Paradigmaváltás

2016. december

Menekültek

A Bécsi Magyar Napló új számában az 56-os magyar menekültkérdéssel foglalkozó cikket olvasgatom.  Ausztria a kezdetben – írja Rásky Béla – nagy rokonszenvvel fogadta a menekülteket, de 1956 november végén már Julius Raab kancellár a minisztertanácsban kijelentette, hogy a „mi embereink már megőrülnek emiatt az egész menekültáradat miatt”.  A sajtó egyre ritkábban nevezte menekülteknek a magyarokat, s egyre többször használta a migránsok kifejezést. 1957 januárjában az osztrák belügyminiszter erélyesen bejelentette „a menekülteknek kötelezettségei is vannak”. Aztán egyre gyakrabban összefüggésbe hozták őket a különböző bűncselekményekkel. Ismerős hangvétel, vagy nem? Az én emlékeim is erről szólnak. Szenttamási házunk közelében levő elhagyatott laktanyába költöztették be jugoszláv hatóságok a magyarországi menekülteket. Az utcám magyar lakosai nagy szolidaritással fogadták őket, életükben sokan ekkor találkoztak magyar állampolgárokkal. Idővel azonban felébredt a bizalmatlanság. A menekültek türelmetlenül várták az engedélyt, hogy Nyugat-Európába vagy Kanadába távozzanak, az utcám lakói között pedig különböző betörésekről szóló híreket terjedtek. Egy másik jegyzet is felkeltette a figyelmemet. Az újság első oldalán Papp László Trumpisztán? címmel az amerikai elnökválasztásról szóló cikkében megdöbbentő adatot hozott nyilvánosságra. Amerikában mintegy 100 000 magyar tartózkodási engedély nélkül várja sorsának alakulását. Vízummal érkeztek, de engedély nélkül maradtak az új hazában. „Abban reménykedtek – írja Pap – hogy az új elnök helyzetüket legálissá teszi. Most megrémültek. Velük együtt szorongva nézhetünk a jövőbe”, zárja sorait a szerző. Százezer szorongó magyar? Egyes becslések szerint a Vajdaságban vagy 200 000 magyar él. Egyre kevesebben vagyunk, s arra gondolok meddig tart ez az elvándorlás.  Már most is túl kevesen vagyunk, viszont csak Amerikában 100 000 magyar él – illegálisan A 2013-as amerikai népszámlálás adatai szerint az Egyesült Államokban 1 763 081 magyar vagy magyar származású ember él. Sokkal, de sokkal több, mint a Vajdaságban, ahol magyar kiadók, folyóiratok vannak. Az ejt gondba, hogy mi lesz az intézményeinkkel, ha az elvándorlás folytatódik. Lesznek intézményeink – közösség nélkül? Lesz irodalmunk – közösség nélkül?   Légüres térben folyik majd az anyaországi koncért való küzdelem?

Vajdasági csend

Belgrádban a Nemzeti Színház termében majdnem „telt ház” előtt átvettem a LEX nemkormányzati szervezet kitüntetését, a Hivatás Lovagját, amelyekkel azokat az értelmiségieket tüntetik ki, akik „jelentős alkotói életművel rendelkeznek, s közben megteremtik a lelkiismeret és szakmai tudás egyensúlyát, erkölcsi feddhetetlenségről tesznek tanúságot”. A díjkiosztás előtt elsőnek Dejan Mijaćtyal és Filip Daviddal találkozom. Mindketten gratuláltak.  Mijać igen borúlátó, évek óta nem rendez, azt mondta, nem zavarták el, ő maga távozott. A Neoplanta előadás kerül szóba, mi másról lehet beszélni egy rendezővel, mint a színházról. Urbán Andrásról nagy elismeréssel nyilatkozott, látta a Hazafiakat, amelyet András éppen itt rendezett a belgrádi Nemzeti Színházban. David évekkel ezelőtt kiérdemelte ezt a címet. Azon lepődtem meg, hogy nagyon sok ismert ember jelent meg a rendezvényen. Meghatódottan hallgattam Čedomir Čupić nem konvencionális méltatását, amely arról árulkodott, hogy ismeri műveimet, olvassa a naplójegyzeteimet. A kisebbség helyzetben kiélesedik a tekintet, olvasható a méltatásában. Mindig elcsodálkozom, ha kiderül, hogy valahol mégis olvasnak. Szóba kerül a válságos újvidéki élet is. Egyetlen ismertebb értelmiségivel sem találkoztam, aki ne észlelte volna a „vajdasági csendet”. Most nem a „szecesszióról”, nem a Vajdaság autonómiájáról hallok kritikus megjegyzéseket, hanem a vajdasági némaságról. Belgrád viszont most sokkal rebellisebb, mint öt-tíz évvel ezelőtt. A múltkoriban olvastam Tamás Gáspár Miklós interjúját arról, hogy Belgrádban fontosabb dolgok történnek, mint Budapesten, az állítás nem nélkülöz minden alapot. Belgrád mozgalmasabb tarkább, míg Budapesten csak két oldal áll egymással szemközöt. Két oldal, két betonfal.

Belgrádi karácsony

A díjkiosztás után a Knez Mihajlova utcán sétálunk. Teljes diszkivilágítás jóval az újesztendő és az ortodox karácsony előtt. Este kilenc után is nagy tömeg hömpölyög az utcákon. Úgy látszik a katolikus karácsonyról is tudomást vesz a főváros. De nemcsak Belgrád, Újvidék is ki van világítva. Emlékszem, Újvidéken a kilencvenes években ilyentájt még szóba sem jöhetett a díszvilágítás. 2000 után évről-évre javult a helyzet. Most már Újvidék is teljesen ki van világítva. Úgy látszik, a Szerb Haladó Párt végig megy azon az úton, amelyen a Demokrata Párt félénken ballagott.

Kopott fények

Kiszálltam a Keletiből. A BKV autóbusza robog a Rákóczi úton. Az utasok kezében hatalmas csomagok. A pestiek vásárlási lázban égnek.  Astoria. Kossuth Lajos utca. Ferenciek tere… A gyér megvilágításon csodálkozom. Kopott fények. Ügy tűnik, Belgrád jobban ki van világítva, mint Budapest. Anikóval csodálkozva szemléljük a jelenetet, nem értjük, ilyesmi még soha sem fordult elő.

A plurális egység illúziója

Lezajlottak a romániai választások. A Magyar Nemzet szerint fölényesen győzött a magyarellenes baloldali illiberális párt, a PSD. Újra bebizonyosodott, hogy az illiberális pártok fő eszmei jellegzetessége a kisebbségellenesség. Ez úgy van akkor is, ha időnként a kisebbségi elit behódol egy ilyen pártnak, azzal a reménnyel, hogy menti a menthetőt. A romániai magyar választók, mintha csak érezték volna, hogy nehéz idők következnek, ezért az RMDSZ jól szerepelt a választásokon. Az elmúlt 12 évben még nem szerepelt ilyen jól, mint most, ami azzal magyarázható, hogy sikerült valamiféle egységet létrehozni. A Magyar Polgári Párt az RMDSZ színeiben indult és képviselői helyet is kapott. Vigaszként olvasom a hírt, íme a megdönthetetlen bizonyíték, hogy az összefogás lehetséges. A Vajdaságra gondolni sem is merek. Vajon az integráló politika hiánya a fogyatkozó közösség agóniájáról tanúskodik? Nem marad más hátra, mint elmondani azt, amit el kell mondani. Kis magyar mementó! Három-négy évvel ezelőtt még bíztam a plurális egységben, de hiába. Azóta rosszabbodott a helyzet, a dezintegráció beszivárgott a kulturális intézményekbe, sőt az irodalmi életbe is.  Pirruszi győzelmek tanúja van vagyok, s – sajnos – a struccpolitika korában tanúnak lenni hálátlan, de hősies feladat.

A hatalom védte Nárciszok

Nádas Péter mégiscsak kánont rombol, amikor egyik interjújában elmondja, hogy számára a lángoló zsiráf vagy a hasonló meghökkentő szövegek nagyon érdekesek, de őt már nem érdeklik, mivel az „egoista énhez kötött, a narcisztikushoz, az infantilishez, a személyes teljesítményen függeszkedik.” Tisztában vagyok vele, hogy az egyre divatosabb nárcizmus és infantilis narratíva koreszmében gyökeredzik, vagyis abban a képességben, hogy érdektelenek, azaz közömbösek legyünk korunkkal szemben. A mai irodalmi nárcizmus parancsa szerint, tegyünk úgy mintha a valóság nem is létezne! Költözzünk a boldogtalan időtlenségbe! Ne tudjunk semmiről, mert – miként Alain Badio fogalmazott – a restaurációs korokban jobb, ha nem kerülünk semmiféle kapcsolatba a valósággal. A hatalom védte Nárciszok restaurációs korunk dédelgetett gyermekei lettek, a nárcisztikus irodalom pedig korunk dendijének narratívája.

A kisebbségi lét előnye

Karácsonyi koncert a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Sok ismerőssel találkozom. Főigazgató-váltás. Az eddigi kiváló igazgató asszony Csorba Csilla mandátuma lejárt, posztját Prőhle Gergely tölti be. Sokan bizakodnak, mert a váltás barátságos hangulatban történik. A közönség megtapsolja a mindkettőjüket, úgy az tűnik emberek belefáradtak az örökös konfrontációba. Egyre inkább tapasztalom, hogy a magyar társadalom kiegyezést akar, ám nincs ereje, hogy ezt elfogadtassa a politikusokkal. Az új magyar kiegyezés lehetőségét esetleg kikényszeríti az általános világzűrzavar. Olvasom a HVG-ban Balavány György írását, miszerint „a modernizmus felfalta önmagát a múlt század első felében, mára az ún. posztmodern liberális demokrácia termelte ki a maga vesztét”. De mi jön utána? Megszületik a Negyedik Birodalom! Nem lesz munkanélküliség, de lesz kényszermunkára emlékeztető pártmunka. A hadiipar virágzik. A férfiak és a nők katonakötelesek lesznek. A művészetben és a kultúrában a középszerűek uralkodnak. Hatékony diktatúra, tökéletes besúgóhálózat születik. Végletekig kiélezett ironikusan ható képtelenségek, de ezért nem árt szem előtt tartani őket. A képtelenségek is a világunkhoz tartoznak.  Tagadhatatlan, hogy bizonytalan végkimenetelű korszakváltás előtt állunk. Erről cserélek eszmét Nádler István festővel és grafikussal. Nagy paradigmaváltás vár ránk, mondja. Arra gondolok, hogy a nagy európai és amerikai paradigmaváltásban a „magyar tyúkper” vidéki peremállami hacacáré lesz. Aztán a Prima Primissima-díjas Oplatka Andrással találkozom. Már több éve Budapesten él, többé nem a Neue Zürcher Zeitung újságírója, hanem 2003 óta Budapesten él és az Andrássy Gyula Budapesti Német Nyelvű egyetem oktatója. Különös személyes élményről számol be. Míg Svájcban tartózkodott, a családban magyaral beszéltek, a közéletben, a munkahelyen, az utcán németül. Most a családi házban németül, a közéletben magyarul folyik a társalgás. Nevetgélek. Ha az emberben beidegződik, hogy a világ dolgainak és jelenségeinek legalább két neve van, akkor a plurális gondolkodásból vizsgázik. Ez a kisebbségi élet nagy előnye. Sajnos, Magyarország egynyelvű ország és ezért nagy gondot okoz a plurális gondolkodás. Ezt a gondolatot felhasználom az egyetemen, válaszolja Oplatka.

Lengyel revolt

Lengyelország háborog. Hatalmas tömegtüntetéssel tiltakoznak a lengyelek a sajtószabadság megnyirbálása ellen. Pártkatonákat neveznek ki a legyel közmédia élére. Az állam csak a párthű lapokban hirdet.  A rendőrség könnygázbombát vet be, hogy kimenekítse a köztársasági elnököt és a kormányfőt a parlementből.

Dráma a láthatáron

„A Népességtudományi Kutatóintézet népesség-előreszámításának alapváltozata szerint 2060-ra további kétmillió, a pesszimista verzió szerint pedig több mint hárommillió fővel apad a magyarok száma…”, olvasom a Magyar Nemzet címoldalán.  Megtörténhet tehát, hogy néhány évtized múlva hatmillió alá csökkenhet a magyar lakosság lélekszáma. Ez mellet mindem más dolog eltörpül.

Családi Kör, 2016. december 22