Bod Péter: Márai a Vajdaságban vendégeskedett – Négyszemközt Máraival
Márai a Vajdaságban vendégeskedett
Naplójegyzetek, 1992–2014
Bod Péter
Tiszatáj, 2016 január
Nem önálló műnek készült, mégis az lett belőle. Így egy karcsú könyv erejéig – és ez sem kevés – betekintést kaphatunk abba, hogy a kortárs magyar irodalom egyik nagy, sajnos kevésbé ismert alakja, Végel László miként vélekedik Márai Sándorról. A szerző szándékait illetően orientálóbb nem is lehetne új kötetének címe: Négyszemközt Máraival. A megnevezés mögött sokszorosan összetett művészi szándék és játék húzódik meg.
Végelről is – bár nem olyan széles körben, mint Márairól – tudható, hogy naplóíró. Előbbi esetében lezáratlan, míg utóbbiban lezárt életműről beszélhetünk. Ám ha jobban belegondolunk, a második megállapítás nem feltétlenül igaz. Az Újvidéken élő kortárs író asztalfiókjában saját becslése szerint öt kötetre rugó naplójegyzet lapul, amelyek megjelentetésére egyelőre semmi esély. Mindezeknek csupán töredéke látott napvilágot Időírás, időközben címmel, két kötetben 2003-ban és 2011-ben. Így meglehetősen sajátos helyzet állt elő: Végel László naplószövegei a szerző irodalmi raktárának polcain pihennek, míg Márai (1989-ben hunyt el) hagyatékából előkerült naplóinak teljes szövegét 2006 óta folyamatosan jelenteti meg a Helikon Kiadó. Talán kevés alkalommal helyénvalóbb az a szövegezés, hogy „a halott költő szorgalmasan dolgozik, majdnem azt mondtam: alkotóereje teljében van.” (E megállapítást éppen Márai használta Kosztolányi poszthumusz köteteiről írva a múlt század harmincas éveinek végén. Hirtelenjében nehéz eldönteni, hogy az irodalom utánozza az életet vagy fordítva.) Nem ismeretlen irodalmunkban a hommage-nak (tisztelgésnek) az a formája, amellyel egy alkotó egész művével megidéz egy másikat. E helyütt legyen elég Eörsi István Időm Gombroviczcsal és Esterházy Péter Hrabal könyvére utalni. (Véletlen vagy sem, mindkettőjüket említi Márai-könyvében Végel László, noha a két jelzett kötet inkább arra példa, hogy az irodalmi tisztelgésnek – műfaji és poétikai értelemben egyaránt – mennyire különböző formái léteznek. Ez még akkor is igaz, ha Eörsi naplója nem más, mint folytonos reflektálás Gombrovicz naplójára, amelyet „a magyar rendszerváltás lelkiismereti dokumentumának” nevezett A magyar Jób című írásában Végel, így búcsúzva a 2005-ben meghalt pályatárstól a Holmiban.)
Az Újvidéken élő szerző amennyire különbözik, éppen annyira hasonlít Máraihoz. Alkotói léthelyzetük megannyi eltérő (vagy csupán annak látszó) vonás ellenére rokonítható. A kassai polgár 1948-ban kivándorolt az országból, de nem fordított hátat hazájának. Íróként azt vallotta, hogy a haza maga az anyanyelv. Végel helyzetére is ráillik az emigrációs jelző, még akkor is, ha ő éppen attól válhatott azzá, hogy helyben maradt. Ez a földrajzi paradoxon csak azoknak hangzik meghökkentően, akik nem Közép-Európában élnek és eszmélnek. Bár a Négyszemközt Máraival című kötetben sem szövegszerűen, sem utalásszerűen nem hangzik el, hogy a haza az anyanyelvvel volna közös nevezőre hozható, mégis a szerző rögzítette tények ebbe az irányba mutatnak. Az elmúlt negyedszázadban döbbenetes méreteket öltött a helyi magyarság migrációja – írja –, és ennek fájdalmas következményeként egyre kevésbé igaz a több nemzetiségű és több kultúrájú urbs megléte Újvidéken.
Világszemléletük azonossága egészen szembeötlő, ami nem is lehet másként, különben létre sem jöhetett volna a jobbára Márai naplóbejegyzéseire reflektáló, szerzői értelmezések sorozatát kiadó kötet. Végel László kötetének szellemi vibrálása leginkább abban ragadható meg, ahogyan a szerző közelíti világlátását és az irodalomra vonatkozó elképzeléseit a par excellence polgáríró, Márai szemléletéhez. A kiindulópontok különbözőségei nyilvánvalóak: egyfelől egy polgárivadék, másfelől egy plebejus származék. E távolságot tovább növeli az a generációnyi különbség, amely a két alkotót elválasztja egymástól. Nem szorul különösebb bizonygatásra, mennyire különböző életutakat kínált a két író számára önmagában az a tény, hogy az egyik 1900-ban, a másik 1941-ben született. Ugyanakkor az is igaz, hogy a huszadik század második felének tömegtársadalmaiban egyre lényegtelenebb kérdéssé vált – kulturális értelemben is –, hogy ki honnan érkezett. E tekintetben nem sok különbség tehető, ha valaki az Egyesült Államokban (Márai) él(t), vagy a titói Jugoszláviában (Végel). A két író politikai értelemben a baloldalon helyezi el magát, és ennek kapcsán a legnagyobb egyetértéssel idézi Végel Márainak azt az elgondolását, amely szerint egyetlen pártba volna érdemes belépni, a szegényekébe. Többször visszatér ahhoz a citátumhoz a vajdasági szerző, amelyet a kapitalizmus és a szocializmus történelmi kiegyezésének szükségességéről vetett papírra Márai, közvetlenül a második világháború után. Aligha tagadható, hogy ennek a politikai kompromisszumnak az egyik terméke a jóléti társadalom, amely Észak-Amerikában hamarabb, Nyugat-Európában az 1950-es évektől a kapitalizmus legjobban működő variánsait hozta létre. (Minthogy egy nagyobb napló egészből kihasított szövegrészek képezik az új kötetet, könnyen tolerálható a bizonyos textusok ismétlődésének kérdése.)
Egy, a filológia témakörébe utalható (ezen mégis túlmutató) kérdés is színezi a Négyszemközt Máraival című kötetet. Az 1992 és 2014-es naplóbejegyzéseket magába sűrítő munka során a szerző sokáig kizárólag a magyar irodalomba a rendszerváltással visszaérkező író csonka naplóira és az Ami a Naplóból kimaradt könyvsorozatra támaszkodhatott, a diáriumok teljes szövegével való ismerkedés a 2000-es évek derekával kezdődhetett meg, amelyet „Apokrif Magyar Krónikának” nevezett el most megjelent kötetében. Megkülönböztetett figyelemmel fordult a hagyatékból előkerült, Hallgatni akartam című Márai műhöz. Az Egy polgár vallomásai harmadik részét az „egyik legidőszerűbb magyar könyvnek” gondolta (másutt „megrázó olvasmánynak” nevezte) megjelenése évében, 2013-ban, amely visszavezette Végelt annak az ismétlődően felmerülő kérdésnek az újrafogalmazásához: „Vajon mit jelent a 21. században polgárnak lenni Kelet-Közép-Európában?” Számba vette a Márai felidézte előzményeket, amelyek szerint a történelmi Magyarországon csak a Felvidéken és Erdélyben beszélhetünk a polgárság jelenlétéről. „Nem volt a mai Vajdaságban sem, ahol inkább a dzsentri kultúra prosperált” – vonta meg saját tágabb szülőhelyének történelmi mérleget. A kérdés nem öncélú és mentes a parvenü gesztusoktól. Az a hinni érdemes, mégis gyorsan illúzióvá váló elképzelés foglalkoztatta Végelt a kelet-európai rendszerváltások során és röviddel utána, hogy olyan társadalmi és gazdasági környezet jöhetett volna létre, amelyben újra létjogosultsága lehetett volna a polgári létnek és életformának. (Ilyen formán kiküzdhető az a független szellemi és egzisztenciális helyzet, amely Márai és az előtte járó nemzedékek számára – ha ideig-óráig is –, de adott volt.) A valóság csúnyán rácáfolt minderre. Így a szerző keresetlen őszinteséggel írta le, hogy a titóizmusban (e fogalom, hogy tágítsuk jelentéskörét, behelyettesíthető a szocializmussal) éppen az a legszörnyűbb, ami utána következett. A politikai szabadság nem saját sorsát a maga kezébe venni igyekvő társadalmat talált ezekben az országokban, hanem a szolgalelkűségre szocializálódott embereket, akik mindenekelőtt az önálló döntéshozatal polgári és egyben egzisztenciális következményeitől és imperatívuszától féltek a legjobban. Általános jelenség – még ha ezt a kötet nem is bontja ki részletesen –, hogy a délszláv államoktól Lengyelországig, Szlovákián, Románián és Magyarországon át a választók tömege leginkább a mesterségesen újraélesztett nacionalizmus és az állam megerősítésének szirénhangjaira rezonált. (Kísért a zsákutcás, nem csak magyar történelem: valahol megint utat tévesztettek a kelet-európai kisnemzetek – sommázhatjuk Végel László társadalmi diagnózisát.) Könnyű belátni, hogy ilyen körülmények között esélye sem lehetett a polgári értékrend újbóli megalkotásának. A citoyen-magatartás mások mellett erőt és állhatatosságot követel. Ezért is idézte egyetértően Márait, aki a két világháború közötti viszonyokra alapozva állította, hogy a független polgár nem keverendő össze a „mértéktelen, korrupt, szűklátókörű magyar középosztállyal”.
Merész irodalmi felvetéssel szembesít Végel László Márai több regénye (Eszter hagyatéka, Válás Budán, San Gennaro vére) kapcsán, és visszatérően értetlenkedik azok itthoni esztétikai leértékelésén. A szerző szerint e művek kritikai-értelmezői befogadása elmaradt. Valami nagy ízlésváltozást sejt mindennek hátterében, ami miatt valójában irodalmi értelemben mégsem érkezett haza Márai, amit – ezt már magunk tesszük hozzá – a rendszerváltás utáni évek Márai-kultusza elfedni látszik. Jó volna legalább mérlegre tenni Végel megfontolásra érdemes észrevételeit.
Ha (négykezes) zongoradarab lenne ez a kötet, akkor a koncert végén felállva tapsolnék. Összhangzattanilag ilyen módon összecsiszolni két szólamot, bravúros teljesítmény.
