Noha nem meglepő, úgy teszünk, mintha az lenne. Hitetlenkedve olvassuk Bárdi Nándor kisebbségkutató kijelentését, miszerint a „burgenlandi, a szlovéniai, a horvátországi magyarok története gyakorlatilag véget ért”, és rövid időn belül, két újabb nagy exodusra lehet számírtani: az egyik a vajdasági, a másik a kárpátaljai (www.szegedma.hu). Állítását azzal a ténnyel támasztja alá, hogy az utóbbi két terület fiataljainak 80 százaléka magyar útlevél bitokosa. Véleménye szerint, nincs más megoldás, ki kell menekíteni az itteni magyarságot. Naplójegyzeteimben már évekkel ezelőtt érzékeltem a kilencvenes évek Nagy Menekülésétől sok tekintetben különböző Új Exodust. Kihal a magyar mondat, írtam 3 évvel ezelőtt, amikor a kisebbségi politikusok, úgymond, sikert sikerre halmoztak. Először is meglepően nagy csend fogadta a jelenséget. Ma erről töpreng az átlagember, a felismerés beszivárgott a kisebbségi közszolgálati sajtóba is. Bárdi Nándor megbecsült, lelkiismeretes kisebbségkutató, szavait komolyan kell(ene) venni, annak ellenére, hogy kellemetlen hallani. A nyolcvanas években hitetlenkedve olvastam Kosztolányi Dezső ludasi látogatásáról szóló naplójegyzetét: „Ezek jugoszlávok. Amikor bemegyek, így szól a tanító: most magyarul köszönhettek. Erre a gyerekek kórusban: ’Fogiss Isten.” (Kosztolányi Dezső: Napló, 1933-34. Budapest, 1985.) „Húsz év múlva itt nincs magyar”, jegyezte le Kosztolányi 1933-ban. És mi történt? Húsz év múlva, 1953-ban sorra alakultak a magyar intézmények, noha fokozatosan csökkent a magyarság lélekszáma, a helyi öntudata, önbizalma növekedett. A kilencvenes években zajló első exodust, 2000 után követte az újabb, amely sokkal mélyrehatóbbnak bizonyult, a gyökerei is mások voltak, mint az előzőé. Ezúttal már nem csak a magyarság lélekszáma, hanem az önbizalmát is vészesen csökkent. Az exodust nem csak a háborútól való félelem gerjeszti, hanem a bénító vákuum-érzés, a jövőtől való rettegés is. Beköszöntött a teljes bizalomvesztés, ami természetesen nem új keletű dolog. A gondok még a kilencvenes években felütötték a fejüket. Főképp az értelmiségiek távozása volt paradigmatikus abban a folyamatban, amelyben a Vendégmunkás szerepét az Elvándorló szerepe cserélte fel. Nem véletlenül írtam akkori naplójegyzeteimben, a Wittgenstein szövőszékében, hogy: „Aki az életét menti, gondolkodás nélkül meneküljön. Azonnal. Aki alanyban és állítmányban gondolkodik, az engedélyezzen magának némi szkepszist, ne siesse el a döntést, és mintha erdei ösvényeken tévelyegne, fejezze be a mondatot, dadogjon, viszont addig ne szökjön el, amíg az alanyra és az állítmányra ki nem írják a szabályos körözőlevelet.” Az akkori tömeges értelmiségi elvándorlás nyilvánvalóan hatással van a jelenlegire, hiszen megfogalmazta a talajvesztés kollektív modelljét, ellenben nem kereste ellenszerét. A „háborús évek”, elviharzottak a fejünk felett, új helyzet született: az elvándorlás felgyorsult, miközben a szerbiai hatalmi struktúrában a kisebbségi politikai elit 2000 után egyre kitüntetetteb helyet kapott. A jelenlegi szerbiai kormányalakítási tárgyalások arról szólnak, hogy a Vajdasági Magyar Szövetség biztosan az új kormánykoalíció tagja marad. A parlamenti többséggel rendelkező erősen nemzeti színezetű, európaizáló nacionalizmust hirdető Szerb Haladó Pártnak matematikailag nincs szüksége a kisebbségi pártra, mégis tárt karokkal fogadja a VMSZ csatlakozási szándékát. Mindez csillapítja a kisebbségellenes indulatokat, aminek látható nyomai vannak. A magyarellenes incidensek ritkulnak, vagy legalábbis a sajtó nem tájékoztat róluk, a rangos szerb politikusok mellőzik a kisebbségellenes retorikát. Egy korszak lezárult, miközben beköszöntött egy másik: az exodust felgyorsító háború nélküli exterritórium-állapot. A helyzet egészen abszurd: a politikai légkör a magyarok részére barátságosabb, ám a kisebbségi elvándorlás mértéke folyamatosan növekszik. Igaz, általános kelet-közép-európai jelenségről van szó, észre se vesszük, hogy a régiónk lassan kiürül. A kisebbségekre nézve ez a folyamat végzetes, amit nem lehet csupán anyagi tényezőkkel igazolni, hiszen most éppen az a szakember-réteg távozik, amelyre itthon is szükség lenne. E korszak kezdetekor szemrehányást tehettünk a kisebbségi politikai elitnek, hiszen dinamikusabb, szabadabb, vonzóbb légkör ápolásával legalább szerény gátat emelhetett volna az új exodus elé. Politikusaink civakodnak, azonban a perpatvaroknak nem lenne mérgező hatása, ha az értelmiség közös szellemi teret alkotott volna. Különben is, nyugodjunk bele, kisebbségi politikusok konfliktusa, egymással való leszámolása a többpártrendszer járadéka, melyen túltettük volna magunkat, ha a szellemi élet nem hullott volna darabokra, amelyben az értékelveket felváltották az érdekharcok. Létrejöttek az eszmék nélküli kis lobbik; talán némileg jobb lenne a helyzet, ha nem kerekedik felül a végóra csendes hisztériája, ha a saját és a sajátos vajdasági magyar értékekbe vetett bizalom nem kerül az ebek harmincadjára. Lehet, hogy csak visszaköszön egyik régebbi regényem, a tökéletes eszménynélküliség világát felelevenítő Parainézis ? Igen, végül is ott kötöttünk ki. Előfordulhat, hogy az élet az irodalmat utánozza?
Véget nem érő színházi előadás
A szerbiai politizálás színtere színházi előadásra kezd hasonlítani. Azzal nyugtatom magam, hogy ez is jobb, mintha harctér lenne. A rendezés ötletes, de a színészek sokat gorombáskodnak. A nézők azonban felettébb furcsán viselkednek. Nem tapsolnak a nagy patetikus jelenetek után. Az ügyes poénok nem derítik őket jókedvre. A vastaps a legalkalmatlanabb pillanatban hangzik el, mielőtt a színész mély lélegezettet vesz, hogy felkészüljön egy banális replikára. Lelkes hódolókkal körülvéve a páholyban trónoló rendező értetlenül figyeli a történteket. A legnagyobb meglepetés azonban az előadás végén éri. Mindhiába gördül le és fel a függöny, hiába hajlonganak újra meg újra a színészek, a nézők nem tapsolnak. A rendező sértődötten méregeti a közönséget. Nem tapsol senki, de füttyszó sem hallatszik. Az abszurd helyzetben nem lehet tudni, hogy tetszett-e az előadás a dermedt csendben ülő nézőknek vagy sem. Végül a rendező asszisztense oldja fel a feszültséget. A közönségnek annyira tetszett a darab, állítja, hogy újra akarja látni. Felgördül a függöny, fényárban úszik a szín, kezdődik a darab elölről. Aztán újra meg újra játszák ugyanazt az előadást. Senki sem sejti, meddig tart mindez…
A másodhegedűsök is rárontottak Konstantinovićra
Pár héttel ezelőtt az „új rend” ideológusai a Politika című napilapban egyszerre négy cikkel rontottak rá Radomir Konstantinovićra, akit az egész európai közvélemény a Milošević elleni szellemi ellenállás vezetőjének tart. Természetesen a nevemet is megemlítették, mert merészeltam Konstaninovićról elismerő hangnemben írni. Nem kellett sokáig várni a vajdasági magyar másodhegedűsök fellépésére. Most engem vettek célba. Ők már nem merték Konstantinović nevét is leírni, mert a Főnök valami megnyitón barátságosan nyilatkozott róla. Szerintük az a bizottság, amelynek Konstantinović mellett én is tagja voltam, a gazimesztáni ünnepségekről készített programmal Milošević szolgálatába szegődött. Nos, az ellenkezője igaz. Ezúttal főnöküknek igazat kell adnom. Ezt a bizottságot nem Slobodan Milošević nevezte ki, hanem a Milošević titkosrendőrsége által meggyilkolt Ivan Stambolić, éppen azért, hogy ne Milošević szájíze történjenek az ünnepségek. A program külön hangsúlyozta, hogy ezt a jelentős dátumot nem szabad nacionalista célokra felhasználni. Közben Milošević megbuktatta Stambolićot, titkosrendőrsége egy Fruska-gora-i meszesgödörbe vetette, a programot semmibe vette és a Szerb Tudományos Akadémia elveit vállalta fel. Most a másodhegedűsök nem a Szerb Tudományos Akadémiát bírálják, hanem azt a bizottságot, amelyet Stambolić nevezett ki, s amelynek Konstantinović is tagja volt. Tényleg visszatérnek a kilencvenes évek, csak némileg módosított szereposztásban. A főszereplők azonban ugyanazok. Egyébként nagyon örülök, hogy a JóreggelVajdaság nyíltan elismerte, hogy besúgót küldött utánam Svájcba, aki jelentette, hogy én ott pihenek. Nem tudom, mennyibe került a besúgó, de kár volt a pénzért, nem pihentem, hanem a munkámat végeztem.
Tömegtüntetések
Bizarr helyzet alakult ki Szerbiában. A kormányalakítások utáni a száz napot még nem kezdtük el számolni, de Belgrád utcáin tüntetnek, mert a Savamala városnegyed egy részének éjszakai álarcos rombolása általános felháborodást szült. A polgárok arra panaszkodnak, hogy az álarcosok terrorizálták őket. A kormányközeli lapok néhány ezres tüntetőről írtak, az ellenzékiek húszezerről. Vučić kormányfő felelősségre vonást ígért, de senki sem tudja pontosan, hogy ki a felelős. A Szerb Haladó Párt közleménye szerint az egész tüntetés egy nagy cirkusz. Nem a város mellett, hanem a kormány ellen tüntetnek, állítja a közlemény. Újvidéken viszont a sajtószabadságért demonstrálnak. Feltűnő, hogy a tüntetők között sok a fiatal, új nemzedék lép a színre, ami rendjén is van, hiszen az ő jövőjükről van szó. Egyre-másra alakulnak a polgári ellenállást hirdető csoportok. A közgazdászok válságos őszt emlegetnek. Újra használni kezdik a kilencvenes évek radikális szótárát, a magyar kisebbségben már azt is számon tartják, hogy ki és hol pihen. Utazik-e Svájcba? A hatalmi eliteknek nincs ínyére a liberális demokrácia, amelynek a nevében hatalomra kerültek. Hasonló nyugtalanságot észlelek az egész régióban. Ha Anglia kilép az EU-ból, akkor megroppan az európai gazdaság. Hollandiában is erősödnek a kilépési szándékok. És mi lesz, ha Németország is kilép? Nem csupán szerbiai tünetről van szó, az egész Balkán áldozata lehet az EU összeroppanásának. A Balkán újra nyugtalan. Előveszem Misha Gleny, az ismert Balkán-szakértő, a Balkán, 1804-1999 című könyvét, amely végül is arról szól, hogy ez a történet még nem zárult le. A rendszerváltás nem oldotta meg a problémákat, csak felhasogatta a régi sebeket. Tartok az EU meggyengülése, avagy összeroppanása utáni lehetséges „új balkáni káosztól”. Svájcnak nincs szüksége az EU-ra, de nekünk igen. Sajnos!
Orwell mesekönyve
Orwell nem is gondolt arra, hogy a mobiltelefonoknak és más tökéletes technikai eszköznek köszönve saját besúgóik lettünk. Nincs többé titkunk. A mai világban Orwell regénye – az 1984 – mesekönyvre hasonlít. Besúgókra sincs többé szükség. A speciális kormánypárti bulvárlapokban az álhíreket terjesztő álneves újságírók helyettesítik őket. Terjed a turbófolk szótár.
