Pitiáner világ

2015. december

Piacok, kávéházak, színházak

Végre hosszabb időt töltöttem Budapesten. Tartottam magam régi, jól bevált szokásomhoz, mely szerint, ha meg akarom tudni, mi újság egy városban, akkor kisétálok a piacra, betérek a kávézókba, bisztrókba és mindenképp elmegyek színházba. Magától értetődő, hogy nem autóval, hanem a helyi közlekedési eszközökkel járom a várost. Belenyugodtam, hogy a buszok és a trolik késnek, nem tartják magukat a menetrendhez, a tömegközlekedés minden járművén a tumultus továbbra is jellemző, ezen kívül, az utasok között eléggé feszült a légkör, vagy ellenszenves, vagy szenvtelen. Az elmúlt hónapokban megfordultam több európai nagyvárosban, észrevettem, hogy Budapesten láttam a legkevesebb mosolygós, jókedvű embert. Számomra meghökkentő, hogy Újvidéken vagy Belgrádban is több derűs polgárral találkoztam, noha az említett városokban sokkal nagyobbak a gondok, az életszínvonal is alacsonyabb. A kedélyállapot tehát nem csak és kizárólag az anyagiaktól függ. Mi is történik tulajdonképp? A piacokon az árusok arra panaszkodnak, hogy a vásárlók már nem kilónyi, csupán néhány szelet illetve maximum fél kiló tőkehúst vásárolnak. Ennek ellenére nagy a tumultus. Talán abból indulnak ki: lehet rosszabb is. Amíg a piacon így gondolkodik a honpolgár, addig a kormánynak nincs nagy gondja. A közvéleménykutatók is megállapították: a magyarok elégedetlenek a valósággal, némelyikük kiábrándult, a választások viszont arról tanúskodnak, hogy elégedettek a kormánypárttal. A kávéházak hangulata jobb arcot mutat, mint a tömegközlekedésé vagy a piacé. El kell ismernem, hogy a budapesti kávéházi kultúra valóban nyugatias, hisz nagy múltra tekint vissza, alig van felesleges hangoskodás.  Az igazsághoz tartozik, hogy a felszolgálók morózusabbak, zárkózottabbak. Míg Újvidéken vagy Bécsben szinte kötelező, eszmét cserélni a pincérrel vagy a pincérnővel az élet ügyes bajos dolgairól, addig ez Budapesten szinte lehetetlen. A bennfentesek megsúgták, hogy ugyan valóban nem gyakori, de megtörténik, hogy a törzsvendégekkel szót váltanak, ami részben érthető, azonban ez a viszonyulás mégiscsak arról szól, hogy az idegenekkel, az ismeretlenekkel szemben nagyobb a tartózkodás. Még akkor is, ha magyarul beszél. Ezt többször is érzékelhették a Szerbiából Budapestre áttelepült ismerőseim. Őket előbb jugóknak, újabban szerbeknek nevezik. A nyelvjáték tulajdonképpen arról szól, hogy az ismeretlent valamivel meg kell különböztetni. Nem járnak jobban az erdélyi vagy a szlovákiai magyarok sem, őket szlovákoknak vagy románoknak nevezik. Ezek az „apróságok” végül is arról tanúskodnak, hogy a jelenlegi, erősödő magyarországi xenofóbiát nem csak a migránsokkal való ideiglenes találkozás idézte elő. A másságtól való udvarias tartózkodás, esetleg a tartós félelem, nem csak a jelenlegi politikai elit propagandájának köszönhető. Ennek gyökerei mélyebbről ered. A politika csak rájátszhat erre az életérzésre.

Pitiáner világ

Katona József Színház pénztára előtt hatalmas sor. Barátaimnak köszönve sikerült jegyet szereznem Csehov: Sirály című drámájának bemutatójára melyet Ascher Tamás rendezett. Kissé elkedvetlenedve jöttem ki a színházteremből. Bizonyára lesznek kritikusok, akik hibátlan előadásnak minősítik, én azonban attól tartok, hogy túlságosan is hibátlan. A Sirály végső fokon a művészi sorsról, hitvallásról (is) szól egy adott társadalomban. Ha a drámát Budapesten viszik színre, akkor a színpadi műbe óhatatlanul is beszűrődik a magyar társadalom, a magyar művészi sors, írói hitvallás. Csalódottan hagytam el a teátrumot, mert véleményem szerint, valahogy túl konvencionálisnak tűnt az aprólékosan felépített színházi nyelv. Barátaim sem rajongtak az előadásért, viszont kiemelték a színészek bravúros játékát.  Nyilván igazuk volt, hiszen rájuk hatott a színészek aurája, én azonban teljesen kívülállóként figyeltem játékukat – mivel ritkán látom őket – úgy nézhettem szereplésüket, mintha osztrák vagy lengyel színészeket láttam volna. El kell ismernem, hogy ebben az esetben nekem sem volt kellő érzékem a másság iránt. Egy dolog azonban mégis elgondolkodtatott: az a kisstílű világ, amelyet az előadás feltárt! Még az írói becsvágyakkal megáldott szereplő is pitiáner.  Itt senki semmit nem gondol komolyan. Ha én egy Budapesten élő író lennék, akkor az előadás után megbántva érezném magam, hiszen az mégiscsak arról szól, hogy ez a világ engem is pitiánerré tesz. Ekkor azonban eszembe jutott a közlekedési eszközökön uralkodó feszült közhangulat, az árusok és a vevők panasza, a pincérek zárkózottsága az ismeretlenekkel szemben. Vajon a kilencvenes évek nagy európai nyitása után Magyarország óvatosabbá, zárkózottabbá vált, faggatom magam. És mi okból? Vajon az előadás mégis feltárt valamit, amit nem szívesen veszünk tudomásul?

Kirándulás Esztergomba

Anikó barátnőjének köszönve Aranyvasárnapon kirándulunk Esztergomba. Örültem az alkalomnak, hisz mindig bántott, hogy minden utam Budapestre vezetett. Ebben osztom a többi kisebbégi értelmiség sorsát.  Rövid, általában egy-két napos kirándulásaim voltak Szegedre, néhányszor Pécsre, egy napos tartózkodás valamelyik vidéki városban, és ennyi az egész. Elismerem, hogy a vidéki Magyarországot nem ismerem. Esztergom nem csak történelmi múltja miatt csalogatott, hanem az is, hogy csak egy híd választja el Szlovákiától. Kiváltságos állapot! A szlovákiai magyar csak átsétál a hídon és megvásárolja az aznapi magyar napilapot. Betér a könyvkereskedésbe és válogat az új könyvek között. Valójában nincs is határ. A Duna másik oldalán Párkány. Vajon mit gondol a párkányi szlovák a magyarokról és mit az esztergomi magyar a szlovákokról. Nem sikerült megtudnom, de azt láttam, hogy az esztergomi magyarok otthonosan mozognak és vásárolnak a párkányi szlovák üzletekben.

Eladott lelkek, eltékozolt nevek

Ma este újra színház. Arthur Miller: Istenítélet (Salemi boszorkányok) a Vígszínházban Mohácsi János remek tömegjelenetei. Boszorkányüldözés, tömeghisztéria: innen egyenes út vezet a jelenbe. „A lelkemet maguknak adtam, hagyják meg nekem a nevemet!”, mondja Proctor a dráma lázadója. Lehet, hogy ezt sokan kevésnek tartják, azonban manapság amikor az értelmiségiek a nevükkel is kupeckodnak, ennyi is elég. Nincs más hátra, lépjünk ki a sorból, nyugodjunk bele, hogy nem írják le a nevünket, mert ez az ára, hogy megőrizzük a nevünket.

Magyar ellentmondás

Vásárhelyi Mária az ÉS karácsonyi számában  arról számol be, hogy a Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint Magyarországon a leggazdagabbak  jövedelme 2010 és 2014 között négyszer olyan gyorsan növekedett, mint a legszegényebbeké. Csak minden ötödik polgár hiszi, hogy a politikusok jót akarnak. Csak 18 százalékuk véli úgy, hogy a politikusok betarják a szavukat. A Tárki kutatása szerint a baloldaliak 80 százaléka, a jobboldaliak 42 százaléka szerint Magyarország helyzete jobb volt a szocializmus idején, mint most. A rendszerváltás kudarcának hangoztatásával, új rendszerváltás ígéretével manapság választásokat lehet nyerni. Ebből azt a következtetést lehetne levonni, hogy a tömegekben nagy az elégedetlenség. Nem! A kormányzópárt, vagyis a Fidesz népszerűsége soha sem volt ekkora, mint a napjainkban.

Egy régi szarajevói fotó

A szarajevói Kamaraszínház 55 előcsarnokának falán függő egyik fotójáról küldött digitális másolatot Urbán András. A fotó a Médeia tükre című drámám előadásának egyik jelenetéről készült. Ez az egyetlen emlékem erről az előadásról, amelyet Mira Erzeg rendezett meg Szarajevóban. 2006-ban Berlinben találkoztam Mirjana Erceggel, hosszasan beszélgettünk, sajnálattal közölte, hogy neki sem maradt egyetlen tárgyi emléke se. Az etnikai konfliktusról szóló drámát közvetlenül a boszniai háború előtt mutatták be, még jelen voltam a bemutatón. A színház vezetőivel megbeszéltem, hogy pár hét múlva visszatérek.  Sajnos, nem lett belőle semmi. Csak annyit tudtam meg, hogy még egy ideig játszották a darabot, mindaddig, amíg bombatalálat nem érte a színházat. Az a bomba végzett az előadással, amelyet a nacionalista kezek irányítottak.

Tanulság

 „Ha egy rendszernek nincs ellenzéke, akkor saját magán belül szül”, írja Lengyel László a Népszabadságban. A magyarországi helyzetről beszél, de a mondat vonatkoztatható a vajdasági magyar közéletre is.

Miért hallgat a holdudvar?

Olvasom a szerbiai híreket. Želimi Žilnik filmrendező Bécsben találkozott egy szerbiai fiatalemberrel, aki a bécsi Max Planck Intézetben dolgozik. Arról faggatta, hogy miért nem maradt Szerbiában. A válasz feltárja a szerbiai borzalmakat, mondja Žilnik. A fiatelmber 18 helyen pályázott, de sehol sem sikerült álláshoz jutnia, azért mert nem tagja egyik pártnak sem.  Szóra sem érdemes, a verebek is ezt csiripelik! Csak egy dolog gondolkodtat el. Nem kétlem ugyanis, hogy a párttagok között és a holdudvarban is akadnak tehetséges emberek. Ők miért hallgatnak? Hiszen az ilyen esetek őket is kompromittálják! Miért nem tiltakoznak? Félnek? Vagy tényleg érdemtelen előnyökhöz akarnak jutni?

Kisebbségi oligarchák

A Hír tévé hírt ad arról, hogy Magyarország 50 milliárd forinttal támogatja a vajdasági magyar kisebbséget. Az elosztásról a kisebbségi pártvezérek gondoskodnak. Jó nektek, mondja az egyik budapesti ismerősöm. Nem biztos, válaszolom, nekünk is vannak oligarcháink, nemcsak nektek. Eszembe jut az egyik újgazdag pártvezér kijelentése. Ő ugyan nem fog pályázni, de a fiát nem szabad büntetni. A gyermek természetesen pályázik.  És a miloševići időkben is voltak magyar oligarchák? – faggat barátom. Hogyne, válaszolom, nem volt Milošević olyan válogatós, mint ahogy Budapesten gondolják. És az új kormányfő sem az.

Karácsony Budapesten

Csend, halálos csend.  Leálltak a metrók, a villamosok, a trolik. Üresek az utcák. Karácsony Budapesten.

Anyanyelvem vonzása

Anikó barátom könyvtárát szemlélgeti és váratlanul egy könyvet nyom a kezembe. Írók Budapestje, a címe, mely Varga Lajos Márton írókkal készített interjúit tartalmazza. 1996-ban jelent meg a Kijárat kiadónál,. „Pesten nem is annyira a házakat meg az utcámat nézem, hanem a szavakat hallgatom”, nyilatkoztam. Ma sincs másképpen. Az anyanyelvem csábít Budapestre.

Családi Kör, 1015, december 30.