Odú vagy elefántcsonttorony?

2015. december

Celebek és könyvek

Este érkezem a jelentős kulturális hagyományokkal rendelkező Nagybecskerekre, ahol a Neoplanta színpadi adaptációját viszi színre az Újvidéki Színház társulata. Hét órakor a városközpont kihalt, alig néhány ember lézeng a főtéren. A Toša Manojlović Színház egyik alkalmazottja fogad. A középkorú hölgy arról tájékoztat, hogy színházuknak mindig is volt törzsközönsége, most is van, azonban olyan a helyzet a városban, hogy a 300 dináros jegyár túl drága, ugyanis amikor 100 dinár a belépő idejekorán elkelnek a jegyek, megtelik a terem. Általános a mélyszegénység! Nemcsak a színházak, a kávézók is üresen tátongnak. Nagybecskereket egyébként is hatványozottan sújtja a gazdasági válság, merthogy az egykor fejlett ipari központ termelés nélkül maradt miután egyszerűen összeomlott. Ezután már csak az alattomos lepusztulás következhet. Ez a történet a peremvidék deindusztrializálódásáról szól! Végül is az Újvidéki Színház színészei majdnem telt ház előtt játszanak, elégedett lehetnék, azonban nehezen tudok szabadulni a nyomasztó hallottaktól. Ezek szerint, a mi szabadnak nevezett kapitalizmusunkban a színház fényűzésnek számít? Az irodalom „fogyasztása” is luxus? Mert ki gondol könyvvásárlásra, amikor a napi betevőről kell gondoskodnia? A kultúra iránti fogékonyság, a műveltség szinten tartása, a tájékozottság, a nézetek egyeztetése igény nélkül maradt? Ha pedig mindez így igaz, akkor ez nem a barbárságba vezető út? A kormányzat, a kormánypártok nem csak a gazdasági mutatókért felelősek, hanem az ország mentális és kulturális állapotáért is. Igaz, őket eddig se, ezután se érdekli a kultúra. Nem emlékszem, mikor olvastam, hogy egy politikus netán arról nyilatkozott volna, hogy mekkora élvezettel olvasott egy korszerű regényt. A celebek társaságában érzik jól magukat.

A közönség dicsérete

November utolsó napjaiban némi vigaszt a Szabadkán megrendezésre kerülő nemzetközi regionális kortárs színházi fesztivál, a Desiré jelentett. A Neoplanta is a műsorán szerepelt. Az Újvidéki Színház színészei beleadtak apait-anyait. A közönség hosszú vastapssal üdvözölte a társulatot, amiért nagyon hálás vagyok a Desire közönségének. Természetesen az egy hetes fesztiváli program más előadásait is megnéztem. Volt alkalmam látni, hogy a fesztivál iránti érdeklődés milyen óriási, a színház bejárata előtt nap mint nap hatalmas tumultus gyűlt össze. Ritka város büszkélkedhet ilyen értékkel. Valamikor, úgy 1985 táján a Belgrádi Egyetemista Központban találkoztam ilyen jó érzékű publikummal. Meggyőződésem, hogy a 2006 óta működő Desiré Fesztivál és a Kosztolányi Színház is hozzájárult a modern szenzibilitás pallérozásához.

Odú vagy elefántcsonttorony?

A Desiré Akadémia vendégeként Urbán András rendezővel beszélgetek, amelyen felidézem a színházhoz való kalandos viszonyomat. A nyolcvanas színikritikusa voltam. Azonban amint az első darabom a Sofőrök című 1986-ban színpadra került, abbahagytam a kritikaírást. A kilencvenes évek fanatikus nacionalizmusa a színházak világába is besettenkedett, a jelenség elidegenített a színháztól és az irodalomtól. Kiábrándultan gyorsan abbahagytam a színházba járást. Az elavult nacionalizmus vagy az idejétmúlt szépelgő, akadémikus modernizmus volt az uralkodó kánon akkor. A szocialista rendszerben állami gondozás alá kerültek az üvegházi virágágyások, amelyekben szemet gyönyörködtető és értékes egzotikus virágok nyíltak. Ennek az ellátásnak persze ára volt, a gondoskodással felügyelet is járt. A gondozott és nemesített virágok tövében vadhajtások nőttek, amelyeket a rendszer arra hivatott képviselői gyomláltak. A szocrealista pártkomisszárok cenzúráztak, később azonban kiváló és művelt szakemberek „szelektáltak”. A pártirodákban az avantgárdot is megtűrték. Legyen formabontás, mondta a kulturális establishment, csak ne szólaljon meg kritikus hang. A rendszerváltás után, az állam lekapcsolta az öntözőrendszert, az üvegházakat elhanyagolták, romosodásnak indultak az egzotikus virágok hervadásnak indultak. Kellő tisztelettel szólok róluk, mivel az idő foga nem fogott ki rajtuk, hervadtan is megőrizték szépségüket. Elnyílva hitelesebbek lettek, mert a szocialista korszak lelkét fejezték ki. Merthogy akkor is születtek remekművek! Az a rendszer azonban összeomlott. Üvegházak nincsenek többé, az állam főleg alkalomszerűen és kézi locsolással tartja fenn, noha ez már puszta pártszintű rögtönzésnek számít. Hálából az alkotók vaskos könyveket írtak a totalitarizmusról, melynek letünése után ízzé-porrá zúzták, örök időkre kompromittálták a szocializmust. A kimúlt totalitarizmus ellen írni mostanság a tőke diktatúrájának korában nagyon trendi. Igazi bohózat! Megállj, megállj, te kutya szocializmus, üzenik a mi kis vadkapitalista korszakunk művészei és írói. Diadalmaskodott a posztszocialista üvegházi posztmodern zűrzavar. A színház, az irodalom szociális és művészi vákuumba került. A rendszerváltás – bármennyire is paradoxként hat -, inkább a hagyománynak kedvezett, mintsem az újításnak. A berlini fal ledöntése után a művészetben nem a nagy váltás és a fordulat, hanem a nagy visszakozás következett. Összeomlott a volt szocialista országok autokrata rendszere, de a régi romokból új autokrata rendszer épült. Általában a rendszerváltó elitek amint hatalomra kerülnek a művészetben rendkívül maradiak. 2000 után Berlinbe kerültem ahol a berlini irodalmi és színházi légkör térített vissza a regényíráshoz (is), a színházhoz (is), úgy éreztem, hogy regénypoétikám szinkronba került korommal. Berlinben már nem dívott az akadémikus modernizmus, hosszú, ősz szakálla akadályozta a járásban. A most megjelent regényem első vázlata, a Balkáni szépség avagy Slemil fattyújával valójában Berlinben készült, ugyancsak ott érlelődött meg a Neoplanta, avagy az Ígéret Földje, valamint a Bűnhődés gondolata is. A Bűnhődést valójában csak Svájcban tudtam befejezni, ott írtam meg a szkeptikus humorral átitatott részeket. A Vajdaságban ezeket az új irodalmi és színházi impulzusokat nem érzékelhettem, ott a színházban is, az irodalomban is dívott a szocialista esztétizmus utóélete. Korabeli naplójegyzeteim tanúsága szerint a Balkáni szépség avagy Slemil fattyúján dolgozva az egyik berlini alternatív színházban láttam a Brecht-motívumok alapján készült előadást, The Hardcore Machine-t a szabadkai Kosztolányi Színhiáz előadásában, Urbán András rendezésében. „Balkáni magyar”, jegyeztem le akkor a naplómban Urbán Andrásról, amivel azt akartam jelezni, hogy sajátos identitásunkat megőrizve lehetünk csak európaiak. Ugyanarról az útról van szó, amelyet kerestem a Balkáni szépség, avagy a Slemil fattyúja, továbbá a Neoplanta, avagy az Ígéret Földje és Bűnhődés világában. A Bűnhődés megjelenése után és a Neoplanta avagy az Ígéret Földjének megjelenése előtt mutatta be a Kosztolányi Színház a Passport-trilógiát Urbán András rendezésében, amely arról győzött meg, hogy a Vajdaságban is lehet európai horizontokban, a balkáni világban, magyarul gondolkodni, nemcsak az újabban divatos pesti reciklázs-irodalomban. Ezek után a Neoplanta színpadra kerülése a véletlenekkel átszőtt szükségszerű találkozás volt, aminek logikus folytatása lesz a Bűnhődés című regényem szarajevói bemutatója, amelyet ugyancsak Urbán András állít színpadra. Igen, vége az üvegházi védett korszaknak, és vége a szocialista elefántcsonttoronynak is. Kiderült, hogy Deleuze és Guattari a két francia teoretikus pontosan fogalmazott, amikor azt írta: a kisebbségi az igazán forradalmi, aki odút talál magának, de nem elefántcsonttornyot, szökésvonalat, de nem menedéket.

Nehéz választás

Kínos dolog azzal az emberrel vitatkozni, akinek nincs véleménye. Kilátástalan viszont azzal összekülönbözni, akinek mindenről megvan a véleménye. Főleg arról, amihez nem ért.

Értelmiségi kaméleonok

Kokan Mladenović színházi rendező a Desire Akadémia vendégeként érzékeny kérdéseket pendített meg. Tény, hogy nincs jó véleménye az aktuális politikai elitről, azonban kénytelen hozzátenni: a szerbiai választópolgárok sem különbek. Az utóbbi években jegyzett naplójegyzeteimben hasonló következtetésre jutottam! Lehet, hogy taktikailag jó fogás örökösen a politikusokat kárhoztatni. Más dolog, hogy szánalmas állapot! Olyan politikusaink vannak, amilyeneket megérdemlünk. Mladenović szerint néhány színház kivételével (az Újvidéki Színházat, a szabadkai Népszínház szerb társulatát és a Kosztolányi Színházat említette) gyáva színházakról van szó. Az általa elhangzott minősítést a közönség lelkesen megtapsolta, ami arra utal, hogy mindenki örül, ha más mondja ki azt, amit valamennyien gondolunk. Vigye a vásárra a bőrét más, ők inkább a „szakmánál maradnak”. A teátrumok mentségére jegyzem meg, hogy némely színházban legalább néhanapján elhangzik kritikus hangvétel, bizonyára azért mert az előadások szembe találják magukat a közönséggel. Az irodalomban ez másképp funkcionál. Az irodalom összekötő kapocsként működő közösség nélkül maradt, nincs befolyást gyakorló polgári olvasóréteg, nincs vélemény, visszajelzés… kis szekták, lobbik, érdekszervek határozzák meg az értékrendet. Teljes a zűrzavar. Se szeri, sem száma azoknak, akik nem győzik ócsárolni a Fideszt és a Fidesszel szövetkező helyi kisebbségi pártot. Azokról szólok, akik Budapesten balliberális körökben liberálisoknak vagy ellenzékieknek adják ki magukat, miközben a Vajdaságban nyilvánosan élvezik a Fidesz-barát helyi párt bizalmát, mindenfajta kinevezésüket a párt jóakaratának köszönhetik. Teljes identitászavar és köpenyegforgatás uralkodott el. Ennek láttán kezdem becsülni azokat az embereket, akik egyértelműen és nyilvánosan mernek állást foglalni. A Fideszben reménykednek? A VMSZ politikáját támogatják! Miért ne? A Magyar Mozgalommal szimpatizálnak? Miért ne? Liberálisok? Miért ne? Haladók? Demokraták? Ám legyen. Csak ne legyenek egyszer ezek, egyszer azok, mint a nagy többség. A legrosszabbak az örökös számítók, akik mindenhova dörgölőznek. Alkalmasint, kicsit ide, alkalom adtán kicsit oda. Bizony elkopott az Ottlik-mondat, amely az író szobrának talapzatán olvasható: „De író nem állhat a hatalom napos oldalán. Nagy vitális energiák, nem regenerálódó idegsejtek pazarlódtak el pusztán arra, hogy megőrizzük a civil becsületünket, emberi méltóságunkat.” Jelenleg (is) nagy a tumultus a „napos oldalon”, többé nem számít a civil becsület.

Családi Kör, 2015. 12. 10.