Győzelemnek álcázott bukások sorozata

2017. május

Drága halál

Most hallom, hogy a sírkertekben milyen drága a temetkezési hely kiváltása. Újvidéken közel 50 000 dinár. Ennyibe kerül a sírhely, az egyéb szolgáltatásokat nem számítva. Ebből i kiderül, hogy eladósodik a rokonság vagy a házastárs. Lassan oda jutunk, hogy a szegényebbek részére meghalni fényűzés. Mrozek tollára való téma: időben kezdjünk takarékoskodni, hogy jusson a sírhelyre. Lehetőleg euróban, nehogy az infláció gyászba borítsa a szertartást.

A multikkal mutyizó antiglobalisták

Május 9-e. Szerbiában túlságosan haloványra sikerültek a fasizmus felletti győzelem napi ünnepségek. Úgy tűnik ez többé nem olyan fontos, ami azért is meglepő, mert éppen napjainkban ébredeznek a profasiszta eszmék. De nem csak róluk van szó, hanem a szélsőjobb pártok térnyeréséről is. Tíz évvel ezelőtt marginálisnak számítottak, ma a közvélemény örvendezik, ha nem győznek a választásokon. A minap Emmanuel Macron győzelmét ünnepelte a mérvadó európai sajtó. Macron „megmentette Európát”, olvasom. Fölényesen maga mögött hagyta a szélsőjobb Marine Le Pent, de az is, igaz, hogy Le Pen asszony pártja még soha nem kapott ennyi szavazatot. Bibó István szerint a fasizmus lap erőre, ha valami ok miatt a nemzet és a szabadság ügye szembekerül egymással, s a polgárokban eluralkodik a félelem, hogy a szabadság ügye veszélyezteti a nemzet ügyét. Ma a globalizmusban vélik felismerni a veszélyforrást. Nagyon könnyű antiglobalista jelszavakkal választókat toborozni, de senki sem tudja a globális kapitalizmust féken tartani. Az antiglobalista politikus harcias jelszavakat hangoztat, aztán mutyizni kezd a multikkal. Nehéz belátani, hogy aki nem beszél a kapitalizmusról, az ne beszéljen az antiglobalizmusról. Félő, hogy a Nagy Kétszínű Játékban a demokrácia lesz a vesztes, ha már a globalizmusnak nem lehet megálljt parancsolni, akkor nem marad más hátra, mint kényszerzubbonyba küldeni a demokráciát.  „A fasizmus a demokratikus fejlődés deformációs terméke”, írta Bibó, s szerintem a mondat ma felettébb aktuális. A demokrácia válsága gerjeszti a szélsőjobb előretörését is. Főleg vonatkozik ez a volt szocialista országokra, ahol a polgárok a rendszerváltás csodáját várték, ám kiderült, hogy pártokráciában kötöttek ki. Félő, hogy a jelenlegi politikai elit rosszul vizsgázik, s szándéka ellenére a szélsőségek szálláscsinálója lesz.

Győzelemnek  álcázott bukások

Horel Horthy-monográfiáját olvasom, amikor a tévé sugározza a hírt, miszerint az egyik magyar Fidesz kormányozta településen eldöntötték, hogy május 20-én Horthy-szobrot avatnak fel. A Demokratikus Koalíció tüntetni fog ellene. Az igazsághoz tartozik, hogy ebben a kérdésben a Fideszen belül sincs egyetértés. L. Simon László a választókerület korábbi képviselője nem örült a döntésnek. Horthy emléktáblák, utcák és sétányok terek vannak már Magyarországon, nem számít, hogy eggyel több vagy kevesebb van belőlük. Ennél sokkal érdekesebb a városka polgármesterének  nyilatkozata, szerinte  Horthynak voltak kisebb vagy nagyobb hibái, de sokkal nagyobb volt a történelmi szerepe. S különben is, a település polgárai közül senki sem tiltakozott a szoboravatás ellen, mondta. Innen Újvidékről nézve, tudom, hogy a lopakodó Horthy-kultusz az újvidéki hideg napok miatt rendkívül érzékeny  kérdés, amely valamelyest árnyékot vet Magyarországra, ezáltal a vajdasági magyar kisebbségre is. Azokra a gyászos napokra Újvidéken minden évben megemlékeznek. A szoboravatások gyanakvásokat ébresztenek a többsági nemzetben. Az iskolában Horthyról ezt tanultam, ő volt „Hitler utolsó csatlósa”. A magyar rendszerváltás után árnyalódott a kép; kiderült, hogy mért nem került Horthy Miklós a nürnbergi per vádlottjai közé, habár Tito marsall szerint  ott lett volna a helye. Kirajzolódott Horthy személyes drámája: anglofil volt, de Trianon foglyaként a nácik karjaiban kötött ki, hogy aztán a nácik foglyaként végezze. Katharina Horel francia történész asszony részletekben menően ábrázolta Horthy személyes drámáját, ellentmondásait, meghunyászkodását, középszerűségét, államférfiői képtelenségét és saját személyes meggyőződését cáfoló  bűneit,  de mindez nem akadályozta meg a történész asszonyt, hogy kimondja az ítéletet. „Élete … győzelemnek álcázott bukások sorozata.”

Célkeresztben a civilek

A volt szocialista államokban a bírálat kereszttüzébe kerültek a civil szervezetek, természetesen azok, amelyek kritikusan ítélik meg a kormányokat. Elképesztő, hogy néhány évtizeddel a rendszerváltás után feléledt a Nagy Hagyomány, amelyre Karel Bartosek a Kommunizmus fekete könyvében hívta fel a figyelmet A másik Európa, a kommunizmus áldozata című tanulmányában arra emlékeztet, hogy a két világháború közötti az autokrata vagy félig meddig diktatórikus kelet-közép-európai társadalmakban 1945 után  kiforratlanok voltak a civil szervezetek, később pedig sok országban a fasizmus illegalitásba szorította őket. Ennek oka Bartosek szerint is könnyen kimutatható. A civil társadalom „ellensúly az államhatalommal szemben és független tőle”, vagyis célja az állam társadalmi ellenőrzése. Az autokraták és a kis kelet-közép-európai zsebdiktátorok nem tűrik az ellenőrzést.  Végül a bolsevikok „vad tisztogatása”  adta meg a kegyelemdöfést. A Szovjetunióban a hatalom elrendelte, hogy a civil társadalom szakítson meg minden kapcsolatot a külfölddel. Ezzel kezdődött és – a Gulaggal folyatódott. Ám a civilszervezetek az „utókommunista” korszakban rövid idő alatt váratlanul újjászülettek, úttörő szerepet játszottak a tekintélyelvű rendszerek megdöntésében. Talán ezzel magyarázható, hogy a rendszerváltás után az új hatalom nem indult azonnal ellenük frontális támadásba. Az autokrata hagyomány azonban újabban megújul. Ezt tapasztaltam a vajdasági magyar közösségben  is, amikor a pártfunkcionáriusok és a pártsajtó erélyesen figyelmeztette a „független értelmiségieket”, hogy ne kiabáljanak be a partvonalon kívülről, amival azt üzenték, hogy a megválasztott politikusokon kívül senki se szóljon bele a közügyekbe.  Főleg ne bíráljon. Ennek folytán a vajdasági magyar közösségben nem is születtek, kritikus, a közvéleményt mozgósító, bíráló hangnemű civil szervezetek. Részben ezzel magyarázható a közösség többségének távol maradása a szavazóurnáktól, az alacsony részvételi arány még olyan fontos ügyekben is, mint a Magyar Nemzeti Tanács megválasztása.

Tisztelgés rózsabimbók előtt

A Bécsi Naplóban (2017. március-április)  olvasom, hogy Angliában jelenleg 250-300 000 magyar él. Több mint a Vajdaságban. Több mint a Vajdaságban, ahol, a magyar kormány képviselői szerint a magyarok nagyon jól érzik magukat. Eddig még soha nem volt ilyen jó a helyzetük. Egyre inkább fokozódik a nemzeti érzés. Semjén Zsolt, nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes parlamenti beszámolója szerint az egyszerűsített honosításnak köszönhetően 950 ezer új magyar állampolgár van. Adatokat közöl a határon túli magyarok anyagi támogatásáról. Ami igaz, az igaz: a támogatások nélkül még a látszotok is szertefoszlottak volna.  A Vajdaság Ma közli F. Cirkl Zsuzsa fatalista beszámolóját. Fatalista vagy realista? Majdnem mindegy. Zomborban tavaly egyetlen magyar elsős sem iratkozott magyar tagozatra, az idén kettő, de nagy kérdés, olvasom, hogy ezek alapján beindulhat-e a magyar tagozat. „Azt sem mondhatjuk, hogy a politikum és a civil szféra nem tett és tesz meg mindent, szinte kizárólag az anyaország támogatásával, ám ez sem bizonyult megtartó erőnek”, folytatja. Ha mindent megtett, ha éppen mindent, akkor a továbbiakban minden hiábavaló. Akkor lezárult egy korszak. Vagy mégsem tett meg mindent? Évekkel ezelőtt az elvándorlás lelki okairól töprengtem, de süket csend volt a válasz, vagy pedig hetyke kézlegyintés. Majd visszajönnek, mondták a nagyokosok. Vajdasági körutakon számolgattam a főleg magyarlakta helységekben az eladó házakat. Visszajönnek-e azok, akik eladják házukat, termőföldjüket? Zentán, Szabadkán járva a tanárokkal beszélgetve arról értesülök, hogy a végzős gimnazisták vszik a vándorbotot. Először Magyarországra, aztán az ott megszerzett egyetemi diplomával Nyugatra távoznak. Mesteremberekkel tárgyaltam, akik tudatták velem, hogy még csak pár hónapig vállalnak munkát, de amint kézhez kapják a magyar útlevelet azonnal távoznak Angliába, Ausztriába, vagy Németországba. Egy napot se várnak. Hallgatom a sikerekről szónokló politikusokat, de hallom a dolgos kezű polgárok megjegyzéseit is. Nem politizálnak, csak az életükről mesélnek. Az egyik ilyen ismerősöm, N. Zoltán szakközépiskola elvégzése után sehogyan sem tudott állandó munkahelyet találni. Alkalmi munkából él, többek között a település házai előtt és az udvarokban nyírja a gyepet. Azt mondja, az elmúlt egy-két évben nem győzi a munkát, mert a városkából egyre többen Nyugatra települnek ki. Főleg a fiatalabbak távoznak, maradnak az idősek, akiknek nincs erejük rendben tartani az kertet, vagy nyírni a gyepet. Vagy pedig maradnak az áruba bocsájtott üres házak. Ő rendezi őket, alig győzi a munkát. Később  sétát tettem a településen és sok ház ablakában olvastam a hirdetést: „Ez a ház eladó”. A ház előtti gyep azonban gondosan le volt nyírva. A látottak pontos helyzetképek. Egyre több az üres ház, de a gyep rendben van. Néhány ház előtt bimbóznak N. Zoltán gondos munkájáról tanúskodó rózsafák. A látszat többé nem fedi a valóságot, mert a szakadék szélén tántorogva a bimbózó rózsákra vetjük tekintetünket. Nem vitatom el: a sztoikus magatartás eme formája tűrhetőbb, mint a lélekvesztő hisztéria. Csak éppen a politikusok önfényesítése jelent némi zavaró körülményt, állapítom meg a kiüresedő utcák rózsafái előtt.

Családi Kör, 2017. május 18.