NEM ZÖLD UTCA, HANEM ZŐD UTCA
Végel László-est / Literárium – Kortárs írók a Müpában
2017.02.28.
A Végel Lászlót jellemző végtelen derű a közönségre is átragad, még egy olyan szürke hétfő estén is, amilyen ez a mostani. A vajdasági magyar esszé-, regény- és drámaíró volt a Művészetek Palotája Literárium című beszélgetéssorozatának legutóbbi vendége. SZARKA KÁROLY ÍRÁSA.
Jánossy Lajos úgy vezeti fel az estet, hogy egy olyan íróval fog beszélgetni, aki írásaiban gyakran reflektál a kisebbségi létre, és olyan tolvajkulcsokat ad a vajdasági lét értelmezéséhez, amelyek segítségével túlléphetünk az ex-jugoszláv népekkel kapcsolatos sztereotípiákon. Az est házigazdája az életút forrásvidékénél kezdi a lineárisan haladó beszélgetést, bevezetője állításának pedig nem mond ellent, hogy az egyébkén nagy kedvvel mesélő Végel László nem időzik túl hosszan a családnál és a gyerekkornál, mondván, míg más írók rendre „visszaélnek” az ilyesmivel, ő nem szeretné az útjukat járni. Annyit azért itt elárul, hogy szülőfalujában, Szenttamáson (a község másik híres szülötte egyébként a szintén prózaíró Gion Nándor) már gyerekkorában is egyfajta nyitottságot szívott magába, a falubeliek ugyanis szívesen beszélgettek a katonáskodásuk vagy egyéb utazásaik során szerzett élményeikről, és ez indította el a „plebejus kozmopolita” íróvá válás útján.
A gyerekkorra és a szülőfalura tehát romantikát vagy szentimentalizmust mellőzve gondol vissza, és cáfolja, hogy szűkebb pátriájával soha nem szakíthat az ember, mivel úgy érzi, neki ez sikerült. Hogy Szenttamáson azért a provincializmussal is találkozott, arra példa, hogy egy utcabelije már a gimnáziumba való jelentkezését is nagyzolásnak tartotta. Ez a bizonyos utca egyébként a Zöld utca volt, vagyis a „Ződ utca” – az írót, amikor odahaza szólalt meg, nem egyszer javították ki. Jánossy szerint nem evidens, hogy ebből a falusi közegből indulva valaki az irodalom és a filozófia iránt mutasson komolyabb érdeklődést, de Végel nem is a községben, hanem Újvidéken, a gimnáziumban kapott rá igazán az olvasás ízére, ott végezte a Sinkó Ervin által alapított magyar szakot, filozófiából pedig már Belgrádban diplomázott. És töredelmesen bevallja, hogy afféle bölcsészbűnöző volt – nemcsak vásárolta, lopta is a könyveket, az első komoly hatások között pedig Camus-t említi, aki számára néha még ma is iránytűként mutat utat.
Árnyalt képet kapunk a szocializmus évtizedeiben kis Európának gondolt Jugoszláviáról, illetve a balkáni háború óta vadembereknek tartott szerbekről. Az egyik anekdota szerint az anyaország fővárosába érkező, Budapestet még alig ismerő Végel egyik első útja a Központi Antikváriumba vezetett, ahol korai Lukács-, valamint Nietzsche-köteteket próbált beszerezni, és bár elsőre sikertelennek tűnt a próbálkozása, amikor megtudták, hogy jugoszláv állampolgár, tehát potenciálisan képes farmernadrágot beszerezni, rögtön készségesebbnek bizonyultak – és tessék, megint a bölcsészbűnözésnél tartunk. A farmermítoszon mérhető le egyébként az a látványos változás, ami déli szomszédunkban néhány év leforgása alatt végbement: amikor Végel elsős gimnazista volt, még tiltották ezt a nyugati viseletet, negyedikes korában viszont már az egyik érettségiztető tanár is farmert viselt. Jugoszlávia tehát szabadabbnak tűnt Magyarországnál, a viszonylagos szabadság mögött azonban hazugságok bújtak meg.
Mindenesetre sokan hittek abban a Titóban, aki államfőként szinte az osztrák-magyar császárok tekintélyével és a nemzeti érzelmek tompításával évtizedekig egyben tartotta az etnikailag és vallásilag is sokszínű országot, míg mások – szerbek is, magyarok is – éppen kozmopolita felfogása miatt támadták. Végel az Egy makró emlékiratai című regényében az 1968-as lázadásokat megelőző rendszerellenes hangulatot kapja el, az Át(tün)tetésekben aztán már egy időközben konformistává váló generációt mutat be, az Exterritórium pedig a korábban békében élő nemzetek egymás iránt ébredt gyanújáról és a lappangó gyűlölet háborúba fulladásáról is beszámol. A fiatal író részvételével zajló 1968-as belgrádi tüntetések idején egyébként az úgynevezett emberarcú szocializmusban kezdett hinni az új generáció, és ez volt a néhány évvel korábban az Ifjúság című lap mellékleteként indult, majd önálló folyóirattá váló Új-Symposion számára legizgalmasabb korszaka is.
Az életmű darabjai tehát több irányból közelítenek különféle folyamatokat – Végel prózaírói feladatának tartja, hogy az adott helyzetben máshogy gondolkodó feleket egyaránt megértse. A ’80-as években kereste a kapcsolatot a magyarországi demokratikus ellenzékkel, Eörsivel, Konráddal, Petrivel, Tamás Gáspár Miklóssal, de a nemzeti érzelmű Csoóriról is van egy kedves története: éppen Kubából tartott hazafelé, Végel és barátai pedig egy sztriptízbárba vitték, ahol a költő a vetkőző táncosnőt látva boldogan feledkezett meg irodalomról és politikáról. Végel nemcsak a felek megértésére, hanem adott esetben kibékítésére is törekedett, például az említett Csoóri és Eörsi esetében, néhány szelet fokhagymás pirítós mellett a maga „jugoszláv tekintélyével”, sőt MüPa üvegtermének közönsége előtt önkritikát is gyakorol: sajnálja, hogy később nem próbálkozott ilyesmivel.
De azért nyugtatni is próbál minket, mivel úgy érzékeli, hogy a határon túli szekértáborok között a mieinknél is mélyebbek az ellentétek, ami pedig a szerb-magyar gyűlölködést illeti, remek példa, egyben ellenpélda a történet a szerb parlament későbbi elnökéről, aki annak idején szerbként magára vonta a magyar határőrök figyelmét, hogy magyar barátja zavartalanul csempészhessen tiltott gyümölcsöket a kádári Magyarországra, és aki később sem tagadta meg ezt a barátságot. Végel utóbbi években megjelent regényei, Neoplanta, avagy az Ígéret Földje című újvidéki városregény, valamint a Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja című családregény a másság és az identitás, a peremvidéki lét, a sehova, egyben sokfelé tartozás témaköreit járják körbe. A szerző mellett két vajdasági színművész, Szorcsik Kriszta és Vicei Zsolt előadásában hallunk néhány részletet Végel prózáiból és drámáiból, a szép ívű estet pedig Czitrom Ádám gitárszólói fűszerezik.
Szerző: Szarka Károly
