet ciprusfákat. Aztán egyre többen kérdezték: mi ütött beléd? De válaszodat senki sem várta ki, mindenki el akarta mondani azt, ami a legfontosabb számára. A ciprusok ürügyén sok minden szóba került, mintha csak hosszú hallgatás után erre az alkalomra vártak volna az emberek. Volt, aki a ciprusok ürügyén számot vetett az életével és elismerte, nem képes újra kezdeni, nem települ át, nem bánja, lesz, ami lesz. Az utcára is ritkán teszi ki a lábát, a templomba sem jár többet, de ciprusfát mégsem ültet magának.
Egy másik ismerősöd figyelmeztetett, jobban tetted volna, ha diófát ültetsz. A ciprus haszontalan. Nem tud vele mit kezdeni, még magányosan sem üldögélhet alatta az ember. Őt pedig ez várja, egy diófa és az unalom. Töredelmesen bevallotta, az asszony ügyvéd útján beadta a válópert, egy sváb ember csábította el. A sváb hazajött vendégségbe, hogy megnézze a házat, amelyikben gyerekkorát töltötte. Még 1947-ben üldözték el a szerbek. Az apja éhhalálban halt meg valamelyik dél-bácskai munkatáborban, őt és az anyját pedig egy marhavagonban toloncolták ki. Pár évvel ezelőtt, ötven éves korára, özvegyen maradt.
Honvágy mardossa a svábot, fűzted tovább a gondolatot. A szülőföld szeretete…
Úgy van, hagyta jóvá az ismerősöd, nekem pedig nincs, ez pedig sarkalatos különbség. Egy negyven túli férfi életében a honvágy különösen rossz modorra vall.
Te azonban óvatosan mérlegeltél: Túlélte… ez is elegendő, hogy honvágy ébredezzen benne. Jobb a marhavagonban, mint a tömegsírban, bökted ki végül. Aki a Balkánon élt, azt rettenetesen sok emlék fojtogatja, s hogy valamiképpen túlélje őket, néhányat megment és megszépít. Ezért csalta magával az asszonyt, saját emlékeit oltalmazta.
Ciprusok, töprengett a városka elemi iskolájának történelemtanára, aki valósággal lázba jött a ciprusfák hallatára. A legszebb ciprusfákat a dalmát temetőkben láttam, amikor – még Tito idejében – a diákokat kalauzoltam a tengerparti tanulmányi kirándulásokon. Azok voltak bezzeg a szép idők! Amikor az újvidéki Dominóban mulattunk, s Szegeden húzta nekünk a cigány, az Adriára jártunk nyaralni, az anyaországiak pedig úgy zarándokoltak Jugóba, mint a Kánaánba. De még akkor sem ültettem volna ciprusokat, hiszen a ciprus kényes fajta, nyugalmat és csendet igényel, vagyis nem erre a tájra való. Én mindent előreláttam. Ez a Bácska mindig olyan volt, mint egy zajos szemétdomb. Már Trianon előtt leírtak bennünket. Meg most is! De én mégis azt állítom, aki hűséges e tájhoz, az ültessen eperfát vagy akácfát, hogy legalább valami hasznos dolgot műveljen, fejezte be, és dohogva távozott.
Bárkivel álltál szóba, mindenki fanyalgott. Egyikük azt mondta, rendben van, a temetőbe esetleg lehetne ciprust ültetni, de oda is jobban illik a szomorúfűz. A legtöbben idegennek érezték, árnyékot sem vet, gyümölcsöt sem hoz, s túl karcsú ahhoz, hogy az ember gyönyörködjön benne. Legalább tízféle fenyőt árul a helyi kertész, miért nem vettél például hét szép ezüstfenyőt, ha már különcködésre adtad a fejed.
Pár nap múlva, amikor városka gyógymedencéjében akaratlanul is fültanúja voltál egy beszélgetésnek, ráébredtél, hogy tulajdonképpen nem a ciprusok öncélú szépsége vonzott. Nem akartál különcködni. Egy tucatnyi fiatalember azzal kérkedett a boszniai háborúban hány muzulmánt ölt meg. Közben lubickoltak a vízben és elégedetten állapították meg, hogy milyen jó hatással van a háborúban szerzett reumára. Csak azt sajnálták, hogy nem engedték őket Koszovóba. De a következő lehetőséget nem mulasztják el.
Nem bírtad tovább hallgatni őket. Nem kétkedtél, hogy sokkal többen vannak, mint gondolod, mérlegelted, miközben hazafelé menet megbámultad a házakat, s észrevetted, hogy az egyik ismerős parasztember új kukoricagórét épített, habár a termés nem ígérkezik jónak. A villanyszerelő a házát tatarozta, az asztalos pedig virágoskertjét gondozta. Miért? Mindegyiket ismerted, egytől-egyig azt mondták volna a ciprusfákra, hogy nem érdemes. Hogy haszontalan iparkodás az egész. De mégis!
Azon merengtél, hogy ciprusaid talán mégis kifecsegték titkukat. Annak ellenére, hogy téged elmarasztaltak. S így van rendjén, csak marasztaljanak el, az önáltatás erőt ad! Író maradtál mégis, a szó szokatlan értelmében. Ciprusfákat ültettél, csak azért, hogy úgy írhass róluk, mintha kitaláltad volna őket. Meg kellett teremtened valamiféle valóságot, hogy aztán ne vegyél tudomást róla. Mivelhogy a valóság a legnagyobb önáltatás.
Népszabadság, 2000. 07. 07.