A budapesti Thália Színház elküldte a szerződést a Neoplanta avagy az Ígéret Földjének rádióra alkalmazásáról. A Kossuth rádió megrendelésére készülő hangjáték 125 perces lesz és a Thália Színház művészei interpretálják. Major Nándor telefonál, hogy Ungvári Tamás, a Könyvjelzőben méltatta a Balkáni szépség, avagy a Slemil fattyúját. Örülök a hírnek, a televíziónak köszönve új könyvem híre (is) valamelyest beszivárog a vajdasági magyar közéletbe. A Négyszemközt Máraival című kötetem megjelenését a vajdmagyar hivatalos sajtó elhallgatta. Ugyanúgy, mint a Sofőrök niši bemutatóját. Lám, már a hír sem szent! Az utóbbi időben a vajdmagyarban egyre többször szóba kerül a cenzúra. Annak jelenlétét nem csak azzal lehet mérni, hogy hány elutasított kézirat rejtezik az író fiókjában. A cenzúra erőteljes jelenlétéről tanúskodik az is, hogy például kritikus hangvételű írások meg sem születnek. Hol vannak például a betiltott regények a 80-as évekből? Elárulom. Sehol! Ez netán annak tudható be, hogy akkor nem volt cenzúra? Á, dehogy! Csak arról van szó, hogy a cenzúra láthatatlan maradt. Viszont a hírek elhallgatása, lehazudása, elrejtése bizonyítja, hogy igenis van cenzúra. De még mennyire!
Szabadka és a menekültek
A múlt héten a B92 honlapja közhírré tette, hogy a szabadkai menekülttáborba 116 közel-keleti menekült érkezett. Ezek szerint, a kormány mégiscsak úgy határozott, hogy Szabadka lesz az egyik gyűjtőpont? Egyébként a Szerbiába érkező menekültek száma a hideg napok ellenére sem csökkent lényegesen.
Időzavarban
A Temerinből Újvidékre tartó autóbuszban arról vitatkoznak az Újvidéken dolgozó ingázó magyarok, hogy egyáltalán érdemes-e részt venni a választásokon illetve van-e értelme kisebbségi pártra szavazni. Legutóbb állampolgári kötelességüknek tartották a részvételt, azonban semmi sem változott. Nem érzik, hogy helyzetük jottányit is javult volna! Az a gyanúm, hogy a pártvezetők annyira el vannak foglalva magukkal, a belső hatalmi harcokkal, a „gyanúsak” elhallgattatásával, a „nagypolitikával” (Vučić és Orbán), hogy nem volt idejük és alkalmuk ezekkel a tanácstalanokkal foglalkozni.
Új regény és a XX század
Az újvidéki Egyetemista Központban Slobodan Šnajder zágrábi író és drámaíró vendégszerepel. Jelenleg az Új Láng című baloldali folyóirat tanácsának az elnöke, a fiatal horvát értelmiségiek megtalálták a kapcsolatot a 68-as ősükkel: Slobodan Šnajderrel, aki az újvidékiek előtt felidézte a ’68 elárulásáról szóló regényemet, az Áttüntetéseket. Šnajder drámája a Horvát Faust megkerülhetetlen téma volt. Azt hiszem, ez a dráma nem csak horvát ügy, hanem közép-kelet-európai is, mert az egész régió traumájáról szól. Ez épp napjainkban derül ki. Az esten hosszasan taglalja a napokban megjelent Az ideológiák kora című új regényét. A regény egy német férfi pannóniai betelepüléséről szól, szóval Mária Terézia korszakával kezdődik és napjainkig tart. Fókuszában pedig a szörnyű XX. század áll! Miljenko Jergović – aki a boszniai világról írt hasonló „posztklasszikus” regényt, a mai horvát irodalom legfontosabb könyvének nevezte Šnajder új regényét. Környezetünkben is kezd kirajzolódni az európai trendekkel összhangban levő, új prózaírói törekvés, amelyet a „történelem állandó jelenléte” jellemez. Ezek nem történelmi regények, hiszen a történelem kelepcéjében vergődő jelenről szólnak. Šnajder, Jergović és folytathatnám Mirko Kovač poszthumusz művével, az önéletrajzi regénynek nevezett Távolodó idővel, hogy csak néhányat említsek. A Bűnhődéssel kezdődő, a Neoplantával folytató, majd a Balkáni szépséggel záruló regényciklusomra gondolok. Az est után az Egyetemista Központ igazgatója Jovan Gvero a Bűnhődés (What is Europe?) szarajevói bemutatójára tereli a szót. Okvetlenül meg akarja nézni, annál is inkább, mert az Egyetemista Központ könyvet készül kiadni Urbánról. Hosszabb interjút készítene vele, közölné a róla szóló legjobb kritikákat, esszéket. Šnajder is közbeszól. Zágrábban látta a Neoplantát, ezért belgrádi tartózkodása idején nem mulasztotta el megnézni a Hazafiakat (Jovan Sterija Popović drámája) Urbán rendezésében. A Neoplanta közelebb áll a szívéhez, mondja (érthető, hiszen annak a világa új regényével rokonítható), ám kétségtelen, hogy a Hazafiak a belgrádi színházi élet csúcsa, mondta. Többen helyeselnek, érdekes, hogy milyen sok újvidéki értelmiségi utazott Belgrádba, hogy lássa az előadást.
What is Europa?
A szarajevói MESS személygépkocsit küld Újvidékre, hogy eljussak Szarajevóba, a What is Europe bemutatójára. Holnap fellépek az Irodalmi és Művészeti Múzeumban, vasárnap lesz a bemutató. Napok óta ezen az utazáson töröm a fejem. A háború előtt kényelmes vonattal utaztam Szarajevóba a Médeia tükre bemutatójára. A pályaudvaron Abdulah Sidran, költő és drámaíró várt rám. Régi dzseki volt rajta, kopott farmernadrág. Az első kávézóban megpihentünk. A másodikban is. Ő volt az abszolút bohém. A városközpontig bosnyák vicceket mesélt. Már Szarajevóban hallom, hogy Sidran a boszniai tudományos akadémia tagja.
Balkáni ballada
Beülök a What is Európa próbájára. Nem főpróba, de ahhoz hasonló. Urbán jegyzetel, én döbbenten figyelek. Szarajevóban minden egyes szónak nagyobb súlya van. Az az érzésem, hogy Urbán újra rendkívül fontos előadást állított színre, világa gazdagodott. Felvillannak a Balkán mély traumái és enigmái. Ez nem az a felszínes egzotikus Balkán, és nem is a magyar kultúrában meghonosodott brutális Balkán. Ellenkezőleg! Szarajevó az a pont, ahol Európa bűneiről is szólni kell. Bonyolult és szubtilis Balkán-kép. Nem állítható, hogy a Balkán a mocskos, s mi vagyunk a „tiszták”. A legszívesebben balkáni balladának nevezném ezt az előadást. Oratórium-jegyezte meg valaki.
Szarajevói rituálé
Urbán közel két hónapja tartózkodik Szarajevóban, kifürkészte a város titkait, egyebek mellett még azt is, hogy hol készítik a legjobb csevapcsicsát. Ez Szarajevóban örökös vita téma. Hogy melyik a legjobb, arról minden szarajevói lakosnak határozott álláspontja van. Kipróbálunk egynéhány jónak tartott helyet, végül a Željo nevű sütődét kiálltjuk ki a legjobbnak. Persze lehet, hogy mindegyik egyformán jó, jegyezzük meg. A felszolgálás valamennyi helyen kifogástalan. Mindenek előtt gyorsak, szolgálatkészek és kedvesek. Beülünk a kis asztalka mellé, a sütődében tisztaság és csend, a vendégek ünnepélyesen fogyasztják a tálcán tálalt lepényt meg kajmakos csevapcsicsát természetesen kockára vágott hagymával. Csevapcsicsát enni Szarajevóban rituálé! Ilyent még sehol máshol nem tapasztaltam,
Humor: önvédelmi reflex
Dino Mustafic rendezővel sétálunk Szarajevó utcáin. Az emberek sokkal vidámabban, mint Újvidéken vagy Belgrádban. A budapesti közhangulatot említeni sem merem. Ezt ő is észrevette, mondja, lehet, hogy a bosnyákok humorral védekeznek a sorscsapások ellen. Gondolom, ez az önvédelmi reflex menthette meg őket. A humor – és nem az istenek.
Médeia
Sejla Šehabović az Irodalmi és Művészeti Múzeum igazgató asszonya megnyitja az irodalmi estemet, telt ház, sokan állnak a terem fala mellet. Sejla Budapesten tanult a CEU-n és megtanult magyarul. Az est előtt elmondja, hogy véleménye szerint jó idegen országban élni, mert nem nyomasztják annak gondjai, általában nem is tud róluk. Bemutat a közönségnek, majd átadja a szót Vesna Mašićnak, aki 25 évvel ezelőtt a Médeia tükre című drámám Médeiáját alakította (Kamaraszínház, 55). Átadja a másfél évtizeddel ezelőtti műsorfüzet egy példányát. Csak ez maradt, mondja, a fotók, a videokazetta elveszett a háborúban. Aztán a szerepéről beszél, amelyet egy feszült helyzetben formált meg, mivel nem sokkal a bemutató után Szarajevó körül dörögni kezdtek az ágyúk. Azt sem titkolja, hogy napjainkban ez a dráma sokkal időszerűbb, mint akkor volt. Majd barátom és írókollégám Mile Stojić kap szót, aki részletesen elemzi írói világomat, a hontalan lokálpatriotizmusom gyökereit értelmezi, kitér 1968-ra, az Áttüntetésekre, az ezt követő esszékre, a Lemondás és megmaradás című kötetre, amelyről annak idején a szarajevói Oslobodjenjében írt kritikát. Figyelem a szavait, miközben döbbentem veszem tudomásul, hogy közel öt évtizedről beszél. Elhelyez abban az időben, amelyben vergődtem. Elpazarolt nemzedék, jut eszembe a Balkáni szépség egyik mondata. Lehet, hogy azok voltunk! A saját illúzióink pazaroltak el bennünket! Felidézem a háború előtti utolsó beszélgetésünket Mile barátommal. Akkor már jó ideje baljós hírek érkeztek Szarajevóból, ezért felhívtam Mile Stojićot, hogy megtudjam, mi történik, hogy van, mire ő annyit válaszolt, várjak, majd kinyitja az ablakot. Hallod a fegyverropogást, kérdezte, bombáznak bennünket. Néhány nap múlva megszűnt a telefonkapcsolat Újvidék és Szarajevó között. De nem szűntünk meg egymást olvasni, néha-néha eljutott hozzám egy-egy újságcikke, egyik-másik könyve. Később az internetnek köszönve újra rendszeresebb olvasója lettem, aztán szerencsére találkoztunk külföldön, Bécsben vagy Drezdában, Frankfurtban vagy Szegeden. Aztán Urbán Andrást mutatják be, aki két próba között lép fel ezen az esten. Anikó véleménye szerint Urbán már jobban ismer engem, mint én saját magam, ami lehet, hogy igaz, mert én gyakran eltévedek önmagam értelmezésében. Európa, Jugoszlávia, Balkán, tépelődik Urbán, nemcsak az én, hanem saját szellemi térképén is tájékozódva. Kettőnk térképe eléggé hasonló, gondolom, míg fejtegetését hallgatom. Nincs jugó-nosztalgiája, vallja be, lehet, hogy nem is volt Jugoszlávia, csak kitaláltuk. Ám egy biztos, ki kellett találni, gondolom, miközben rendezői elképzeléséről beszél. Úgy érzem, hogy talán a legbonyolultabb Urbán rendezések egyikéről van szó. Dino Mustafić, a MESS igazgatója, az ismert rendező, a problémaérzékeny irodalomról és a problémaérzékeny színházról beszél, amelyre ezekben a zűrzavaros időkben nagy szükség van. Hazafelé menet Anikóval a holnapi bemutatóról beszélgetünk. Mindketten úgy véljük, hogy a What is Europa? a Neoplanta méltó párja lesz.
