„A semmibe írni, csakugyan lehetetlen?… De kinek akarsz írni? Az orvosodnak? Vagy a sarki trafikosnak? Minden igazi, végzetes írást a semmibe írtak”. Ezzel vigasztalódott Márai Sándor élete végéig tartó emigrációja kezdetén. Utolsó évtizedében már nem volt szüksége semmiféle vigaszra. Szó szerint a semmibe írt.
Befejezetlen történet…
Kölnben és más európai városokban szilveszter éjszakáján muszlim férfiak német nőket molesztáltak. Angela Merkel népszerűsége csökken. A téli ítéletidő némileg csökkentette a bevándorlók számát, de csak némileg. Tavaszra új migráns áradat várható. Még senki sem tudja, hogyan kellene megállítani. Akik kerítést építenek, elismerik, hogy ez nem elég. A bevándorlás gyors és rendkívül tömeges, következményei kiszámíthatatlanok. Vajon a stabil nyugati demokráciák képesek-e feldolgozni mindezt? A migránsellenesség legnagyobb az alacsony népszaporulatú posztkommunista országokban, ahonnan nagy az elvándorlás, ám a bevándorlók mégsem kívánnák oda telepedni. A Fidesz politikusai szerint, ha Magyarország nem épít kerítést, akkor Pesten került volna sor a kölni eseményekre. Érdekes. Hány magyar él Londonban, kérdem? Egyesek szerint több mint az egész Vajdaságban. Mi az ő etnikai tervük? Integrálódni akarnak? Párhuzamos társadalmat kívánnak, ott alkotni? Ápolni kívánják a multikulturalizmust? Vagy megelégelték a nemzeti hovatartozásról folyó kimerítő vitákat és beolvadnak? Hány magyar él Kölnben? 2006-ban Anikóval néhány hónapot Kölnben tartózkodtunk, ahol a városháza magyar portása szerette volna, ha meglátogatjuk az ottani magyar közösséget. Sajnos, épp visszaút előtt voltunk, nem maradhattunk, hogy részleteket olvassak fel az Exterritóriumból. A városháza portása elmesélte, hogy a kilencvenes évek elején az ottani magyar közösség jelentős összeget gyűjtött össze a vajdasági magyarok részére. Tudok-e róla? – kérdezte. Nem tudtunk róla, noha nem elképzelhetetlen, ilyesmiről hallottam az ausztráliai magyaroktól is. A kölni pályaudvar nincs messze a kölni városházától. Mit látott a kölni magyar portás szilveszter éjszakáján? Mit érzett? A németekben bizonyára felébredt 1945 emléke, amikor az oroszok elfoglalták Berlint. Eszembe jut egy csodálatos könyv a szerző névtelen, (Anonyma), a címe pedig Egy nő Berlinben. Az oroszok Németországban kétmillió nőt erőszakoltak meg! Azonban nemcsak a könyvek jutnak az eszembe, hanem a közelmúlt történései is. A szerb álkatonai egységek muzulmán nőket erőszakoltak meg. Aztán itt van a Neoplanta avagy az Ígéret Földje című regényem. A Dorstädter cukrászdában az orosz katonák német és magyar nőkkel erőszakoskodtak. Urbán András ezt a jelenetet erőteljesen kidomborította a színen. Voltak, akik fölényesen legyintettek, ez nem igaz. Pedig még mindig élnek szemtanúk, meg szenvedő alanyok is. Falun a nép tudja, hogy igaz volt. Gyerekkoromban Szenttamáson hallottam ezeket a történeteket. Aztán Djilas tiltakozott Sztálinnál. Egy alkalommal Djilas a fegyverét az erőszaktevő orosz tisztekre emelte. Jovanka Broz is szóba hozta ezeket a történeteket.
Rogozin próféta
Horvátország Norvégiától rakétarendszert vásárol, miáltal Zágrábból bármelyik szerbiai város bombázható. Pár nap múlva Dmitrij Rogozin orosz kormányfőhelyettes Belgrádba látogatott, elmondta, hogy személyesen Putyin elnök utasította, vizsgálja meg Szerbia fegyverkezési lehetőségét. Szerinte Szerbiának erős katonaságra van szüksége, az EU-t viszont mellőzhetné, mert a szerbiai hölgyek úgy járhatnak, mint a kölni hölgyek. Megerőszakolják őket a migránsok.
Hírek
A januári Tiszatájban megjelentek a naplójegyzeteim. Kis fragmentumok, Újvidékről. És egy hosszabb interjú, valamint két könyvismertető. Bod Péter A Négyszemközt Máraival című könyvemről, Kovács Krisztina pedig a Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja című regényemről ír. Már Újvidéken ér a hír, hogy a Magyar Rádió kulturális szerkesztője is interjút készítene velem a Balkáni szépség avagy Slemil fattyúja című regényemről. Ha meggyógyulok, akkor februárban Budapesten leszek, válaszolom. De előbb Szarajevóba kell utaznom a Bűnhődés illetve a What is Europa bemutatójára.
Tömegsírok, haláltáborok
A nemzeti retorika kisebbségi vonatkozása érdekes módon újra felerősödött, miután a holokauszt-témát feldolgozó Jeles Nemes András rendezte film, a Saul fia elnyerte a Cannes-i nagydíjat, majd a Golden Globe-t és végül a legjobb idegennyelvű film kategóriájában az Oscar díjra jelölték. Bárhogyan is nézzük, ez a magyar kultúra óriási sikere! Az európai sajtó magyar filmről beszél, Újvidéken átlapozom a szerb napilapokat, melyekben egyértelműen magyar sikerről cikkeznek. A magyar sajtóban viszont egyre többször utalnak arra, hogy a különböző közösségi honlapokon és FB-kommentárokban elmarasztaló vélemények látnak napvilágot. Néhányat volt alkalmam látni és elmondhatom, hogy a bejegyzésekben ismert antiszemita hangokat ismerek fel. Ugyanaz ismétlődik, ami egyszer már lejátszódott, Kertész Imre Nobel-díjával kapcsolatban. A holokauszt-téma ellenállást szült. Ezen nem segít az sem, hogy a Fidesz kormány és maga a miniszterelnök a legnagyobb kitüntetéssel illette a holokauszt-témát feldolgozó Kertész Imrét és gratulált a holokauszt-témát feldolgozó Saul fia szerzőinek. A hatalom ezzel jelképesen kiállt a holokauszt-témát feldolgozó művek mellett. A vitában azonban felmerült egy szokatlan kérdés. Vajon a magyar kisebbségek XX. századi drámája érdemelne-e kitüntető figyelmet? A kérdés bővíthető. Az európai nemzeti kisebbségek XX. századi sorsa nem ad okot mélységes aggodalomra, főleg akkor, ha tudjuk, a nemzeti kisebbségek száma a rendszerváltások után a posztkommunista országokban rohamosan csökkent. A kérdés rosszindulatú mellékzönge nélkül is feltehető, anélkül hogy csökkentené a Saul fia sikerét. Miért van az, hogy a magyar kultúra két nagy nemzetközi sikere a holokauszt témához köthető? Miért nincs hasonló sikere a magyar kisebbség tragikus sorsáról szóló filmeknek, műveknek? Hiányoznak a tehetségek? Nincs megfelelő empátia, amely a holokauszt témában evidens? Vagy egyszerűen a szakmai közvéleményt és a művészetkedvelő közönséget nem érdekli a téma? Vagy az is megtörténhet – miért ne? – hogy a kisebbségi dráma olyan propagandisztikusan vagy didaktikusan van megfogalmazva, hogy veszti művészi értékét? Öt-hat évvel ezelőtt egy müncheni tanácskozáson elég nagy visszhangot keltett, amikor az egyik felszólalásomban párhuzamba állítottam a holokauszt-kultúrát és a tömegsír-kultúrát. Az első áldozatai elsősorban a zsidók, a másodiké a nemzeti kisebbségek. Természetesen nem a magyar sajtóban keltett figyelmet, hanem a németben és a svájciban. Andreas Breitenstein a Neue Zürcher Zeitung szerkesztője müncheni tudósításának címéül adta a két kultúra párhuzamba állatását. A két jelenség közötti különbségek evidensek, de sok köztük a hasonlóság is. Arra próbáltam felhívni a figyelmet, hogy 2000 után Európában erősödtek az antiszemitizmus hangjai ugyanakkor erősödnek a kisebbségellenes retorziók. Aki figyeli a demográfiai adatokat, annak észre kell vennie, hogy a nemzeti kisebbségek lélekszámcsökkenése felgyorsult. Kérdés, hogy miért nincs ennek visszhangja, hisz akárcsak a holokauszt-dráma, szintén kollektív életérzésen alapul. A következmények is meglepően azonosak. Az Exterritórium című dokumentumregényemben jegyeztem le, hogy édesanyám csak a halála előtti hónapokban mesélte el nekem a kisebbségi tömegsírok történetét, amelyről még az apámmal sem beszélt. Tabu téma volt. Könyvem megjelenése után több zsidó barátom vallotta, hogy családjukban sem emlegették az Auschwitzt megjárt szülők emlékeit. Tabu téma volt. Ilyen és sok más közös vonás miatt ma sem tudok különbséget tenni annak a zsidó barátomnak az életérzése között, akinek a szüleit Auschwitzban gázosították el, vagy annak a szenttamási osztálytársamnak a fájdalma között, akinek az apját nemzeti hovatartozása miatt 1945-ban ölték meg! Nincs jogom erre, annál is inkább, mert az osztálytársnőm apját mind a mai napig nem rehabilitálták. Nincs szükség ködösítésre, mindkét esetben az egyéni sorsok semmit sem jelentenének a mögöttük rejtező kollektív létélmény nélkül. Azt azért mégsem lehet(ne), hogy a holokauszt prizmán keresztül szemlélt emberi sors egyéni sors legyen, a tömegsír kultúra prizmáján vizsgált sors pedig kollektivista maszlag. Akik erre esküsznek azokat leginkább épp Kertész Imre Sorstalanság című regénye vagy pedig a Saul fia cáfolja. Ezekben a művekben a kollektív sors pecsétje sokkal meghatározóbb, mint a legtöbb kisebbségi, avagy nemzeti sorsot feltáró regényben. A Saul fiának főszereplője már majdnem elvesztette egyéni arcát és nekem úgy tűnik, hogy Josef K. került a haláltáborba. Vajon mikor születik meg a kisebbségi Josef K? Josef K. a tömegsír előtt. Mondjuk egy magyar filmben. Ez majdnem olyan fontos kérdés, mint amilyen kártékony a Saul fia elutasítása pusztán azért, mert zsidó életérzésen alapul.
