Magyarországon október 23-a nemzeti ünnep, azaz munkaszüneti nap, noha készült egy felmérés, amely arról tanúskodik, hogy a megkérdezettek (vegyes korosztály) nem tudja, sőt nem is érdekli, mit fed az október 23-i dátum. Az Újvidék felé tartó szerelvény tömve utasokkal. A 168 ÓRA című közéleti hetilapot lapozgatom. A szerkesztőség újra közli Göncz Árpád egy régebbi interjúját, amelyben ’56-ra emlékezik. „Egy tragikomikus pillanat: Szepesi könyörög a népnek, hagyják abba a forradalmat, mert délután nem lesz focimeccs”, olvasom. A népet azonban még ezzel az érvvel sem tudta meggyőzni. Vannak ilyen ritka pillanatok a történelemben. Nem gyakori, sőt egyre ritkább az előfordulása. Sejtelmem sincs, illetve van, noha inkább ne lenne, mert félek kimondani, mit jelent ’56 a mai Magyarországon. Vagy, hogy mit jelent Bibó István életműve? Én úgy olvasom Bibót, mint atyai intést és figyelmeztetést: Magyarország, vigyázz! A Litera honlapján Jánossy Lajos könyörtelen, kimondja az ítéletet: „1956-ból semmi nem maradt. Mítoszát használták, amíg jövedelmezett. Változtak az árfolyamok. Mit is lehetne vele kezdeni.” Bár, ne így lenne.
Depresszió
Az Avala Expressz nevű „döcögővel” igyekszünk Anikóval Újvidékre, a szerelvény időnként megrázkódik, néha szuszogva megáll a pusztában majd fél óra tétlen veszteglés után nehézkesen beindul. Egyre kínosabb az út Budapesttől Újvidékig. A vonaton rosszkedvű, megkeseredett utazóközönség. Morózus tekintettel méricskéljük egymást. Kórusban panaszkodnak a magyarországiak is, a szerbiaiak is. Abban az egyben teljes az egyetértés, miszerint egyre nagyobb a szegénység és annak következménye a nyomor. Legtöbbjük a menekülteket ítéli el, miközben arról mereng, hogy Németországban kellene élni. Rokonokról, ismerősökről mesélnek, akik feltalálták magukat. A határ közelében egyszer csak Anikó felkiált: Nézd, a drótkerítést! Délcegen kígyózik a vadonatúj határzár a senki földjén. A sínpár mellett kapuként működik a kerítés, amit alkalom adtán be lehet csukni-zárni. A zöld övezetet kettészelő kerítés félelmetes látvány. Számomra talán azért (is) mert négy évtizeddel ezelőtt testközelből megtapasztaltam a ketté osztott Berlint. Hasonló hatással volt rám. A pengés drótkerítés új európai jelkép lett! Lapozgatom az újságokat. Lehet, hogy a szlovénok is kerítést emelnek Horvátország felől. A horvátoknak nem lesz egyszerű dolguk, mert nem csak a szerbiai határszakaszt kell lezárni, hanem Bosznia Hercegovina felől is kerítést kell építeni. És mit tegyen Szerbia? Terjed a vaklárma miszerint a visszatoloncoltak meg az itt rekedtek a Vajdaságban fognak ideiglenesen letelepedni. A szerb kormány aggódik, egyértelmű hogy az ország nem képes ekkora terhet felvállalni. Egyelőre ide-oda terelgetik a migránsokat. Most Szlovénián keresztül Ausztria, majd Németország felé igyekeznek, illetve szállítják őket. A görögök „bölcsen” hallgatnak, mintha semmi közük sem lenne az egészhez, holott ők képezik az EU dél-keleti külső határát. Struccpolitikát alkalmaznak. Két évtizeddel ezelőtt még a határok átjárhatóságát ünnepelte a tömeg, most pedig határzárat-kerítést követel. Nemzetállamokba zárkóznának be. A remény korszakát felváltotta a szorongás és a félelem időszaka. Vajon mi fog történni, ha Németország kiteszi a megtelt táblát és lezárja a határokat? Kétlem, hogy a migránsok önszántukból visszatérnének a szülőföldjükre, inkább meghúzódnak Szerbiában, Horvátországban, Macedóniában, vagy másutt. Persze, ezek az országok nem fogják őket tárt karokkal várni. Az idegengyűlölet még jobban felerősödik, növekszik az agresszivitás, a bezárkózás lesz a jellemző. Szigorú határellenőrzések várhatók. Felvirágzik az útlevelekkel való feketekereskedelem. Illegális alvilág születik, terjed a bizalmatlanság. A menekültválság végül is arról szól, hogy rövid idő alatt nagyon megváltozott körülöttünk a világ. Már nem olyan, mint amilyen tegnap volt. Kérdés, hogy ez milyen agresszív erőket szabadít fel bennünk. Egyre világosabb előttem, hogy a menekültek nélkül is terjedne Európában a depresszió.
Cenzúra – dogma nélkül
Tegnap csak annyi időm volt, hogy kicsomagoljam a holmimat és máris indultam Belgrádba ahol Mirko Kovačra emlékeztünk. A pályaudvar környékén a taxisok erőszakosak, durvák. Már a városi fuvarért is horribilis árakat követelnek, amiről persze nem adnak számlát. Ebből kiderül, hogy nincs komolyabb ellenőrzés. Szervileg nem tűröm a zsarolást, inkább gyalogolok vagy ötszáz métert, aztán telefonon felhívom a taxi központot. Pillanatok alatt megérkezik, a sofőr szó nélkül bekapcsolja a kilométert mérő órát. Hiteles számlát ad. A Parabola nevű kulturális intézményben Katarina Lazić szerkesztő fogad, a helyiség egyik sarkában a horvátországi Fraktura gondozásában megjelent Kovač-könyvek kiállítása. Politikai esszéit mindedig nem sikerült kiadni Belgrádban. Több könyvkiadó is fontolgatta megjelentetését, azonban mindmáig az ügy ennyiben maradt. Cenzúra? Nemigen nevezném annak. Inkább a kétértelműség korára jellemző tartózkodásról van szó. Hivatalosan nincs cenzúra, noha jobb lenne, ha lenne, mert több „eretnek” írás jelenne meg, lenne pontos határvonal és megszűnne az önkényes, személyeskedő cenzúra. Jelenleg a főszerkesztők, az igazgatók, a média urai bizonytalan és homályos, sokszor egy-egy pártfunkcionárius kénye kedvének vannak kitéve, egyesek elvárásaihoz kénytelenek alkalmazkodni. Nincs rögzített ideológiai dogma, senki sem tudja, miről kell és miről nem szabad szólni, emiatt a semmit mondás lett a siker kulcsszava. Dörög az ég, villámlik, reng alattunk a föld, virágzik a „szenvelgő irodalom”, mint ahogy Tamás Gáspár Miklós a minap megállapította.
Bekövetkezett!
Nem vagyok próféta viszont beigazolódott, amit előreláttam. Több tízezer menekült Szerbiában fog megrekedni, ideiglenesen letelepedni. Nem kizárt, hogy a schengeni határ közelében kívánnak maradni. Elszántak.
Regényciklus
Ma aláírtam a szerződést a Balkáni szépség, avagy a Slemil fattyújának szerb nyelvű kiadására. Az újvidéki Akadémiai Kiadó egyszerre jelenteti meg az említett legújabb regényem, a Bűnhődés című könyvemmel és a Neoplanta avagy az Ígéret földjével. A Neoplanta első kiadása szinte majdnem elfogyott. A három regény laza regényciklust képez, sokszor ugyanazt az időt helyezi más-más személy perspektívájába. Erre az „apróságra” jól ráéreztek. Kíváncsian várom a trilógiát.
Se élet, se irodalom
A frankfurti könyvvásáron könyveim német kiadásával kellett bíbelődnöm. Na, nem panaszkodhatom, eredményes tárgyalások voltak. Viszont kezembe került a „göteborgi lista” amely a közelmúltban befejeződött göteborgi könyvvásárra készült és arról szól, hogy a budapesti Balassa Intézet kiadásra javasolja a kortárs magyar írók könyveit, abban bízva, hogy valamelyik svéd könyvkiadó „ráharap”. A Balassa Intézet még a fordítás költségeit is fedezi!!! Csak dicsérni tudom ezt és a hasonló programokat, miközben arra gondolok, hogy nekem magányos utasként kellett megtalálnom a helyem a német könyvpiacon. Ami a rögösebb út, ellenben így az érdem teljes mértékben az enyém, ami jó érzéssel tölt el. Nem gondolom, hogy ez a viszonyulás személyem ellen szól. Csupán szűklátókörű nézetre vall, miszerint Pesten kívül nincs se élet se irodalom.
Šnajder
Az újvidéki Ifjúsági Színházban bemutatták Slobodan Šnajder drámáját, az Elveszett idő enciklopédiáját. Egy dráma, amely napjainkról szól. A darabból kiderül, hogy a valóság szegényes és amorf, emiatt szükségeltetik a Kafka átváltozás-motívuma. Miféle morbid, tényleg kafkai átvedlés játszódott le körülöttünk? Gregor Samsa egy reggel rovarként ébredt fel. Gregor Samsa metamorfózisát láttuk a mi kis provinciális vadkapitalizmusunkban.
Korán hajnalodik
Az ember addig érzi magát boldognak, amíg éjszaka nem kísérti meg valami szorongató érzés. Kinyitja a szemét és nem győz csodálkozni, hogy máris hajnalodik.
Steriját plagizáljuk
A belgrádi Nemzeti Színházban bemutató. A hatalmas tapsvihar után kifelé menet sok színházi szakembertől hallom, hogy az Urbán András rendezte Hazafiak az évad egyik legrangosabb színházi eseményének számít. Kíváncsian vártam az előadást, mert előző nap a főpróbát végignézte Borka Pavičević barátnőm, aki éjfélkor üdvrivalgva telefonált: fenomenális előadás, fantasztikus rendezés! Urbán és Oliver Frljić a volt jugoszláv térség két legeredetibb rendezője, jelenti ki Borka. Ugyanezeket a minősítéseket hallom most a premier után a belgrádi színházi szakemberektől is. Már régen letettem a kritikusi tollat, egészen pontosan akkor amikor Zenicán bemutatták az első darabomat. Miért jó egy előadás? Legyen a kérdés megválaszolása a kritikusok gondja! Számomra csak az a fontos, hogy milyen benyomás marad bennem. Töprengő néző vagyok csupán. Az előadás utáni fogadás elhúzódik, sok régi baráttal, ismerőssel találkozom, Újvidékre tartva arra gondolok, hogy Jovan Sterija Popović több mint másfél évszázaddal ezelőtt született komédiája a jelenlegi rendszerváltás paródiája is lehetne. Az egész közéletünk mintha Sterija hőseit plagizálná – egyre gyatrább színvonalon. Mi több: attól tartok, hogy manapság a „hazafiak” sokkal nagyobb szerepet játszanak, és sokkal többen vannak, mint Sterija korában. Ahol az úgynevezett hazafiak harsognak, ott kevés a hazafiasság. Mint a címe is elárulja, a Sterija dráma a szerb patriotizmusról szól, azonban mint az másfél évszázad után kiderül, lehetne akár a kelet-közép-európai és balkáni hazafiasság mizériája is. Urbán nem erőltette az időszerűséget, mert maga a dráma szövege is rém aktuális és a nagy színpadi képzelőerővel spontán aktualizált. Az előadás – szerencsére! – még aktuálisabb, bólintana cinkoskodva Jovan Sterija Popović. De ő éppenséggel nem tehet erről.
