Turista és hontalan

Turista és hontalan

2015. augusztus

Találó jellemzés

„Ha padlódeszka reccsen, pisztolyához kap, s azt hiszi, hogy egy liberális bújt az ágya alá.” Így jellemezte a Pármai kolostorban Stendhal IV. Ernesto pármai fejedelmet, a vidéki diktátort és zsarnokot.

Megrázó jelenetek

A híradások másról sem szólnak csupáncsak a migránsokról. A nyári kánikulában záporoznak a durva, meggondolatlanul elejtett jelzők. Menekültimádók, harsogja az egyik pártpolitikus. Kétlem, hogy bárki is örömét leli a menekültáradat láttán. Aggodalommal figyelem a fejleményeket, miután oly korban születtem, melyben gyerekkorom óta tanúja lehettem a nagy exodusok által teremtett konfliktusoknak. Kalkuláló politikusok agitálnak, miközben hiányoznak az európai formátumú államférfiak. Megrázó jelenetek ismétlődnek a tévé képernyőjén. Ausztriában egy hűtőkocsiban hetven egy holttestre bukkan az osztrák rendőrség. Az áldozatok között négy gyerek holtestet  is találtak. Az osztrák rendőrség szerint a nyomozás szálai Magyarországra vezetnek. Az első feltételezések szerint román, vagy bolgár embercsempészek áldozatai a megfulladt migránsok. A hűtőkocsi magyar rendszámú. Semmi hír arról, hogy milyen szerepe volt a tragédiában annak a magyar cégnek, amely tulajdona a jármű. A menekültáradat egyre népesebb. Feltételezem, hogy késő ősz lesz mire valamelyest csökken a migránsok száma, ami természetesen még nem azt jelenti, hogy megszűnik a népvándorlás. A magyar kormány újabb törvénytervezetben gondolkodik. A déli határra vezénylik a honvédséget, akik szükség esetén gumi golyót illetve a legutóbbi ötlet szerint akár éles lőszert is használhatnak, áll a fideszes képviselők törvényjavaslatában. Határvadász egységek őrjáratoznak, a határon pedig zárt táborokat létesítenének, amelyekből tilos kilépni, pontosabban egy kijárata lenne: Szerbia felé. Rückwerz. Tételezzük fel, hogy a Nyugat Európába igyekvő migránsok, az előállt helyzetben megtorpannak és hátra arc vezénylettel sarkon fordulnak,  és megrekednek a drótkerítés túlodalán lévő Észak-Bácskában.

Illemtan

Nincs okom panaszkodni könyveim kritikusaira, akik sokszor olyan jelentésrétegeket tártak fel műveimből, amelyre alkotás közben nem is gondoltam. Így van rendjén. Gyakorta előfordult, hogy íráskor nem  a gondolataim vezérelnek, hanem a szövegrész, amellyel előzőleg elkészültem. Ennek köszönve a történet is egészen más irányt vesz, mint ahogy eredetileg elterveztem. Az sem ritka, hogy csak utólag döbbenek rá saját művem egyik vagy másik vonatkozására. A minap a Bűnhődés jutott eszembe, majd hirtelen feltört bennem Márai Sándor Napnyugati őrjárat című regényének emléke. Az 1943-as Révai kiadást lapozgatom. Regény, jegyzi a belső címlap, noha írhatna akár naplóregényt is, hisz a mű, végső fokon a Napnyugati Birodalomban tett utazás naplója. Márai 1936-ban megjelent regényében már felrémlik a háború előérzete. Ennek tudatában veti papírra, hogy haza kell menni, mert „valami készül”, „talán még nem lesz háború; s talán nem lesz holnap sem, valamilyen más konfliktus, feszültség, félreértés ürügyén sem; de mi lesz holnapután, vagy jövőre? … Meddig lehet még húzni, meddig lehet félre beszélni, elodázni, elkenni?…”. Ezzel a kérdéssel zárul a napnyugati őrjárat. Márai hazatér, „mert valami különös illemtan így kívánja”. Egyebek emllett ez a kérdés is nyugtalanított engem, amikor „valami készült”. Viszonyomról ehhez a bontonhoz  írtam az Exterritóriumban. „Otthon maradtam”, mert úgy éreztem: tudni illik mi illik. Az illemtan csillapított amikor a budapesti médiákban hallgattam a kisebbségi közösséghez való hűségről szóló szentbeszédeket. Talán mondanom sem kell, hogy azok szónokoltak, akik már az első puskalövés előtt elpucoltak, és cserben hagyták a közösséget. Furcsa mód, ezt a megfutamodást nevezték a nemzeti küldetéstudattal hivalkodó pesti értelmiségiek példamutató nemzeti magatartásnak. A félreértések elkerülése végett nem tartom hősiess viselkedésnek a maradást, csupán tisztességes viselkedésmódnak. Akkor kell „otthon” maradni, amikor reng a föld, amikor baj van, vagy amikor meg kell halni. Akkor is ha – mint ahogy Márai írja, „idegen maradtam itthon”. Ezt az életérzést elemezgetve arra gondolok, hogy Márai a harmincas években, vagyis a polgár életforma és hitvallás alkonyán érzékelte a baljós idők küzeledtét. A polgárság érezte a közelgő vészt, mégis makacsul őrizte a polgári kultúrát. A kultúra volt a vezényszó! Számomra ez az „alkony” ismeretlen. Mind rémisztőbben tapasztalom meg a harmincas évek restaurációját, csakhogy, be kell látnom, környezetemben, mármint a posztszocialista régióban, nyoma sincs a polgárságnak, helyette a kapzsi, államfüggő, az autonóm gondolkodástól menekülő, műveletlen, nyers „új osztály” került hatalomra. Vesztünkre ez határoz meg szinte minden területet: a szellemi, a gazdasági és a politikai légkört egyaránt! Napjainkban az ember vagy turista, vagy hontalan! Nem kétlem, hogy, bárki lehet turista a saját szülőföldjén (is), hiszen ez a legkényelmesebb választás. A Vajdaságban dívik a „hétvégi szülőföldszeretet”, amely azt a világot tartja otthonának, amelyet vészhelyzetben hátrahagyott. Napjainkban nagy az ázsiója az efféle szentimentális lírai szülőföld-turizmusnak. A haza irodalmi reklám pannó lett. A vásári kikiáltók „tájhazájának” semmi köze a szülőföldi hontalansághoz. Véleményem szerint az utóbbi állapot a legnagyobb megpróbáltatás. Más körülmények között, más kontextusban ez a hontalanság és idegenség a Bűnhődés című regényem kulcsszava. A nagy népvándorlások korában a Bűnhődés vendégmunkásokat szállító autóbusza időszerű kelet-európai metaforának (is) nevezhető. Milliók távoznak a posztszocialista régióból, tehát Szerbiából is, Magyarországról is. A vajdasági magyarok is oda tartanak, ahová a szíriai, vagy az afgán migránsok. Új nyelv születik: az exterritórium nyelve. A nyelv is „idegen”, a sors még inkább! Elidegenedtünk saját sorsunktól! A Makró idejében ez az idegenségérzés, ez az „elvágyódás”, „gyökértelenségnek”, erkölcstelenségnek tűnt (meg is fedtek érte éppen az Új Symposionban) ami érthető, hiszen életerős volt a kötődés, eleven volt a lokális és a vajdasági identitás, amit semmiképp sem elmarasztaló hangnemben hozok szóba, annak csak idillikus-ideologikus jellege taszított. Az Egy makró emlékirataiban a túlélő hősök a tengerre menekülnek, abból a megfontolásból, hogy valahol, hátha épp a Mediterránon,  boldogok lehetnek.  Az Exterritóriumban és a Bűnhődésben ilyen szubtilis érzés többé fel sem merül.

Szalonmodernizmus

Az éjszaka Georg Trakl verseit olvasgatom. „De sötét üregekben csendesen vérzik az emberiség/ kemény ércekből kovácsolja a megváltó fejét”.(Rákos Sándor fordítása.) Ha Trakl a természetről szól, akkor is felrémlik az isteni enigma. Olvasgatom, a halálról szóló méltóságteljes sorait. Megelégeltem a modernizmus felszínes szójátékait, bizarr ötleteit. Vége az ilyesféle szalon modernizmusnak. Mielőtt Rimbaud kitagadna bennünket bizonyára az asztalra csapna és a következőket mondaná: széplelkű fiúk és lányok elég volt a szépelgésből. Rimbaud szavait hallom, aztán a nagy csendben elmondom két fontos verssorát. „A Költőből zokog a Rongyosok siráma, a Fegyencek dühe, a Kivertek sikolya.” Kivertek sikolya, az meg mi? – kérdezősködnének a széplelkek.

Merkel leckéje

Angela Merkelnek 2015-ig volt némi tekintélye. Most azonban neve hallatára fanyalognak a jobboldalon. Miért? Mert feladta a leckét. Kategorikusan elutasította a szélsőjobboldaliak és a neonácik gyűlölködését. A német kancellár álláspontja szerint azok, akik úgy cselekednek, mint a heidenaui gyűlölködők, kiírják magukat a németek értékközösségéből.

A kaszton kívül

Készülődés a bécsi irodalmi konferenciára. A legszívesebben Stendhalról beszélnék. Nem nyugszom bele, hogy az irodalom csak egy külön kaszt ügye legyen.

Egy mondat az önfegyelemről

Tapintatosnak lenni és másra gondolni.

Szigorúan ellenőrzött háborgás

Sajtóéden, írtam nem kis iróniával 2002-ban a vajdasági magyar sajtóról (Időírás, időközben, I). Hogy mit tapasztaltam azokban az években? Közszolgálati lapjaink szerkesztői esküdöztek, hogy nem nehezedik rájuk semmiféle nyomás. Pártonkívüli paradicsomban élnek, a pártvezérek tenyerükből etetik őket, csakhogy tárgyilagosak és szakszerűek legyenek. Arra gondoltam, hogy esetleg a pártvezérek beintenek, hogy bíráljon már egy kicsit a sajtó, mert különben elveszti hitelét. De nem intettek be. „Bíráló, elemző cikkek, független szakmai megítélések nincsenek. Közéleti vitafórum nem létezik”, állapítottam meg. Így láttam akkor, azomban azóta elmúlt 13 esztendő és azt veszem észre, hogy az elmúlt hónapokban néhányan felkapták a fejüket. Háborognak!!! Azt mondják, cenzúra van. Éppen most. Vagy csak most. Tizenhárom év után rádöbbentek! Azonban a felismerés is szigorúan ellenőrzött. Úgy tüntetik fel, mintha a szólásszabadságot csak az elmúlt egy-két évben nyirbálták volna meg.

A korszellemről

Esterházy Péter nyilatkozik a HVG-ben. Szerinte Magyarországon egyre inkább eluralkodik a hazugság, a harácsolás, az urizálás, a „széles körű családi összefogás”. A jelenlegi gőg, az arrogancia, a dölyf, a pökhendiség végső fokon bizonytalanságot és gyávaságot takar. Az író fogalmaz így, nem az egyik vagy a másik pártról, nem az egyik vagy a másik politikusról, hanem az emberi sorsokat meghatározó új uralkodó osztályról. Mindez túl van már a politikán. Az író a politikán túli korszellemmel vívódik. Bácskában sajnálatos mód, nemigen kívánunk, esetleg nem merünk szólni a korszellemről. Itt még mindig a politikán innen vagyunk.

Családi Kör, 2015. szeptember 3.