Bence Erika

„Megint tanú” Újvidéken

Végel László: Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja

A Neoplanta kapcsán A tanú (1969) jutott eszembe. A Balkáni szépség természetszerűleg hozta be a képbe az ismert Bacsó-film folytatását, a Megint tanút (1994). Mi több, Johann Schlemihl/Slemil János/Jovan Slemil [Joван Cлемил] (nevének ejtése és alakja attól függ, hogy melyik rendszer tartja számon!) szerepe  és személye a(z) (ön)tudatos Lazo Pavletićnél – a Neoplanta-regény mesélőjénél – sokkal erőteljesebben idézi a század esetlen/groteszk „tanújá”-nak, Pelikán Józsefnek az alakját. A 2015-ben napvilágot látott regény egy-egy reflexió erejéig utal a szerző korábbi két, a Balkáni szépséggel trilógiát alkotó művére (Bűnhődés, 2012; Neoplanta, avagy az ígéret földje, 2013). Slemilék udvarában áll például a Neoplanta főhőse, a fiákeres Lazo Pavletić gazdátlanul maradt kocsija. Úgy áll ott (akár a nagyapa, Slemil János kerekes széke), mint a század történetének meglehetősen groteszk tárgyi emléke, s nem véletlen, hogy Slemil Ferenc, a nagyapja történetét elbeszélő unoka – miután „kilép” a történetből (vagy inkább: továbbgurul a nagyapa kerekes székével) – a házzal együtt a fiákert is felgyújtja.

A trilógiát alkotó regények közös vonása, hogy egy-egy kisember lép elő bennük (kalauz/utas, fiákeres, címerkészítő mester) mint a 20. század tanúja, s történeteket mesél hallgatóságának, a busz utasainak, az írónak, egy-egy vendégnek.

Különböző szólamok és nyelvek váltják egymást ezekben a regényekben, hiszen a beszélők – a térség egykori multikulturális jellegének megfelelően – különböző nációk (magyarok, szerbek, bunyevácok, németek stb.) képviselői, mégis ugyanazt mesélik el Újvidékről és lakosairól (tágabb értelemben: a vajdasági ember sorsáról). Megegyező vonása e regénynek a narratív szólamok megsokszorozódása, illetve a közvetítettség eljárása is. Mindhárom regényben érezhetően jelen van (ha nem is szólal meg minden esetben) egy összegező, az eseményeket kívülről szemlélő elbeszélő, aki (mint a Neoplantában) lehet az írói szubjektum – maga is hallgató és elsődleges befogadó. A Neoplanta író-elbeszélője évtizedeken át hallgatja – miközben sétagaloppoznak a város utcáin – a fiákeres történeteit Újvidék 20. századi történetéről, arról hogy az itt és a tágabb térségben élő emberek úgy élik le életüket, hogy közben egyszerre lehetnek bűnösök és áldozatok. Lazo Pavletić halálának, miután saját és százada történetének végére ér, ha nem is tragikus, de mindenképpen melodramatikus jelleget kölcsönöz az, hogy nem tudja elmondani azt, s ezáltal feloldozást nyerni élete legnagyobb (feltételezett) bűne alól: a második világháborút követően, hogy saját életét mentse, (lehet) maga lőtte főbe legjobb barátait, vagy legalábbis tudott (esetleg közreműködött) elhurcolásukban.

Slemil Ferenc, aki nagyapja „tanúságtörténet”-ét szeretné átadni, közvetíteni az utókor számára, folyamatosan hallgatóságot keres; a szomszédos luxusszálloda teraszán üldögélő vendégekben, a hozzá betérő (később kiderül: szélhámos) művésznőben, Rottenbiller Laurában, végül – eltitkolt, majd fellelt – féltestvérében, Svetozar elvtárs lányában leli meg történeteinek ideiglenes befogadó közönségét. Ezek sem szólnak másról, mint arról, hogy Újvidéket, az eredetileg multikulturális várost, a 20. század folyamán folyton felszabadította, majd cserbenhagyta valamilyen (osztrák–magyar császári, szerb királyi, német, magyar, partizán) hadsereg és hatalom, miközben bevonulásuk és távozásuk következményeit (meghurcoltatások, attrocitások, kivégzések formájában) a város – az aktuális hatalomhoz mérten – kisebbségbe és elnyomás alá került civil lakossága viselte. Slemil Ferenc és nagyapja életttörténete azonban már – ellentétben Lazo Pavletić tragikum felé mutató sorsával – inkább a tragikomikum, sőt, a groteszk irányába mozdul el. Slemil Ferencet a szálloda tulajdonosai és vendégei egyaránt bolondnak tartják – előbbiek ingatlanspekulációk céljából szeretnék felhasználni családja meghurcoltatás-történetét, amelyben mind a nagyapa, mind az unokája esetlen, csetlő-botló, groteszk figuraként vannak jelen.

Mint a Tanúban, Végel regényében is megjelennek a mindenféle hatalommal és titkos küldetéssel felruházott, illetve rendelkező (később menesztett) elvtársak, csak itt Virág vagy Bástya elvtársat Stojanović kapitánynak, illetve Svetozar elvtársnak hívják. Az események mozgatórugóit nem is értő, azokkal tehetetlenül sodródó, vagy szereptévesztések/téves választások miatt bajba jutó Johann Schlemihl/Slemil János éppúgy börtönbe kerül, mint a Tanú főhőse, Pelikán József, megverik, megalázzák, majd megkegyelmeznek neki (illetve, megfeledkeznek a kivégzéséről) és rehabilitálják; ugyanaz a hatalom nyilvánítja hazaárulónak és tünteti ki/lépteti elő őket érdemeikért. (Ez utóbbi eseménysorozat majdnem teljesen azonos a Neoplanta-regény Török-epizódjában elmondottakkal. A regény író-elbeszélője meséli el ismerőse, Török Miklós családjának tragédiáját. Török Miklós [aki úgy hal meg, hogy orvosként megtagadja magától a gyógykezeltetést – nehogy valamiféle hatalom őt is felcitálja egy erkélyre!] apja ugyanis kétszer várta be életében [díszmagyarban, majd partizánsapkában], nem egészen a saját akaratából, ugyanazon az erkélyen az épp bevonuló hadsereget: a partizánhatalom hurcolja el és végzi ki, majd rehabilitálja és nyilvánítja posztumusz háborús hőssé. Mindkét eseményről készül egy-egy fénykép, az előbbit rejtegeti a család, az utóbbi a városi múzeum falán függ.)

A 20. század véres történéseinek, bűneinek emblémájává váló épület, illetve tér (a Neoplantában a Dornstädter cukrászda és a „Nagy Hazugságok Teré”-nek nevezett főtér, a Balkáni szépségben a főposta és tere) ugyancsak fontos jelentésképző mozzanata a Végel-regényeknek. Ide vonul be és itt tartja valóságos és szimbolikus értelemben vett orgiáit is az épp aktuális hatalom. Az előbbi esetben a német tulajdonos által létesítetett cukrászdában változnak a szimbólumok az uralkodó rendszernek megfelelően (például Ferenc József császár, Péter király, Horthy Miklós, Sztálin és Tito képe egyaránt a falra kerül, majd lekerül), a Nagy Hazugságok Terén áll a városháza a nevezetes erkélyével, s itt élteti a mindenkori tömeg (csőcselék) a mindenkori új hatalmat. A trilógia harmadik darabjaként napvilágot látottregényben viszont a főposta szimbólumai és feliratai cserélődnek, akár a két Slemil által készített címerek az uralkodó elit által birtokolt vagy bitorolt villák kapui felett. A főposta Slemil János „álmai”-nak tere; azért szolgálja és ünnepli a rendszernek megfelelő egyenruhában mind a bevonuló szerb hadsereget, mind a honvédséget, de a partizánokat is, mert azt szeretné elérni, hogy – mint a társadalmi érvényesülés általa elérhetőnek tartott legmagasabb lépcsőfokán – a lányából postáskisasszony lehessen. A főposta előtt alázzák meg (például a szerb himnuszt és a kólót kell gyakorolniuk Stojanović kapitány vezényletével) az odavezényelt lakosságot, s innen hurcolják el őket. (Egyébként az uralkodók és vezérek képei e történetben is folyton cserélődnek a középületek falain. Csak Slemil János/nagyapa műhelyében kerülnek valamennyien egymás mellé.)

Mindkét – általunk elemzett – Végel-regényben feltűnik a teherautó mint a hatalomcserék és rendszerváltások szimbóluma, amelyet megpakolva szőnyegekkel és bútorokkal távoznak a bukott hatalom képviselői, miközben jótanácsokkal és „viszontlátásokkal/ visszajövünkkel” köszönnek el a cserbenhagyott lakosságtól. A kisember szempontjából egyik hatalom sem jó; saját nemzettársai/felszabadítói éppúgy megalázzák, kifosztják és becsapják, miként az újonnan formálódott, más kultúrájú és nyelvű megszálló hatalom tagjai. (Slemil Jánost a magyarok éppúgy véresre verik a megyeháza pincéjében, mint később a kommunista hatalom pribékjei.) A nagyapa és unokája története egyaránt azt sugallja, hogy ezt a véres balkáni történelmet csak nagy szerencse árán, vagy „hülyén” (bolondnak tettetve magát) tudja átvészelni/túlélni a kisebbségbe szorult kisember; még a meghunyászkodás és a kiszolgáló magatartás sem mindig elegendő a túléléshez.

Ugyancsak ismétlődő jelenség a térség (és Újvidék) önmagát megsokszorozó és megismétlő történelmében (folyton felszabadítja valaki!) az elvakultként, „monstrum”-ként megjelenő Elvtársnő szerepe; utóbbi regényben a nagyapával perverz, megalázó játékot űző (éveken át borotválni jár a tolószékbe kényszerült/kényszerített férfit, miközben élvezi, hogy az egyszerre fél is tőle és fel is izgatja a játék) Svetlana elvtársnő ilyen, aki a városháza garázsában lövi saját kezűleg főbe a volt rendszer híveit, például Csibiri Antalt, Slemil szomszédját, aki – Slemillel együtt – a Délvidéki indulóval várta 1941-ben az érkező honvédeket. Groteszk módon, Slemil mégsem ezért, hanem Sztálin elvtárs „rágalmazása” miatt végzi majdnem a garázsban; véletlennek tűnik, hogy Svetozar, Svetlana elvtársnő férje meglátja és megkegyelmez neki. Később utalások történnek arra, hogy az eset mégsem volt puszta véletlen, Slemil – titokban a nácikat és Hitlert istenítő – lánya, az elbeszélő unoka édesanyja áldozza fel magát érte; Svetozarral való kapcsolatából születik gyermeke, Slemil Ferenc/Franjo Slemil, az elbeszélés aktuális idejében már ugyancsak időskorú narrátor. Nem véletlen, hogy ő, az elbeszélő, úgy lép ki a történetből – amelynek lényege, hogy a térség zavaros, kusza és véres történelmében az ember úgy éli meg az igazságot, hogy tudja, annak – ugyanabban a történetben – az ellenkezője is igaz lehet –, hogy felgyújtja a család tragédiáit és hazugságait egyaránt szimbolizáló műhelyt, amelyet egykori tulajdonosa, a szerb hatalomátvétel elől még idejében Bécsbe távozott Schwarz úr bízott segédjére, a nagyapára, hogy őrizze, amíg vissza nem jön. Schwarz úr persze sohasem tért vissza Újvidékre, sem Slemil vele együtt távozott német származású felesége, míg a két Slemil semmi mást nem akar egész életében, mint a számukra becsületes munkát és megélhetést biztosító műhelyt megőrizni. Nem véletlen az sem, hogy az unoka – a kilencvenes évek balkáni háborúit követően – akkor számolja fel saját történetét és a műhelyt, amikor az a legújabb „hazugsághatalom” spekulációinak (meg akarják szerezni a telket) célkeresztjébe kerül. A nagyapa kerekes székében – mintha egy Miloš Forman-filmben (Tűz van babám!, 1967) lenne –, saját égő háza tüzénél melegedve nézi végig, hogyan semmisül meg – szimbolikus értelemben – élete története.

A szimbólumok hasonló jelentéshordozása figyelhető meg a Neoplanta-regényben is. A kilencvenes évek elején a regényíró-elbeszélő egyszer azt álmodja, ezt a várost ismét felszabadítják, az ünneplő tömegben ismét találkozik a már halott Török Miklóssal, aki azzal magyarázza különc magatartását, hogy „nem akarta, hogy felcitálják egyetlen erkélyre sem”, ezért: „Elmenekült – meghalni.” Álmában az író fejvesztve menekül a Szabadság téren ünneplő tömegből, s a Bűnök Terének nevezett Duna-partra rohan, ahol magasba lendítve a kezét, a Dunába, ebbe a véres tömegsírba veti a Tito-korszak legismertebb emblémáját, a stafétát. Később, Lazo Pavletić bérkocsijából rettegve tekint az ünnepi beszédekben „Európa kék szalagjá”-nak nevezett folyóra, mint a térségi hazugságok egyik legerőteljesebb szimbólumára: „A bérkocsiból rémülten bámultam Európa legnagyobb folyóját, a sötét, rideg, nagy méretű tömegsírt. Yes, yes, ismételgettem magamban, a Duna összeköt bennünket. Ezt hajtogattam, holott utólag beláttam, itt kellett volna fennhangon folytatnom a mondatot. Yes, massgrave. Kimondani, szembesülni a szavak erejével. Large mass grave in the Danube. Massengrabe. Viele grosse Massengraben in der Donau, die Deutchen, serbs, magyarok, zsidók, yes, Jews, Juden, Jevreji, ja, ja, együtt élünk a tömegsírokkal, hogyisne, hiszen a limesen szent hevülettel gyilkoljuk egymást; csak hát erről bölcsen hallgatunk.” (Végel, 2013. 237.)

A tüzet bámuló tömegből Slemil Ferenc is hasonló, egymásnak teljesen ellentmondó, zavaros beszédfoszlányokat hall ki, amelyekből a nagyapa és maga (átvitt értelemben: az örök vesztes térségi kisember) jellemképe bontakozik ki: „Csodabogár volt, magyarázta egy asszony, akiről feltételeztem, hogy a közvetlen szomszédom. Magányos remete volt. Senkivel sem barátkozott. Azt mondják, az unokája is dilis. Valaki letorkolta: zabigyerek, egy szerb kommunista felcsinálta az öreg lányát. Fattyú! […] Egy másik közbevetette: Miféle szerb kommunista? […] az anyja egy véreskezű magyar honvédtiszt szeretője volt. […] A tisztet a partizánok foglyul ejtették, majd főbe lőtték. […] Már hogy csinálta fel egy magyar tiszt, tiltakozott az előbbi férfi, amikor az a hír járta, hogy a nagyapja nagy komcsi volt, emiatt tüntették ki. […] Á, dehogy volt kommunista, én azt hallottam, hogy a komcsik verték véresre, ők nyomorították meg. […] Vad magyar nacionalista volt, csak ügyesen leplezte, ellenkezett egy másik hang, ezért a magyarok hősként tisztelték, és imádkoztak érte. […] Nem értem, hát akkor tulajdonképpen mit akart?” (Végel, 2015. 309.). A történetből levonható következtetésünket akár – az anekdota természetének megfelelően, hiszen a Végel-regény tulajdonképpen „véres” anekdotagyűjtemény – poénszerűre is formázhatjuk: „Megőrizni a műhelyt.”

 

Noran Kiadó, Budapest, 2015.

 

Megjelent a Bárka 2016/4-es számában.