A rendkultusz csapdája

2016. augusztus

Sárdobálás

A Magyar Kurír katolikus portál és a budapesti Új Ember katolikus hetilap közleményben figyelmezteti a Ferenc pápát méltatlan jelzőkkel illető kommentelőket, miszerint: „gyöngítik a hitben megélt egységet, lassan ölő méregcseppként hatnak”. Emlékezteti a magyar hívőket, hogy „egyházunk nemcsak belőlünk, magyarokból áll, hanem egyenjogú része annak az afrikai, sőt a közel-keleti emberek közössége is, és a más vallásokhoz vezető út csakis a párbeszéd útja marad, ha mégoly nehéz is. Ezt jelenti a katolicitás.” A szerző Babits Mihályt idézi: „Én katolikus vagyok, azaz hiszek a nemzeteken felülálló, egész világnak szóló, katolikus igazságban! Más szóval: hiszek az igazságban, mely túl van a politikán, életünk helyi és pillanatnyi szükségletein: az én egyházam nem nemzeti egyház!” Az idézett gondolatot megszívlelhetik a hívők meg a nem hívők is, mert a közösségi hírportálokon vészesen terjed a gyalázkodó hangnem. Hányszor, milyen sokszor kell még elmondani, hogy az igazság nem husáng, amivel hol ide, hol oda suhintunk, nem! Az igazságot folyton-folyvást keresni kell. Megtörténhet, hogy a brutális stílusú kommentelők vádaskodásaikkal a saját csapdájukba esnek. A minap Ágoston László operaénekes néhány idézetet tett fel a Facebook-oldalra. Többek között ezeket: „Itt mindenkit tisztelettel fogadnak. Az iszlám világból érkezetteket is tisztelettel fogadják. Az iszlámot, az önök civilizációs gyökereit itt rendkívül nagyra értékelik. Mi úgy tekintünk arra, mint egy nagy lelki és szellemi építményre.” Vagy: „Ezért számunkra az iszlám világból jött emberek nem fenyegetést jelentenek, hanem egy magas civilizáció képviselőiként üdvözöljük őket, és nem szégyellünk időnként tanulni sem tőlük.” Kitört a botrány, következtek a kommentek: „Ki ez a beteg elme?”, „Te nem vagy százas!”, stb. A gyalázkodó roham után, az ifjú művész nyilvánosságra hozta, nem a saját mondatairól van szó, az idézett szöveget Orbán Viktor jelentette ki 2015-ben egy arab bankárokat vendégül látó budapesti fórumon. A mondatok egyértelműek és félremagyarázhatatlanok, Orbán nem a terroristákat védte, hanem az iszlám kultúrát értékelte. Ez eddig, ilyen formában, rendben is lenne, ellenben hívei alaposan felsültek. Utólag hiába a magyarázkodás, a méltatlan és gyalázkodó mondatok elhangzottak.

Moralista írók

Mindannyiszor, ha megérint a világ gyengéd idegensége, eszembe jut Albert Camus Közöny (új fordításban: Az idegen) című regényének első mondata: „Ma halt meg az anyám. Vagy talán tegnap, nem tudom biztosan”. Éli Meursault Oránban az életét. Lezser életmódot folytatott, ideje jelentős részét a kávéházakban töltötte, ahol mindenről informálódott, miközben a hölgyeket gusztálta. Egy délután az elbeszélő úgy érezte, hogy „az ég egész széltében megnyílik és tűzesőt hullat a földre”, majd a tengerparton revolverével négyszer egy mozdulatlan testre lőtt: végzett a névtelen arabbal. Minden indíték nélkül oltotta ki az életét, miért, talán a tűzeső miatt. Kamel Daoud a budapesti Ab Ovo kiadásában napvilágot látott regénye, az Új vizsgálat a Meursault-ügyben című, visszaadja a névtelen arab nevét. A két regény igazából két moralista író párbeszéde. Stendhal mellett Camus volt ifjúságom nagy írója, könyveit újból és újból leveszem a polcról. Főleg akkor, amikor az épp felkapott irodalmi divatoktól menekülök. A napokban a Marginalitás dicsérete című, második rész írása közben, amelyben budapesti élményeim idézgetem, kísértetiesen ott lebegett a gondolat, miszerint Camus mindig kissé idegennek érezte magát Párizsban. Lélekben mindvégig algériai francia maradt. Vajon felróható-e ez neki? Kelet-Közép-Európában nem úszta volna meg megrovás nélkül, ha mást nem, pirongatást biztos kapott volna az ilyen magatartásért. Hogyan lehet a hazájában valaki idegen? – fricskázták volna az értetlenek. Pedig, egyáltalán nem erről van szó. A kérdés: mi vonzotta vissza? A perzselő nap, a mediterrán, a tenger, a hölgyek mosolya vagy valami egészen másféle rejtély? Vannak dolgok, amelyekről az író csak a sorok között, rejtezkedve vall. Kamel Daoud, a Közöny motívumait újragondoló franciául író és az algériai Oránban élő arab író, a szülőföldjén érzi idegennek magát. Az idegenség forrása más az egyiknél és megint csak más a másiknál. Camus mediterrán, algériai kötődése még a Pestisben is érzékelhető, ám a nagy nemzeti irodalmak, ilyen a francia is, sajátjuknak tartják Camus oráni élményeit. A közelmúlti olvasmányaim közül ugyanezt a jelenséget fedeztem fel a Councourt-díjas Lydie Salvayre Nem sírni című regényének megítélésekor is. A spanyol világról szóló francia regény ugyanis kiérdemelte a legrangosabb francia irodalmi díjat. A kis irodalmakban hiányzik a recepció nyitottsága. Camus és Daoud életérzése, hozzátenném: kínja, nagyon ismerős számomra.  Daoud regénye amiatt ragadott meg oly különös erővel, mert nagyon is algériai kötődésű. A több francia díjjal vagy harminc nyelvre lefordított mű főhőse Harun igazságot tesz, megnevezi a Közöny névtelen arab áldozatát, Muszát, benne van az egész algériai társadalom mély identitásválsága. Persze napjaink eseményeinek a tükrében nagyon is meggondolandó, hogy miért éppen „az arab” az áldozat maradt névtelen. Vajon nem az európai ember kulturális kódjának a tartozéka, hogy a „másik” az idegen, aki mindig névtelen?

Kettős állampolgárság – angol módra

A Nagy Britanniaiak tömegesen veszik fel a ciprusi állampolgárságot, hogy továbbra is az Unió állampolgárai maradhassanak. A legfrissebb adatok szerint naponta 300 kérvényt nyújtanak be. Ciprus ugyanis 1960-ig angol gyarmat volt, mi sem természetesebb, hogy sok angolnak van ciprusi felmenője, például egy ükszülő. Ez elegendő, hogy az Egyesült Királyság polgára gyorsított eljárással megkapja a ciprusi állampolgárságot.

Isten nem ver bottal…

Újra előveszem a Posztkommunista mirákulom elnevezésérű drámám kéziratát. Jól bebonyolítottam, nehezen haladok vele. Keresem a drámai konfliktust, ám kénytelen vagyok belátni, hogy a koromban elsikkad az igazi dráma.Szégyelljük saját dramatikus pillanatainkat, belső ellentmondásainkat, vívódásainkat. Majálisoznak a melósok. Beékelek egy jelenetet, amelyben az „új vezetők” abban versengnek, hogy a szocializmusban melyikük volt a nagyobb ellenálló. Persze nyilvánvaló, hogy az „ellenállók” az úgymond átkos rendszer, funkcionáriusai voltak. Egyik szereplő azzal mentegetődzik, hogy ő „belülről rombolt”. Napjainkban kevesen kérkednek azzal, hogy a kilencvenes években tüntettek Milošević ellen. Még azok is visszafogják magukat, akik tíz évvel ezelőtt ebből az állításból fonogatták babérkoszorújukat. Az emberek többsége ösztönösen érzi, hogy visszatérnek azok a közszereplők, akiket 2000 után súlyos vádakkal elmarasztaltak. A mai szólam: maradj csendben, ha karriert akarsz! Elképesztő politikai sétafikára hasonlít az elmúlt pár évtized története. A legkurrensebb életrajzzal az dicsekedhet, aki Milošević táborából az Egyesült Szerbiai Ellenzék soraiba somfordált, alkalomadtán feltűnt a demokraták között, majd amikor úgy hozta a helyzet belopakodott a haladók közé. Alig akad valamirevaló politikus szűkebb pátriánkban, aki nem cserélt legalább két pártot. Ergo: megérdemlik a demokraták is – meg a haladók is ezeket az alakoskodókat. Az isten nem bottal ver, hanem kétkulacsosakkal.

Ars poetica

Ha regényt írok, akkor mindig magamból indulok ki, aztán eltévedek, és sehogyan sem tudok visszatalálni oda, ahonnan elindultam.

A rendkultusz csapdája

Egyre tolakodóbban avatkozik be az életembe az új rendkultusz. Nem ítélem el azokat, akik a rendre vágynak, csakhogy nem mindenki alkalmas a művelésére. A társadalom nagy többsége globális bizonytalanságban él, fél, szorong még akkor is, ha viszonylag rendezett körülmények között tengeti mindennapjait, mivel nem tudja, mit hoz a holnap. Elsodorja-e a középosztályt a globális ár és az új nemzeti oligarchia? Aggódik tehát az elszegényedő középosztály. Egyébként a legvészesebb ennek a rétegnek a szorongása. A szegénységnek ugyanis már nincs mit veszíteni. A középrétegnek van, amiért képes besétálni a legcsalárdabb csapdába is, az ördöggel is képes szövetkezni, csakhogy mentse magát. Idejekorán felismerték ezt a gyarló emberi tulajdonságot a politikusok is, látványosan, de főleg hangzatosan verik az asztalt: ők majd rendet teremtenek, miközben növekszik a káosz, amelyet épp ők gerjesztenek. Az utca népe kétségbeesetten skandálja: rendet akarunk, rendet, rendet. Csak József Attilával tudok válaszolni: „Jőjj el szabadság! Te szülj nekem rendet…”

Célok és eszközök

Alighogy megalakult az új kormány máris megjelentek a repedések. Ivica Dačić első miniszterelnök-helyettes, a Szocialista párt elnöke mellesleg régi/új külügyminiszter bejelentette, hogy emlékművet kellene állítani Slobodan Miloševićnek. Zorana Mihajlović miniszterelnök-helyettes erélyesen tromfolt: szó sem lehet róla, hiszen október 5-én ő is a parlament előtt tüntetett és azt skandálta, hogy Milošević kész, távozzon. Erre Aleksandar Vulin munkaügyi, foglalkoztatási és szociális ügyekért felelős miniszter felhördült: vajon Zorana Mihajlović szégyelli vagy büszke rá, hogy ott demonstrált a lángokban álló parlament előtt? Emlékeztetnék, Dačić is, Vulin is a miloševići nomenklatúra oszlopos tagja volt, érthető, hogy tíz körömmel védelmezik a régi rendszert. Tomislav Nikolić köztársasági elnök viszont kétközben van, ő ugyanis azt szeretné, ha Milošević emléke egyesítené, nem pedig megosztaná a nemzetet. A frissében megalakult államigazgatás regnálásának első napjain, a kormánytagok vitája csak egy traumatikus pontot tár fel, mely mögött még számos kényes ügy rejtezik. Azonban nyilatkozzanak erről a politikai kommentátorok, engem inkább a társadalomban rejtező nagy belső zűrzavar érdekel. Nem kell a közgazdaságtan doktorának lenni, hogy belássuk, a kilencvenes években azoknak az élete is tönkrement, akik Milošević eszméit vallották. Háborút akartak, azonban pénzüket meg gyerekeiket külföldre menekítették.  Az elmúlt években sokszor hallottam és olvastam, hogy az egykori vezér céljai jók voltak, csak az eszközei voltak tévesek. Mindezt a hívek állították vagy írták. Egy vékonyka újgazdag réteg kivételével valamennyien keményen megfizették az árát. Dačić és Vulin könnyen beszél, ők jól jártak a kilencvenes években (is).

Családi Kör, 2016. augusztus 16