Mi másra gondoljak, ha kezembe veszem Turgenyev Apák és fiúk című regényét? Nyilvánvaló, hogy a nemzedéki konfliktusra, csakhogy erre a regényben mégsem kerül sor. A levegőben lebeg, aztán szétporlad, eltűnik. „Amin nem lehet segíteni, arról beszélni is szégyen”, mondja a regény egyetlen bukott és tragikus hőse Bazarov. A többi szereplő belenyugodott abba, hogy semmin se lehet változtatni. Manapság az emberi sorsok pontosan ilyenek, szürkék, jelentéktelenek, nem kívánatos dolog emberi drámákról írni. Sors és jellem – e kettő száműzetésre van ítélve. Mutassatok egy hőst, és én azonnal megírok egy tragédiát, jelentette ki egy író. Turgenyev időben érzett azokra az időkre, amelyekben szétmállik a sors is és a dráma is. Mintha egy mai fiatalembert ábrázolt volna az eszményeiről békésen lemondó Arkadijban. „Eddig nem értettem meg magamat, s olyan feladatokat tűztem magam elé, amelyek meghaladták erőmet…”, ismeri be és megkéri Szergejevna Katarina kezét. Ma ilyesféle Arkadijokkal vagyunk körülvéve. O.K. Akkor legyen úgy! Ha dörög az ég, tömjük be a fülünket, és keseregjünk a kibírhatatlan csönd miatt.
Konformista juppi
Az amerikai elnökválasztások után mindenki Amerikáról töpreng, nem maradt más hátra, minthogy ezért a csontfagyasztóan hideg napokban amerikai prózát olvasgassak. Azt a könyvet emelek le a polcról, amely segít megérteni, az Amerikában történteket. Sebald nyomában gyakorolom a képzeletbeli amerikanizálódást. Chuck Palahniuk Harcosok klubja című regényét választom, amely ugyan nem sorolható az egyetemi docensek és asszisztensek kedvenc könyvei közé, ám az amerikai ifjúság kultikus olvasmányaként tartják számon. Miért lett kultikus ez a regény? Azért, mert arról szól, amiről okosan hallgatunk? Vagy mert a közízlés rozsdafoltjait ismerjük fel benne? Bárhegy legyen is, komolyabban kell vennünk, akkor is, ha nem kedveljük őket. Ilyen például Michel Houellebecq regénye a Behódolás, vagy éppen ez: a Harcosok klubja. Olvasás közben volt min tépelődnöm. Privát „amerikai mítoszom” a beat-nemzedékhez kapcsolódik, nem ezekhez a kultikus könyvekhez. Szenzibilitásom oda vonz. Az ifjúságomban felforgatók voltak, ma viszont megnyugtatók. Még mindig a fülemben csengnek Ginsberg verssorai: „Láttam nemzedékem legkiválóbb szellemeit őrülettől szétroncsoltan, éhezve hisztérikuspucéran, vánszorogva néger utcákon át hajnalban hajszoltak dühödt Tűdöfést,/ angyalképű hipsztereket akik ős-mennyei vággyal tapadnának az égi gépezet csillagos dinamójához,”. Kerouac volt a modern lázadás, az új életérzés hőse, aki a nagy tagadás mellett mégis megcsillantotta a másik élet lehetőségét. ). Kerouac képviselte a modern lázadást, az új életérzés kalandját, aki a nagy tagadás mellett mégis megcsillantotta a másik élet lehetőségét is. Hősei „csak” másképpen akartak élni és gondolkodni. Hagyományos életformát és életérzést tagadtak, és az újról álmodoztak. F. Scott F. Fitzgerald regényének narrátora bevallja, hogy a Gatsby, a „tehetségét olyan romantikus hajlam és törékeny remény alkotta, amivel még soha, senki másnál nem találkoztam, és aligha fogok találkozni.” A Harcosok Klubjában már szó sincs semmiféle reményről. Történelem sincs. „A múlt akár egy nagy halott”, állítja a regény főhőse. Nincs rá szükség a regény fiatal szereplői a világot szeretnék kirobbantani a történelem börtönéből. „Minden eredmény, amelyre büszkék lehetnénk, a szemétdombon végzi”, folytatja a regény elbeszélője. Programjuk ekképpen fogalmazható meg: „Nekünk már csak a világ szennye maradt”. A Harcosok klubjában a yuppie életmódba kényszerült fiatal amerikai nemzedék skizofrén módon az értékek legradikálisabb tagadását hirdeti, amelynek igazi kifejezése az irracionális egzisztenciális terrorizmus. Edward Norton aktakukacból éjszakánként destruktív lázadó, mindent romboló Tyler Durden lesz. A juppi nemzedék (balfasz nemzedék, ahogy Bret Easton Ellis, az Amerikai pszicho szerzője állítja) a valóságos életben egyszerű aktakukac, nem érdekli a politika, a közélet, tehát nem marad más hátra, mint megteremteni a mindent leromboló skizofrén, képzeletbeli „másik ént”. Ma már a szabadságról is azok szónokolnak, akik a pártelnökök előtt meghunyászkodnak. Sokszor még azt a bátorságot is veszik maguknak, hogy bejelentsék: a szabadságot azok veszélyeztetik, akiknek nincs hatalmuk. Erre az egzisztenciális tudathasadásra gondoltam a minap, amikor a feleségemmel sétálva Újvidék utcáin megpillantottam egy csapat jól öltözött fiatalembert, akik náci karlendítéssel üdvözölték egymást. Az egyikük hangosan elkiabálta magát: „Éljen Trump’”. A forgalmas utcában senki sem ütközött meg a jeleneten. Pár évvel ezelőtt legalább néhányan megtorpantak volna, hogy aztán felháborodva folytassák útjukat. Manapság azonban megszoktuk az ilyesmiket, s elmarad a felháborodás. Nem állítom, hogy ez általános jelenség, csak szimptomatikus. Azt sem gondolom, hogy ezek a fiatalok fasiszták, habár a közvélemény-kutatók egyre többször emlegetik az elégedetlen középosztály soraiból kikerülő fiatalok fasizálódását. Ellenkezőleg, ők a mai szófogadók, a rendszerváltás juppijai, akik kiábrándultak a liberális demokráciából, bár nem is éltek valódi liberális demokráciában. Paradox helyzet született: a balkáni és a kelet-közép-európai fiatal nemzedék egy része abból a világból ábrándult ki, amelyben nem élt, az ellen lázad, amelyről nincs tapasztalata. Ebben különböznek a Harcosok klubjának szereplőitől, akik minden létező értékrendet szét akarnak verni, viszont a posztszocialista konformista nemzedék nem a létező értékrendeket veri szét, hanem új autoritást keres, amely legalább némi biztonságot hoz az irreális világban. Ezért Trump nem ugyanazt jelenti Amerikában, mint Kelet-Európában. Amerikában csupán egy intermezzo, Kelet-Európában viszont nagy hagyománya van, s könnyen detektálható következménnyel jár: most is új lendületet kaptak a győzelmi tort ülő szélsőjobb pártok.
Fővárosi ünnepek
A belgrádi Politika tudósítója szerint Trump beiktatásának tiszteletére három európai ország fővárosában ünnepeltek. Londonban, Budapesten és Moszkvában. Az utóbbi városban három politikus fotója díszelgett a diszteremben: Putyiné, Trumpé és Marine Le Pené. Marine le Pen az európai szélsőjobb pártok koblenzi tanácskozásán bejelentette: „Egy világ letűnésének és egy másik születésének tanúi vagyunk. A nemzetállamok visszatérésének idejét éljük.”
Hová lett a tavalyi hó?
Hat évvel ezelőtt, pontosan 2009. szeptember 18-án ritka közéleti fellépéseim egyikén, a VMSZ által összehívott tanácskozáson hoztam szóba kiegyezési politikát. „Nekünk ma bölcs Deák Ferenc-i értelemben vett kiegyező politikára van szükségünk, nem csatabárdokra, bűnbak- és ellenségkeresésre”, fejtegettem. Voltaire nevezetes európai gondolatát kértem számon: „Egyetlen szavával sem értek egyet, de az utolsó leheletemig harcolni fogok azért, hogy véleményét szabadon elmondhassa.” Ennek szellemében apelláltam a szabad párbeszédre, a plurális egységre. Ez volt az utolsó pillanat volt a kisebbségi közéleti megújhodásra. Azóta a gazdasági válság látszólag csillapodott, de kiderült, hogy mélyebb és átfogóbb válság tünete első csupán. A politika egyre hisztérikusabb, a világmérető átrendeződés egyre kiszámíthatatlanabb, a kiegyezés útja egyre göröngyösebb, viszont tudomásul kell vennünk, hogy ez pecsételi meg a kisebbség jövőjét is. Nem vagyunk sziget a nagyvilágban, fel kell készülnünk a jövőre. Aki ezt elmulasztja, lassú eltűnésre lesz ítélve. Elegendő tudomásul venni szétzilált közösségünk állapotát, a fokozott elvándorlást, a magyar nyelvű tagozatok sorvadását, hogy felismerjük a kisebbségi reformok elmaradásának következményeit. Jószándékú ígéretek és tervezetek most is vannak, azokból soha nem volt hiány. Vannak dolgok, amelyek nem függenek tőlünk, de rajtunk múlik a belső konszolidáció és a béke, a barátságos kisebbségi közösségi lét. Már letettem volna arról, hogy ezt a kérdést feszegessem, amikor az egyik honlapon rábukkantam Áder János köztársasági elnök újévi beszédére, amelyben emlékeztetett arra, hogy az idén ünnepeljük a kiegyezés 150. évfordulóját, s ezzel kezdődött Magyarország nagy fellendülése. Hozzátenném a polgári Magyarország, magyar liberalizmus aranykora. A Magyar Nemzet kommentátora szerint ez a termék „sokkal kevésbé értékesíthető, mint az a másik, középpontjában az atyáskodó állammal, a keménykezű, határozott politikával, a bölcs vezérrel”. Sajnos, aligha hihető, hogy a jubileum csillapítja a magyar ellentéteket. A kiegyezésnek nincs ázsiója, csak a kurucos radikalizmusnak van. Talán egyszer jön majd egy új magyar nemzedék! A kisebbségben még groteszkebb a helyzet. Igaz, ott a kurucok csak a kuckókban szónokolnak, nehogy kurucos jelszavak a koalíciós partner fülébe jussanak. A kuckóban viszont folyik kézitusa, tart a tisztogatás, de a kuckó soha sem lesz tiszta. Kopogtat-e egyszer egy új magyar kisebbségi nemzedék?
Jelzések
Trump beiktatási beszédében fontosnak tartotta megjegyezni, hogy az amerikaiak amerikaiakat foglalkoztassanak és amerikai árucikkeket vásároljanak. Christian Kern Ausztria szociáldemokrata kancellárja megtiltaná az uniós munkavállalók alkalmazását az esetben, ha akad megfelelő osztrák munkaerő. „A közép- és kelet-európai országok exportálják saját munkanélküliségüket Ausztriába”, nyilatkozta. Ez azt jelenti, hogy a magyar a szerb, a román, a lengyel munkások is nehezebben jutnak majd jó ausztriai munkahelyhez. Theresa May angol kormányfő bejelentette, hogy fokozatosan csökkentik az idegen munkaerő alkalmazását. Ronald Trump amerikai elnök ígéretet tett: kiutasítja az országból azokat a személyeket, akik illegálisan tartózkodnak az USA-ban. A Bécsi Napló szerint mintegy 100 000 magyar sorsáról van szó. Mi lesz, ha majd a gazdag nyugati országok kezdik felemelni a „falakat”? Feltételezem, hogy a kelet-európai politikusok felriadnak hazafias álmukból, és elsőnek követelik azoknak a falaknak a lebontását, amelyeknek alapjait ők rakták el. Kitekintek az ablakon, Újvidékre sűrű köd ereszkedett. A világháló tele van Trumppal. Pro és kontra. Azt hiszem, nem a személye fontos, ő csak egyik játékosa kiszámíthatatlan végkimenetelű történelmi pókerjátéknak, amelyre sűrű köd ereszkedett.
