Hommage á Sinkó

2017. március

Rejtőzködő eretnekség

Ellenőrzöm az időjárásjelentést, remélem, az időjósok nem tévednek és kellemes idő fogad Budapesten. Nincs szeretnék borongós és gondterhes várossal találkozni, legalább a nap ragyogjon. Budapesten is fujtogat a politika, Újvidéken is; mást sem teszek, mint menekülök előle, de közben megtorpanok, mert az emberi sorsokba egyre durvábban vésik be a politikát. Nem menekülhetek örökké, nem lehetek a hegeli értelemben lett széplélek. Tegnap is találkoztam egyik szomszéddal, aki arra panaszkodott, hogy a vállalatban leépítések lesznek, elsőnek a pártonkívülieket tessékelik ki. Egyre több ilyen panaszt hallok. Vasárnap délután hideg fuvalom vonul végig Újvidéken, de záporozik már tavaszi fény. Délután a lakásom teraszén üldögélve töröm a diót, aztán újra Camus-t veszem a kezembe. Ezekben a hetekben a Sinkó-esszék hatására olvasgattam a Lázadó embert, Sinkóban is volt sziszifuszi küldetéstudat, bár nem emlékszem, hogy Sinkó hivatkozott volna rá. „Minden forradalmár elnyomóként, vagy eretnekként végzi”, írta Camus. Leginkább elnyomók lesznek, sajnos. Ugyanez megismétlődött „kicsiben” is. Saját nemzedékem számos tagja is a szabadsággal kezdte és a hatalom rontó hatásra a cenzúra árnyékéban végezte. Sinkó bezúzott könyvére gondolok. Kik zúztatták be? Még mindig halálos csend, az illetékesek hét lakat alatt őrizik a titkot. Sinkóban becsülöm az örök forradalmárt, akkor sem lehetett volna elnyomó, ha az akart volna lenni. Eretnekségre volt ítélve a szocialista korszakban is. Lehet-e vele kapcsolatban ebben az időszakban rejtőzködő eretnekségről beszélni?  Rejtőzködő eretnekség? Mi más lehetne, mint az a döbbenetes felismerés, hogy eszményeink megvalósulnak, csak nem úgy ahogy azokat megálmodtuk. Új alternatíva viszont nincs.  Manapság azonban az utópiákról senki sem ejt szót, lomtárba kerültek az eszmények, tehát csak rejtőzködő eretnekségről sem lehet beszélni. Néha-néha szóba hozom egyik vagy a másik fiatal kollégámnak, aki megütközve méreget, bizonyára az jár a fejében, ugyan miért foglalkoztatnak felesleges és idegen gondolatok. Hasznosabb dolgom is akadna.

Lehetetlen honfoglalás

Sinkót olvasgatom. Az utolsó javításokat végzem a Lehetetlen honfoglalás című esszémen, amelyet a budapesti ELTE és a Mazsihisz közös tanácskozásra írtam. Sinkó 1967-ben halt meg, nem élte meg az új próbatételeket. Mit mondott volna 1968-as egyetemista tüntetésekről. Vagy az 1971-ben kezdődő nacionalista hullámról? A párt antiliberális kurzusáról és brezsnyevizálódásáról? Az 1945 és az 1967 közötti időszakban csak arról lehetett tudomása, hogy a kapitalista országok gazdaságilag megerősödtek, terjedt a jóléti állam eszméje, a forradalom gondolta kizárt volt. A szocialista országokban viszont erősödött az ellenállás, nemcsak az 56-os forradalmakra, felkelésekre gondolok, hanem az azt követő értelmiségi ellenállásra is. Jugoszlávia az európai kontextusban a szocializmus új alternatíváját képviselő kis sziget volt. Sinkó Ervin ezen a szigeten kereste hazáját, nem a nemzetállamok egyikében vagy másikéban. Többé nem tekintette a szocializmust puszta utópiának, hanem új reális esélynek. Azóta a sziget eltűnt, nincs többé haza. Bizonyára empátiával tekintett volna a 68-as egyetemista mozgalmakra, ami újra eretneki ösvényre terelte volna. De az ezt követő 1971-es nacionalista mozgalmak visszaterelték volna a titóizmus útjára, mert előtűntek volna benne a harmincas évek emlékei, a drvari etnikai háború… Ördögi kör! Halála azonban megmentette az újabb „kalandtól”, ami nem jelenti, hogy a baloldali Don Quijote a szocialista establishment része lett. Újvidéken tanszékvezető tanérként elsőnek ismerte fel az Új Symposion fiatal rebelliseit, s szorult helyzetükben kiállt mellettünk, amivel szembe került nemcsak a vajdasági magyar nomenklatúrával és kulturális elitjével, hanem saját tanszékének – B. Szabó György kivételével – tanáraival is. Nemigen tudok még olyan tanszékvezetőről, aki kiállt a rendszerbíráló fiatal értelmiség mellett annak árán, hogy az általa vezetett intézmény nagy többségével került volna szembe. Ezenkívül voltak még rá jellemző finom distinkciók is. Míg a tanszék tanárait a diákok kötelezően tanár úrnak szólították, őt Sinkó elvtársnak kellett szólítani. Tény azonban, hogy 1967-ig, vagyis Sinkó haláláig Jugoszláviában nem köszöntöttek be azok az események, amelyek Sinkó eszményeit megrendítették volna. A kétpólusú Európában hatalmi egyezségen alapuló nyugalom honolt.  Egyre inkább foglalkoztatnak a sinkói dilemmák. Elképzelem, hogy megéri Jugoszlávia szétesésnek korszakát. Az úgynevezett, lokális háború már akkor európai dilemmákat rejtegetett. Nemzetállam, de milyen? A budapesti tanácskozásra készülő esszém írása közben érlelődött meg bennem a Sinkó-monodráma gondolata.

Újvidéki „feledékenység”

Út előtt akarva-akaratlanul arra gondolok, hogy az újvidéki Magyar Tanszék alapító tanszékvezetőjéről, az európai formátumú értelmiségiről még egy utcát se neveztek el.  Itt is élt és itt tanított. A Vajdaságból (Apatinból) indult kínkeserves európai útjára. Újvidéket minden bizonnyal rossz fényben tünteti fel ez a „feledékenység”. Jellemző,, hogy Slobodan Šnajder drámáját, a Confiteort a belgrádi Nemzeti Színház annakidején műsorra tűzte, az újvidékieknek eszébe se jutott. Most sem. Pedig éppen halálának évfordulóját ünnepeljük. Ötven évvel ezelőtt halt meg. A város Európa kulturális főváros lesz, de nem vesz tudomást erről az európai horizontú íróról, aki úgy írt a század európai dilemmáiról, hogy megszenvedte őket.

Szülőföldi magány

Budapestre tart a minibusz. Tényleg jó idő köszöntött be, ezúttal nem tévedtek a meteorológusok. Ez tél lelkileg nyomott el, s most rajongva figyelem miként lopakodik be a tavasz.  Csalósan érkezik, az éjszakák hidegek, de a nappalok a nyár elé rohannak. Hisztérikus tavaszkezdet, de nem bánom. A minibuszban egy magyar fiatalember mellé kerülök. Hollandiába utazik, azért jött haza, mert végre sikerült értékesíteni a szülői házat. Távozása végleges. A bútorokon bagatell túladott, csak néhány emléket rakott a bőröndjébe, családi fotókat, szülei szerelmes leveleit, A legszebb szerelmes leveleket az apja akkor írta az anyának, amikor Abbáziában volt valami továbbképzésen.  Az anyja nem tudta mire vélni. otthon az apa elárulta, azért írta naponta a leveleket, mert hazavágyott. Nem is érti. Ő nem vágyik haza. Barátai is távoztak, mit kezdjen egyedül a családi házban. Szülőföldjén lenne a legmagányosabb. Utrechtben egy magánklinikán ápolóként dolgozik. Összemelegedett egy lengyel ápolónővel, házasság lesz belőle. Hogy milyen nyelven beszélgetnek? A kezdetben angolul, de már beszélik a hollandot is. És a gyerekek, kérdezem. Látom, hogy töpreng. Bizonyára hollandusul. Meg angolul. Aztán csendesen hozzáteszi, hogy majd megtanul valamicskét magyarul és lengyelül is. Talán…

Időszerű, hontalan európai író

Az ELTE Kari Tanácstermében tart a Sinkó emlékkonferencia. Örülök, hogy találkozom vajdasági résztvevőkkel is, akiket évek óta nem láttam. Nincs is hol. Nincsenek már közös terek! Időnként az egyik vagy másik politikai rendezvényről vagy reprezentatív kulturális manifesztásióról készült fotón megpillantom egyik vagy másik kollegám. Ismerem már az ülésrendet is, az első sorban a politikusok és a kultúrpolitikások, aztán a háttérben megpillantok egy-két ismerős arcot is. Az ELTE előtt találkozom Radics Viktóriával, akit még ezen ezeken a fotókon sem látok, s örültem, hogy felolvasott Sinkó-esszéjében hű maradt önmagához. Miközben a saját írásomat olvastam, a Sinkó monodrámára gondoltam. A véres etnikai és vallási háborúban darabokra hullott Jugoszláviában bekövetkezett a nemzetállam-építés után Sinkó fizette a legnagyobb árat: végleg hontalan lett. 1939-ben Szarajevóba érkezve a következőket jegyezte le: „Belül sírva fakadtam, mert egyszerre ráeszméltem, hogy milyen idegen világban élek. Mici is, én is. Nem azért, mert rosszul beszélek szerbül. Párizsban hányszor éreztem ezt – s érezném, ma már azt hiszem, Pesten is. A japánok Amerikából hazaviszik a holtjaikat, olvastam egyszer, régen. Én idegenben fogok meghalni, és idegenben fognak eltemetni, akárhol is fogok meghalni, akárhol is fognak eltemetni.”  A jóslat beteljesedett. Nem csak a Jugoszlávia utódállamaiban marad idegen, hanem a Magyarországon is.  Ismerős idegen, annak ellenére, hogy az Optimisták, a Szemben a bíróval, Aegidius útra kelése, vagy a drvari napló kérdései manapság lázban tartják az európai közvéleményt. Az európai viták részvevői nem is sejtik, hogy Sinkó Ervin dilemmairól   vitáznak. Arra gondoltam, hogy Sinkó századunkban is rendkívül aktuális író – hatvan év múlva túl aktuális –  de ennek ára van: a hazátlanság.

Ilyesmit még nem hallottam

Pesten mindössze egy napot töltök, az antikváriumban vásárlok néhány könyvet, aztán a kiadóm könyvesboltjában átveszem a napokban megjelent Egy makró emlékiratainak tiszteletpéldányait. A negyedik kiadást. Késő éjszaka Újvidékre érkezve a magammal hozott pesti újságokat lapozgatom. A 168 Órában Németh Szilárd, a Fidesz alelnöke nyilatkozik. Arra a kérdésre, hogy a soron következő választások brutálisabbak lesznek-e minden eddiginél határozott igennel válaszol, majd kifejti, hogy miért. „Mára a liberálisok ugyanolyan kirekesztők, mint a nácik meg a komcsik, sőt szövetségre is lépnének velük.” Sokféle liberalizmus-bírálatról tudok, bírálni lehet és kell is, de a nácik közé az európai eszmetörténeti vitákban még senki sem helyezte. Egyébként a nácik és a sztálinisták voltak a liberalizmus leghevesebb ellenfelei. Az ördög találmányának nevezték.

Focisták és funkcik

Ezekben a hetekben Balzac, Sinkó és Camus regényeiben, esszéiben merültem el. Majdnem kiment a fejemből, hogy holnap lesznek a választások. Az erőszakos kampány miatt nem érdekelt a dátum. Azt veszem észre, hogy ez sok józanul gondolkodó embert elidegenít a politikáról. Egyre gyakrabban hallom: csakis a lóvéról van szó, nem pedig értékekről és elvekről. A politikai pályán legkönnyebb meggazdagodni. Azzal szoktam ilyenkor csillapítani a háborgókat, hogy a foci is sok pénzt hoz a házhoz.

Fűnyírás után

Szavaztam, aztán Temerinben nyírtam a füvet.  Késő éjszaka iránytaxitval Újvidékre tartottam, a városba érve, három hatalmas Vučić-reklámplakátot pillantottam meg, olyan nagyon voltak, hogy majdnem eltakarták az eget. Hazajövet látom az interneten, hogy Szerbia népe Akeksandar Vučićot köztársasági elnöknek választotta.

Családi Kör, 2017. április  6.