A szocialista országokat arról lehetett felismerni, hogy a pártvezetők buzgón hajkurászták már-már rögeszmésen üldözték a „sötétben bujkáló ellenforradalmárokat”. Manapság a posztszocialista országokban a „sötétben bujkáló nemzetárulókra” vadásznak eszeveszetten. Szerbiában és Magyarországon bevett gyakorlat, hogy ne mondjam nemzeti sport lett belőle, miután az emberekbe önkéntelenül is belopódzik a félelem. Most éppen Horvátországban indítottak hajtóvadászatot ellenük. Akárcsak felénk, a szomszédban is könnyű megbélyegezni egyeseket. A posztkommunista politikai folklór szerint mindenki nemzetáruló, aki kritikusan gondolkodik és bírálni merészeli az éppen aktuális hatalmat. Több mint két évtized után, ezt a bolsevik hagyományt a régió képtelen felülmúlni. Jól mondta Benjamin Constant: „A patriotizmus lesz minden bűn banális igazolása.” A horvátországi példánál maradva Oliver Frljić az ismert rijékai rendező az első számú nemzetáruló, aki a szarajevói Naši daninak adott interjújában sajnálkozással jelenti ki, hogy az írókat és a művészeket a hatalom különböző koholt váddal tartja sakkban. Az alkotók jelentős többségének nárcizmusa képtelen tudatára ébredni, hogy a mai etika képviseli a holnapi esztétikát. Holnap majd el kell(ene) számolni a gyávasággal! Persze, kibúvó mindig akad.
Eörsi drámája
Az első estém Budapesten. A Belgrád rakparton megállok Eörsi István lakása lelőtt. Kis János filozófus jut eszembe, aki a mai napig nem tudott belenyugodni barátja halálába. Amikor csak arra vitt az útja, fölnézett, fürkészte az óriási emeleti ablakokat, észlel-e villanyfényt. Nem látott. Késő este elsétálok arra felé, felnézek az ablakokra, amelyek nagyobbak, mint a kirakat, azonban lámpafényt én sem érzékelek. Az új fehér műanyag redőnyök szinte mindig le vannak húzva. Késő este Kis János egyik remek tanulmányát veszem elő. Eörsi marxista volt, olvasom, ám, nem a rendszer marxizmusát művelte, marxizmusa a rendszer kritikáját képviselte. „Ami mellett rendíthetetlenül kitartott, az az emberi emancipáció alapeszméje volt: olyan társadalomra kell törekedni, ahol az egyén a lehető legnagyobb szabadságot élvezi személyisége autonóm kibontakoztatására, ahol ez a szabadság minden egyén számára egyformán adott, s ahol mindenki a maga életét éli a maga módján, de mégis szolidáris közösségben a többi emberrel”, írja Kis János. Napjainkban sokan legyintenek, felszínes ellentmondást látnak benne, okoskodnak. Miféle marxizmus? Szánakozva gondolok azokra a fiatalokra, akik nem élték át az eszmék nagy kalandját és ellentmondásait, a velük való kockázatos viaskodást. Békésen belesimulnak a kapitalizmusba. Kis János a korszemékkel vívódó Eörsi irodalmára is kitér. „Mint írónak hasznára vált, hogy gondolkodásában belső feszültségek, sötétebb tónusok jelentek meg. Az utolsó másfél évtizedben írói világszemlélete gazdagabb, elmélyültebb lett. Megérett a jelentős művekre, az Időm Gombrowiczcsalra és A Jóbok könyvére (ez utóbbi Betegségemről című esszéjével vált teljessé). Idézi az egyik régebbi Eörsi-esszémet. „A rugalmas anyag nem repedezik, a márvány azonban igen. Eörsi István szellemi koherenciáját tehát belső ellentmondásaival együtt kell értelmezni. Sokáig rejtegette, de ugyanakkor jól tudta, hogy ott bujdokol a másik énje, amely tanácstalanul és megdöbbenten áll a homályos és zűrzavaros világ előtt, amelyben rendet kéne teremteni.” Világunk az eltelt tíz évben még inkább zűrzavaros lett, az anyag egyre „rugalmasabb”, a márvány repedéseiről pedig nem akarnak tudni az írástudók. Jobban kedvelik a ruganyos anyagot. Egyszerűbb a megformálása. És nagyon szépre lehet formálni, mert nem tanúsít semmiféle ellenállást.
Mentális higiénia
Tallózok a szerbiai választási hírek között, mérlegelem a nyilatkozatokat, hogy tudjak válaszolni budapesti barátaimnak, amikor az otthoni helyzetről faggatnak. Közeleg április 24-e. Ez a mostani az az időszak, amikor a hazudozás nemcsak megengedett, hanem kötelező. A széles néptömegeket tovább lehet ámítani, csak egy kicsit még hatványozottabban. Megérdemeljük. Kezdődnek a fizikai leszámolások. A sárdobálások! A viták nem a költségvetésről, a makrogazdasági mutatókról, az adópolitikáról, az egészségügyi rendszerről folynak, hanem arról, hogy ki ígér többet, ki a romlott, ki a tolvaj, ki a csaló. A vajdasági magyar közéletben is durvulnak a hangok, szerencsére távolról szemlélhetem az eseményeket. Kikapcsolom az internetet. Stendhal Vörös és fehér című regényének egyik mondata jut az eszembe: „Ha valamelyik minisztériumba belépsz, hagyd kinn az erkölcsi érzékenységedet”. Csupán hatalomról és pénzről van szó, más semmiről. Az erkölcsi tartás a posztkommunizmusban szükségtelen. A mentális higiénia érdekében érdemesebb nagy egészségügyi sétákat tenni, mert nemcsak a szívműködésünket eddzük, hanem szellemünket is kondícióban tarthatjuk. Este Tony Judt: Balsors ül a tájon című könyvét veszem elő vendéglátóm könyvtárából.
A terrorizmus kísérete…
A budapesti utazási irodák képviselői arra panaszkodnak, hogy ezen a nyáron a magyar polgárok nemigen utaznak Egyiptomba, Törökországba és Görögországba. Kész csőd. A terrorizmus kísértete járja be Európát, a félelem beköltözött a mindennapi életbe. Macska-egér harc folyik. Szörnyűséges az iszlám javallotta totalitárius világrend, nem is értem, hogy hogyan tudja megbabonázni a fiatalok százait, olyannyira, hogy az életüket is feláldozzák érte. Attól félek, hogy a terroristák nem ott rejtezkednek, ahol keresik őket, a terrorizmus első szálláscsinálói azok, akik roncsolják a demokráciát, puha totalitarizmussal előkészítik az emberi lelkeket az iszlám radikális totalitarizmusra. A tekintélyuralmi rendszer, vagyis a puha totalitarizmus voltaképp a radikális iszlám előszobája. Előzőleg azonban kompromittálni kell az emberi jogokat, utána könnyű manipulálni a csalódott tömegekkel. Vajon a nácizmus nem úgy kezdődött, hogy az emberek kiábrándultak a liberális demokráciából? Goebbels is „csak” azért lett Hitler szenvedélyes híve, mert a Vezér „új hitet” hirdetett.
A magyar egység a választási mérlegen
Barátaim, ismerőseim kérdésekkel ostromolnak. Mire költi a magyarság a Vajdaságban az ötvenmilliárd forintot? Horribilis összeg, minden vajdmagyarra kétmillió jut. A vállamat vonogatom. Ne higgyétek, hogy ebből az összegből „minden magyar” részesül, magyarázom, miközben a vajdasági magyar nincstelenekre gondolok. Nincs betekintésem a pénzek elosztásába. A magyar sajtó azonban jobban tájékoztat, mint a vajdasági magyar. A pártközeli kisebbségi oligarchák zsebébe vándorol a magyarországi adófizetők pénze, olvasom. Igen, közben terjednek a pártmesék a jószívű és nagylelkű kapitalistákról (a kapitalizmus politikusai igy mondják: nagyvállalkozókról), akik felmarkolják az adófizetők pénzét, hogy új munkahelyeket nyissanak, annak érdekében, hogy növeljék a profitjukat. Azon az állításon meg csak hahotázni tudok, hogy az adófizetők pénzén felhizlalt kapitalisták teremtik meg a nemzeti egységet. Az európai irodalom, Dickenstől Heinrich Böllig nem erről szól. A Neoplanta avagy az Ígéret Földje című regényem egyik jelenetére gondolok. A harmincas években a magyar nagybirtokosok a piacon ellenőrizték a magyar napszámosok fogait, a napszámos pedig kitátotta a száját és várta, mi lesz a sorsa. Orbán Viktor kormányfő szabadkai és újvidéki látogatása miatt, most a magyar sajtóban nagyobb teret kaptak a választások, meg az a bizonyos ötven milliárd forint, illetve ötvenegy és fél. Úgy látom, a magyar adófizető polgárok sem ismerik az ötvenmilliárd sorsát. Ironikusan kérdezik, hogy ki a bácskai Mészáros? Ki, kinek lesz a strómanja? Ugyancsak ironikusan válaszolok. Stróman-kapitalizmusban élünk, nemde? Az ötven milliárd kérdése nem maradhatott ki a Friderikusszal készített interjúmból sem. Friderikusz szóvá teszi, hogy a Fidesz teljes erőbevetéssel belépett a szerbiai választási kampányba, vagyis felszólította a vajdasági magyarságot, hogy a VMSZ-re szavazzanak. Ráadásként ehhez járul még az ötvenegy és fél milliárd. Hogyan reagálnak minderre a vajdasági magyarok? Nem áll szándékomban elsietni a választ. Amennyiben a választópolgárok hitelt adnak a Fidesz szavának, akkor legalább 60-70 százalékuk az urnák elé járul, és a VMSZ-re szavaz akkor ez számokra lebontva 120-140 ezer szavazatot jelent. Csak feltételezem, hogy ez volt Orbán Viktor célja, hiszen magyar egységről beszélt. Az egységet pedig nem a pártirodákban teremtik meg, hanem a közösségben, ennek az egyik mércéje éppen a választásokon való részvétel. Amennyiben azonban a Fidesz és a VMSZ elvesztette hitelességét, akkor marad a 70 ezer szavazó. Vagy még ennél is kevesebb. Ez esetben újra kell gondolni a nemzetpolitikát és vele együtt a kisebbségpolitikát is, terelem mederbe a kérdést. Ennek egyébként is épp itt lenne az ideje. Túl avas és meddő ez a politika, a kisebbség lélekszámának csökkenése ezt bizonyítja. Milyen kisebbségpolitikára van szükség a többpártrendszerű parlamentáris demokráciában, a szabad piaci körülmények között, a XXI. század elején? Sajnos, a kérdés mindeddig nem került napirendre. A különböző kapzsi kisebbségi lobbikat csupán csak az érdekli, hogy hogyan ragadják magukhoz a hatalmat. Számukra a hatalom a legfontosabb, nem a közösség.
Kleptokapitalizmus
Vihar közeledik. Tony Judt könyvében mélyedek el. Egy remek mondatra bukkanok. „Ahol a kleptokapitalizmus olyan ijesztően könnyed átmenettel követte a korrupt szocialista rezsimet, ott a soha nem tapasztalt bizonytalanság túlélésének az igénye, valószínűleg komoly kihívás elé fogja állítania a törékeny demokratikus rendszert.” Könyvét 2010-ben írta, hat év elmúltával mondanivalója egyre időszerűbb. Attól félek, hogy a bársonyos forradalmak bársonyos öklöt hoztak létre.
Esterházy, 66
A budapesti Szlovák Intézetben megünnepeltük Esterházy Péter 66. születésnapját. Szóba került egy esetleges nyaralás, egy őszi vendégszereplés amit Anikóval még a betegség előtt beszéltek meg. Szigeti Laci a pozsonyi Kaligramm kiadó igazgatója üdvözöl, rég nem találkoztunk, pedig milyen jó lenne egy nagyot beszélgetni. Szlovákiában hasonló a helyzet, mint nálatok, a Fidesz ott is keményen agitált, ám eredménytelenül, jegyezte meg a Friderikusszal készült interjúmra utalva.
