Kerítésen innen, kerítésen túl
2016. augusztus-szeptember
Egy kormányban két kormány
Nem! A kormánytagok nyilatkozata nem mellékes dolgokról szólt. Slobodan Milošević rehabilitálásáról és a szobráról folyó vitában tulajdonképpen Szerbia jövőjéről vitáztak, csakhogy a felek ezt így, nem merték bevallani. Úgy tűnik, a szerb kormányzatban két kabinet van és a kormányfő a kettő között egyensúlyoz.
Kerítésen innen és túl
Átlépjük a szerb-magyar határt. A magyar kerítés továbbra is a helyén, négy méter magasan meredezik az ég felé. Kelebián a magyar vámosok droggkereső kutyával bukkannak fel a szerelvény folyósóján. Ilyen testközelből, életemben először találkoztam idomított kutyával. A pályaudvaron megvásárolom az újságokat; a Népszabadság és a Magyar Nemzet arról számol be, hogy a magyar kormány úgy döntött megerősíti a déli határzárat, és a meglévő mellé még egy kerítéssort emel, a jelenleginél sokkal masszívabbat. Ha nem lehet szép szóval, akkor erőszakkal kell megakadályozni a menekülteket. Olyan lesz az erősítés, hogy akár több százezer embert is fel tud tartóztatni, jelentette ki Orbán Viktor, magyar miniszterelnök, aki feltételezi, hogy Törökország nem fogja betartani az EU-val kötött szerződés szabályait és szabad utat enged a menekülteknek. Akkor pedig ősztől beindul az áradat. A bejelentés már önmagában is félelemgerjesztő. Elképzelem, amint néhány százezer menekült megrohamozza a magyar kerítést, amit aztán nem tud bevenni, mire Észak-Bácskában reked. Pár százezer több mint Szabadka lakossága! Persze, akadnak kisebbségi politikusok, akik szerint a kerítést jó Magyarországnak is és Szerbiának is ergo a vajdasági magyaroknak is. Így gondolkodnak ők, én viszont elképzelem azt a borzalmas zűrzavart. Meglehet, Magyarországot megvédi a magyar határzár, de mi óvja meg a szerbiai polgárokat, hiszen a dél- és kelet-szerbiai hegyvidéken, sokkal nehezebb egy ilyen masszív kerítést felállítani. Ez azért sem mellékes – írja a Magyar Nemzet – mert a magyar kormány tavaly nyári kormányrendelete szerint Szerbia biztonságos ország, tehát a menekült csak akkor léphet Magyarország területére, ha bebizonyítja, hogy Szerbia számára mégsem biztonságos. Persze, a legjobb lenne, ha nem lenne szükség határzárra. Elismerem, ez megmosolyogtató naivitás, ám megtörténhet, hogy a kerítés is ilyen naivitás, csak sokkal baljósabb, hiszen a végkimenetel úgysem a magyar kerítés tövében dől el, hanem valahol máshol; a nagyhatalmak viszályában, és más, már-már megnevezhetetlen globális eseménysorozatban. A két kis ország – Szerbia és Magyarország – között felhúzott kerítés lényegében nem fogja eldönteni Európa sorsát.
Bibó István és a kisebbségi eklekticizmus
Az egyik magyarországi honlap azzal vádolta meg a kolozsvári magyar értelmiséget, hogy a városból „liberális fészket” teremtett, mert a meghívott vendégek között volt Parti Nagy Lajos, Csáki Judit és Dragomán György is. A Heti Válaszban Ablonczy Bálint, nem is annyira a honlap szerzőjével szállt vitába, hanem új, és nagyon is elgondolkodtató megítélési szempontokat vetett fel. Azt írja, hogy „a szekértáboros mentalitás és a paternalizmus” abból a feltételezésből indul ki, hogy az „erdélyi közösség nem képes önálló véleményalkotásra”, hanem csak jámborul kérődzi a magyarországi eszméket. Arra is kitér, s ezt számos példával támasztja alá, hogy a kolozsvári baloldali és liberális hagyományt, „amelyet azonban nem lehet egy az egyben átfordítani a magyarországi viszonyokra.” xxxxxxxxxxxxx Az elmúlt években engem is foglakoztatott az a helyzet, többször is írtam róla, hogy még ennél is bonyolultabb helyzettel állunk szemben. Ablonczyinak igaza van: a liberalizmus nem ugyanazt jelenti a kisebbségben, mint a többségben, hiszen a kisebbségi polgár naponta kerül szembe a nemzet mivoltával, s az egyéni szabadságjogokért kiállva szükségszerűen a kollektív jogok érvényesítéséért is síkra száll. Ha nem ezt tenné, akkor a liberalizmus bohóca lenne. Ebben az értelemben szó sincs „vegytiszta” liberalizmusról. Mennyire igaza volt a liberalizmus klasszikusának, John Stuard Millnek, aki szerint a liberális elvek csakis tisztára homogén nemzeti közösségben valósulnak meg. Szerintem a kisebbségi közösségben mégis szükség van a liberális kultúrára, mert ez fontos kötőanyaga a kollektív jogok retorikájának is. De a kisebbségi jobboldali retorika is bohócszerepre ítéltetett, amennyiben egyszerűen „átfordítja” a magyar jobboldali retorikát. Miért? Az esetben, ha következetesen, a nyílt szerbiai közéleti színen, és nem csak Budapestre kiruccanva és Budapesten virtuskodva képviseli a kisebbségi érdeket, akarva-akaratlanul szemben találja magát a többségi nemzeti jobboldal értékrendjével, amely szintén jobboldali és szintén erőteljesen nemzeti. Ez esetben, ha nem akar saját csapdájába esni, akkor kénytelen kritikusan viszonyulni a jobboldali nemzeti értékrenddel szemben. Ez főleg akkor derül ki, ha vitába keveredne a többségi nemzet jobboldal képviselőivel. Nem csoda, hogy a kisebbségi nemzeti jobboldal főleg Budapesten járva hirdeti eszméit, vagy pedig „magunk között”, de elkerüli a nyíltszíni vitát a szerbiai nemzeti jobboldal képviselőivel. Az elmúlt húsz-harminc évben ugyanis a Szerbiában nem került sor egyetlen nyílt vitára vagy párbeszédre a szerb és a magyar nemzeti jobboldal között. A magyarok leginkább Budapesten sírják el panaszaikat, ami nemcsak nyúlszívűséggel magyarázható, hanem e csapdahelyzettől való félelemmel is, hiszen saját érvrendszerükkel kerülnek szembe. Gondoljunk bármit, de a baloldali értékrend is fellelhető a kisebbségi közösségben, annak ellenére, hogy jelenleg ilyen arculatú párt nem létezik. A vajdasági magyar kisebbség helyzetnek mérlegelésekor nem hagyható figyelmen kívül, hogy a háborús és félháborús időkben történt kapitalista fordulatkor a nemzeti többség etnikai elkötelezettsége olyan erőteljes volt, hogy a kisebbségi polgárok háttérbe szorultak az anyagi javak újraelosztásakor. A közösség pauperizálódott, s az akkor megteremtett hátrányt mind a mai napig nem sikerült behozni. Helyzetéből fakadóan spontán módon is a szociális igazságra vágyakozik. A lemaradását konzerválta a 2008-ban bekövetkező gazdasági válság. Szimptomatikus az is, hogy a rendszerváltás méhében megszülető kisebbségi pártokból hiányzik a szociális érzékenység, igy hát, ha a baloldali diskurzus nem került be a hivatalos közélet szótárába, de a „föld alól” fel-felbukkan. Természetesen ez a baloldaliság nem vonatkoztatható el a nemzeti érzéstől, ellenkezőleg szorosan összefügg vele. Nem újdonság ez a kisebbségben, gondolok a magyarok aktív részvételére a két világháború közötti vajdasági kommunista mozgalomban. Eklatáns példája ennek a HÍD köré tömörülő vajdasági magyar értelmiségiek csoportja. Mindent összegezve Ablonczy állítását a kisebbségi liberalizmusról azzal egészíthetem ki, hogy a kisebbségben igenis egy nagyon eklektikus világkép dominál még akkor is, ha a budapesti szekértáboros paternalizmus ezt nem hajlandó tudomásul venni és az anyaországi megoszlásokat kényszeríti a kisebbségi közösségre. Az anyaországban újra Bibót kellene olvasni, hogy értsük a kisebbségi eklekticizmust. Bibó eszméi a rendszerváltás előtt összefogásra csábította a magyar demokratikus ellenzéket, aztán megfeledkeztek róla, a kisebbségben azonban az ő „eklekticizmusa” továbbra is fontos kiindulópontot jelent.
Lovagkereszttel a pápa ellen
Folyik a vita Bayer Zsolt lovagkeresztjéről. Azt hiszem a legkellemetlenebb helyzetbe éppen a Magyar Püspöki Kar került. Az állami díjjal kitüntetett Bayer ugyanis egyebek mellett a következőket írta Ferenc pápáról: „a pápa vagy egy demens vénember, aki teljességgel alkalmatlan a pápai poszt betöltésére”. A Magyar Kurír nevű katolikus honlap és az Új Ember katolikus hetilap pontos és világos érvekkel alátámasztva, határozottan elutasította Bayer vádjait. A vajdasági egyházi főméltóságok csendben maradtak, mintha nem a Szentatyáról lenne szó. Elképzelem, miként reagáltak volna a magyarországi és a vajdasági magyar katolikus egyházatyák, ha egy közönséges halandó jelentette volna ki azt, amit a lovagkereszttel kitüntetett Bayer Zsolt. Nem kell hívőnek lenni, hogy elutasítsuk a Ferenc pápa elleni durva kirohanásokat, ám hozzá tenném, hogy nemcsak őt, senkit sem szabadna ilyen brutális szavakkal minősíteni, nem csupán az utóbbi időben gúnyosan emlegetett „politikai korrektség” okán, hanem azért is, mert tudjuk, hogy a brutális szavakat brutális tettek követnek.
Ha a kisebbségiek találkoznak….
Találkozom a magyarországi szerb önkormányzat képviselőivel Borislav Russzal és a Petar Miloševićtyel. Hol szerbül, hol magyarul beszélgetünk. Az asztalunkhoz lép egy dalmát férfi, udvariasan megszólít bennünket, és bevallja, hogy jól esett Budapest belvárosában „hazai mondatokat” hallani. Nem először vettem észre, hogy a néhai jugók között külföldön felébred a szolidaritás. Lehet, hogy ritka eset, de örömmel jegyzem fel magamnak. Russzal megbeszéljük az októberi irodalmi estemet, amelyre a budapesti szerb színházban kerül majd sor. Örülünk a magyar és a szerb kormány közötti kiváló kapcsolatoknak, de osztjuk egymás véleményét abban is, hogy a kisebbségek gondjairól legjobban a kisebbségiek tudnak. Kisebbségiként gyorsan szót értünk.
Fizetős migránsok
Petőfi Sándor utcában sétálva egy pillantást vetek az egyik nemrégen nyílt szír étteremre és kávézóra. Jól öltözött férfiak és nők társalognak, vacsoráznak. A nők dzsilbáb, al-amira és sajla fejkendős viseletben. Arabok. Bizonyára a gazdagabb szír réteg engedheti meg magának a drága belvárosi vendéglő látogatását. Lehet, hogy ők a fizetős migránsok. Ugyanakkor Budapest tele van félelemkeltő menekültellenes kormányzati plakáttal.
Fesztivál
Szarajevóból érkezik a hír, hogy az Urbán András rendezte (a Bűnhődés nyomán készült) What is Europe című előadást a szelektor beválogatta az idei a Szarajevóban októberben sorra kerülő kis és kísérleti színházak nemzetközi fesztiváljának műsorába. Bosznia egyre fontosabb lesz számomra, sejtem, hogy oda kell figyelnem, mert érzésem szerint, valahol Boszniában időzített bombát helyeztek el, ami nem tudni, mikor robban.
Családi Kör, 2016. augusztus 30