A koraesti szürkületben vetik ki magukból a betonházak a nappal begyűjtött hőenergiát. Kilépek a néhány négyzetméternyi teraszra, meglocsolom a virágokat, rágyújtok egy cigarettára; friss szellő lengedezik, vége a kínszenvedésnek, kezdem jobban érezni magamat. Semmi kedvem végignézni az esti híradót, hallgatni az Európa-dumát, mert nincs már erőm bosszankodni azon az ellentmondáson, hogy miközben EU-ba battyognak, semmibe veszik az európai kultúrát. Környezetemben az elmúlt két évtizedben megszületett az új kulturálatlan EU-osztály, amely több kárt okoz Európának, mint a menekültek. Az új euro-arisztokráciának nem az európai szellemiség a fontos, hanem az euro-donáció. Az afrikai menekültek jó alkalmat nyújtanak az „euro-arisztokráciának”, hogy – úgymond – „megvédje” Európát, amelynek a hanyatlása nem ma kezdődött. A hanyatláshoz ez az arisztokrácia jelentősen hozzájárult. „De senkin és semmin sem érezni, hogy hisz az európai küldetésben, ahogyan hitt benne Kolumbusz, Michelangelo, Goethe, Planck vagy Einstein”, panaszolta fel Márai Sándor 1947 tavaszán. „Valamit elraboltak Európából a vad erők, amelyek acélseprővel sepertek végig a városok és a csataterek felett. Az emberek élnek, mert élni organikus lehetőség, Európában is. De az élet ihlet nélkül nem szerep, csak tenyészet. Európában nemcsak nemzedéknek, a földrésznek sincs közös ihlete többé”, fogalmazta meg sejtéseit. Aztán Kelet-Európában beköszöntött a rendszerváltó erővel bíró remény korszaka. Épp napjainkban foszladozik. Nem jött létre a közös küldetéstudat, a közös ihlet. A hanyatlás akkor kezdődött, amikor az államok és a pártok maguk alá gyűrték a közös Európa gondolatát. A haszonleső demagógok még a nemzettel is szembeállítják, holott egyetlen egy nemzetnek sincs hazája Európán kívül. Az agónia fullasztó illata pedig vonzza a menekülteket, akik legfeljebb statiszták ebben az európai dance macabreben. Sartre Legyek című drámájának színhelye többé nem egy város, hanem Európa. Nem mintha nem aggódnák. Népvándorlások voltak és lesznek is. Nehezen leállíthatók, kérdés, hogy adott esetben leállítható lesz-e egyáltalán. Attól tartok, hogy kerítéssel vagy kerítés nélkül, határzárral vagy ideiglenes akadállyal holnap már nem abban az Európában élünk, amelyet tegnap elképzeltünk. Betántorogtunk a félelem Európájába. Miközben a teraszról bámulom a tiszta égboltot, Thomas Bernhard egyik verssora jut eszembe: „Csillagok lógnak, mint vércseppek az éjben”.
A fosztogató idő
Dacolok a kánikulával. Kora délután kiülök a közeli kávéház teraszára, nézelődöm, mustrálom a járókelőket és élvezem a verőfényt. Egyre kevésbé érzékelem a mindent felmorzsoló múló időt. Már abban is elbizonytalanodtam, hogy ki vagyok én. Miért? Mert a nevem, csak a változó idő alkalmi kegye. Egy napon megfoszt a nevemtől és minden mástól, amiről naivan azt hittem, hogy az enyém.
Tájékozatlan közszolgák
Vér folyt a Dunába. Állítólag fertőzésveszélyes. Mindenki azt kérdezi, hogy került oda? Senki sem tud semmit. Ilyenkor a polgármester kérjen bocsánatot a városlakóktól, és ígérje meg, hogy egy napon belül kézre kerülnek a tettesek. A gyalogjárdára és a kerékpárutakra feliratokat festenek, amelyek az egyik vajdasági politikus halálát követelik. Senki sem tudja kik a tettesek, az illetékesek a bársonyszékbe süppedve bölcsen hallgatnak. A közszolgáink tájékozatlansága botrányos.
Csodavárók
Az utóbbi napokban vagy öt-hat ember kérdezte, hogy alakul-e új életerős magyar kisebbségi párt a Vajdaságban? Nem tudok többet az átlagolvasónál. Azt válaszolom, hogy néhányan valamiféle civilszervezetet szándékoznak létrehozni. Ezt ők is hallották, de abban reménykednek, hogy én többet tudok. Keresik azt az egyént, aki tudja a nagy titkot. Miután kiderült, hogy ismereteim elégtelenek, bennfentes sem vagyok, az érdeklődők kiábrándultan legyintettek. Mást vártak. Lehet, hogy csodáról szóló hírt! A közéletben terjed a csodaváró hangulat. Ez is jobb, mint a teljes apátia.
Talpig gyászban
A kioszkban cigarettát vásárolok, amikor észreveszem, hogy az Informer, a Kurir, a Dnevnik, és más napilapok „feketébe öltöztek”. A sarokban megpillantom a Magyar Nemzeti Tanács lapját, a Magyar Szót is szintén „talpig gyászban”. A szerbek kiüldözését siratják, vagy 200 000 menekültről beszélnek. Vannak, akik többről tudnak. Tomislav Nikolić Szerbia köztársasági elnöke a Vihar áldozatainak szentel gyászszertartáson kifogásolta, hogy a horvátok ünneplik ezt az évfordulót. Kerek-perec kimondta, hogy ez annak a horvát államnak a hagyományaira utal, amelyet csak Hitler ismert el. Horvátországban katonai díszfelvonulást rendeztek Horvátország felszabadulásának ünnepén. Újra meg újra kénytelen vagyok megállapítani, hogy a múlt nem múlt el, sajnos egyre gyakrabban kopogtat az ablakon. Képviselői most már nem terepszínű egyenruhát öltenek magukra, hanem Boss meg Versace öltönyt hord, csak a fizimiskájuk meg a nyelvezetük maradt a régi.
Hogyan védjük Európát?
A parkolóhely közében elhanyagolt szemetes konténerek szanaszét, dinnyehéjak köröskörül. Egy fiatalasszony a műanyagflakonokat válogatja ki a tárolókból. Leülök a közeli kávézó teraszára, Radoslav Petković íróbarátomra várakozom. Egy magyar rendszámú személygépkocsi fékez a terasz előtt. Egy negyven év körüli házaspár lép ki a kocsiból, az asztalomhoz lépnek és angolul érdeklődnek, hogyan jussanak ki a városból, hogy Belgrád felé vegyék az irányt. Onnan Tivatba szándékoznak autózni. Nagyon egyszerű, válaszolok magyarul, forduljanak vissza, vegyék az irányt a pályaudvar felé, aztán jobbra, majd balra. Hálásan megköszönik a segítséget, leülnek egy kávéra, előveszik a térképet, s elmondják, hogy azért utaznak Tivatba, mert egyik üzlettársukkal jachtot béreltek, legénységgel együtt és három héten át az Adrián hajókázva fogják élvezni a nyarat. Ők autóval indultak útnak Bácskán keresztül, mert szerették volna látni az elszakított területeket. Jártak Szabadkán, Topolyán. Újvidéken szálltak meg, s most folytatják útjukat. Egy szerb nyelvű újság van az asztalomon, talán az előző vendég hagyta ott, az asszony rámutat és felteszi a kérdést, hogy tudok-e szerbül. Persze, válaszoltam. Rögtön észrevettem, hogy az arca gondterhelt lesz. Nem is titkolja, miért. Attól tart, hogy ez az első lépés a beolvadás irányában. Székelyföldön jártak egy kis faluban, ahol a magyarok alig tudtak románul, de sajnos, egyre kevesebb ilyen magyar falu akad. Szerencsére, mondják elégedetten, a délvidéki kisebbségi politikusok csatlakoztak Orbán Viktorhoz, megfogadták a tanácsát és a sarkukra álltak. Talpra álltak, ellenzik a kétnyelvű oktatást. Nagyon helyes! Végre erélyesen tiltakoznak a menekültek ellen! Jól odavágtak: menjenek oda, ahonnan jöttek, különben kitúrják a magyarokat. A jó katolikusok nem alkusznak velük. Pár órával előbb olvastam Ferenc pápának az Ifjúsági Eurcharisztikus Mozgalom delegációjával folytatott beszélgetését, amelynek során kijelentette, hogy a menekültek elutasítása „háborúval ér fel”, ezt „gyilkosságnak nevezik”. Nem idéztem a pápát, nem akartam szaporítani dilemmáikat, ezért témát váltottam, és javasoltam a magyarországi turistáknak, hogy okvetlenül kössenek ki Mljet szigetén, mert szerintem Korčula és Mljet a két legszebb sziget az Adrián. De nem volt szükség az útbaigazításomra. Kiderült, hogy már évek óta jachttal járják az Adriát. És a gyermekek, őket nem érdekli az Adria?, kíváncsiskodom. Kiderült, hogy nincs családjuk. Az a fontos, hogy jachtot bérelhetnek, gondoltam. Búcsúzáskor szerettem volna feltárni nekik a nagy titkot, hogy bizony gyerek nélkül nehéz lesz megvédeniük Európát. A gyerekáldás nagyobb védelem, mint a szögesdrót. Megérkezik Petković akivel a nyári kánikulában egy újvidéki kávézóban gróf Bánffy Miklós emlékiratairól beszélgetünk, amelyet angolul olvasott. Az Erdélyi Trilógia angolul is megjelent, de mind a mai napig nem sikerült beszerezni.
Czeizel Endre halálára
A budapesti könyvhétre jelent meg a Hazám című antológia, amelyben együtt szerepelek dr. Czeizel Endre orvos-genetikussal és természetesen még számos más írókollégámmal, szociológussal, filozófussal. Amikor kezembe került az antológia tiszteletpéldánya, először az ő esszéjét olvastam el, mivelhogy nagyon kíváncsi voltam a véleményére. Meglepő adatokat hozott napvilágra, amelyekről nemigen szól a mai euforikus közbeszéd. Többek között kimondja, amit sokan tudunk, viszont nemigen hangoztatunk. Nem is nagyon merjük firtatni. A magyarságra a nagy genetikai kevertség jellemző. Őseink nem Árpád népének, hanem a később bevándorlók leszármazottai. A turulmadár tehát magányosan repdes a fejünk felett, mivelhogy génjeink a szomszédságban élő németekkel és szlávokkal mutatnak nagy rokonságot. A kortárs magyarság őseit ne az ősmagyarok között keressük, írja a Hazám című esszéjében. Megemlíti azt is, hogy 1850 és 1910 között vagy 2 millió bevándorló vált magyarrá. Az európai távlatokban gondolkodó magyar liberálisok, mint Deák Ferenc, báró Eötvös József, Trefort Ágoston szellemi súlyt biztosítottak a magyarságnak, úgyhogy sikeres befogadó tudott lenni. Érdemes néhány példával emlékeztetni. Bartók Béla apja magyar és bunyevác családból származott, az anyja pedig lengyel volt, Kodály Zoltán apja flamand volt az anyja pedig lengyel. A kultúránk és az anyanyelvünk jelenti a magyarságunkat, állapítja meg, s éppen ezért nem kis szorongás vesz erőt rajtam, midőn számba veszem, hogy a pártkorifeusaink és buzgó inasaik hányszor és hogyan üldözték a „szófogadatlan” írókat és művészeket. Joggal idézte tehát Czeizel professzor Széchenyit: Magyar a magyarnak a legnagyobb ellensége. Nem véletlen tehát, hogy a tegnap elhunyt Czeizel Endre halála előtti utolsó interjújában úgy vélte, hogy életműve romokban hever és Magyarország süllyedő hajóra emlékezteti.
Hol volt, hol nem volt…
Egy magyar liberális vallomása: „Szerencsére azonban a magyar érdek és a liberalizmus szolidárisak. Ha elvész Magyarországon a szabadság, fenyegetve lesz egyszersmind a magyar faj.” Beksics Gusztáv
