2005. december-2006. január
(Újvidék, éjfél után) Újvidéken mínusz 7 fok várható az éjjel, olvasom. A hőmérőre pillantok. A langenbroichi éjszakában a hőmérő higanyszála a fagyponton állapodott meg. Ma délután Kölnben találkoztam egy újvidéki magyar fiatalemberrel. Jól értesült, pontosan tudja, hogy mi történik a Vajdaságban. Kölnben sikerült állást találnia néhány újvidéki barátja részére. Az internetnek hála az emberek elég jól tájékozottak, úgyhogy gyorsan rátereli a szót, az egyik közelmúltban megjelent jegyzetemre, amelyben arról írok, hogy az újvidéki székhelyű Magyar Szó napilap, úgynevezett átszervezése nagyon rossz üzenet a délvidéki magyarok részére. Tökéletesen egyetértek veled, mondja, mert ez tulajdonképpen ugyanazt jelenti, – ha én jól értelmezem – mintha a felvidéki politikusok azt mondanák, hogy leépítjük Pozsonyt, mert a százalékarányt tekintve nincs elég magyar. Lám, a barátaim megértették az üzenetet és jönnek utánam, mondja. Fiatalok, mind a hárman befejezték az egyetemet, de a Vajdaságban nem találják a helyüket, ezek után pedig egy percig sincs maradásuk. Most már mindegy, gondolom magamban, hogy ki és hogyan értelmezte az üzenetet. 2011-ben, a soron következő népszámlálás számadatainak tükrében, látni fogjuk a tényeket, és kielemezhetjük a következményeket. Azt pedig, hogy mit idézett elő, érezni fogjuk. Merem remélni, hogy a felvidéki magyar politikusoknak eszükbe sem jut, hogy kiürítsék Pozsonyt.
(A láthatatlan emberről) Az úri turistaparadicsomban, vagyis a Kanári-szigetek egyikén, a Tenerife sziget elegáns szállodájában, letartóztatták a háborús bűnökkel vádolt horvát nemzetiségű Ante Gotovinát. A közel öt éve körözött tábornok időközben felcsapott világutazónak. Hamis dokumentumokkal, Kristijan Horvat névre kiállított útlevéllel járt Argentínában, Kínában, Csillében, Oroszországban, Csehországban, Tahitin és ki tudja még hol nem. A letartóztatásáról szóló hír, pillanatok alatt felröppent és a világ vezető hírközlő szervei kiemelt helyen közölték. Carla del Ponte hágai főügyész higgadtan kommentálta az eseményt, nem tűnt meglepettnek, de ugyanakkor nem felejtette el megjegyezni, hogy minden háborús bűnnel vádolt személynek, mielőbb a hágai nemzetközi törvényszék elé kell kerülnie. Szerbiában azonban a helyzet változatlan. Az igazmondó kisebbségügyi miniszter, Rasim Ljajić szerint, tűvé tették már Szerbiát, de Mladićnak se híre, se hamva. Hat éve emberfeletti erővel keresik, de nyoma veszett, szőrén-szálán eltűnt, állítják a szerbiai illetékesek. Időnként fel-feltűnik ugyan, de a H. G. Wells által inspirált politikusok szemében ő az új „láthatatlan ember”. A szerbiai egészségügyi intézményekből, váratlanul eltűnt Mladić kartonja, a komplett orvosi dossziéja is, amelyből kiderült volna, hogy mikor tartózkodott Belgrádban, ki fizette a gyógykezelését, és minden más adat, amely kellemetlen lenne a jelenlegi szerb politikusok számára. Természetesen nyoma veszett annak a dokumentumnak is, amelyből kiderülhetett volna, hogy az elmúlt években ki írta alá a nyugdíjaztatásáról szóló végzést. Az időpontot sem lehet pontosan tudni, de egy biztos: nem Slobodan Milošević látta el kézjegyével, mert akkor ő már régen a hágai Nemzetközi Törvényszék scheveningeni börtönének lakója volt. A Frankfurter Allgemeine Zeitungban olvasom, hogy Szerbia és Horvátország nem egy kategóriába tartozik. Ez a tény vitathatatlan, bár mindkét ország nacionalistái ugyanazokkal a jelszavakkal tüntetnek a háborús bűnökkel megvádolt személyek mellett: nemzeti hősöknek titulálják őket. Nem tartom elképzelhetetlennek az ötletet, miszerint a kelet-közép-európai régió jeles nacionalistáit Belgrádba vagy Zágrábba tanulmányútra, szakmai továbbképzésre kellene küldeni, bizonyára jól megértenék egymást, hiszen, voltaképpen ugyanazt a nyelvet beszélik.
(A magyar Balkán-kép) Pesten időnként fellángol a Balkán-divat, amelyből a titokzatos és egzotikus világok iránti városi nosztalgia következtethető ki. Olyasféle kíváncsiság vezérli, mint amilyen a 18. századi európaiakban élt, ha Afrikáról volt szó. Néha arra gondolok, hogy ma a Kusturica-filmek hatására formálódik meg az emberekben a balkáni kisebbségi világ is. A határon túli magyar kisebbség „ikonográfiája” leginkább Kusturica etno-Balkánjára emlékeztet. Egy kis nosztalgia, sok szenvedés, és némi balkáni egzotikum. Az egyik balkáni kisebbségi regényben olvastam, hogy a hős, akinek a keblében természetesen nemzeti érzésű szív dobogott, egy pillanatban észre veszi, hogy az utcára néző ablaka előtt egy kiélezett kés csüng, erre kitekint az ablakon, s látja, hogy az úttesten egy fehér Merzedes parkol, és a benn ülők, éppen rá várakoznak. Ez bizony nem balkáni borzalom, hanem bácskai operett. Lehet, hogy ezek a szövegek kiválóak, de nem a Balkánról szólnak, legfeljebb a határtól néhány kilométerre levő Szabadkáról, avagy annak környékéről. Az állítólagos Balkánról azok írnak, akik alig léptek a Száva folyótól délre eső területekre, vagy ha mégis, akkor átutazóban a hagyományos osztálykirándulásokon, avagy keresztül utaztak rajta amikor nyaralni mentek az Adriára.
(A boldog utókorról) A Goli otokon (Meztelen sziget) 40 000 rab volt. Közülük 4000-rel a helyszínen végeztek, a börtönőrök. A hírhedt szigetre internáltatta Tito marsall azokat a kommunistákat, akik a Tájékoztató Iroda határozata után, Sztálin elvtársra esküdtek. A jugoszláv belügyi alakulatok vegyes összetételű népséget tereltek össze: voltak köztük hithű kommunisták, akik meggyőződésesen ragaszkodtak a világforradalom eszméihez, de akadtak közöttük aljas csirkefogók, és elvetemült gyilkosok is, az ő esetükben csak a véletlenen múlott, hogy nem éppen ők lettek a foglyok kínzói. Utólag ugyanis sok minden kiderült, többek között napvilágra került az is, hogy nagyon viszonylagos vádpontok alapján ítélkeztek. Néha egy-egy bosszúra szomjas, helyi belügyes feljelentése elegendő érv volt ahhoz, hogy a kiszemelt áldozatot, a borzalmak szigetére hurcolják vagy nyomtalanul eltűnjön. Sokáig még a rokonsága sem tudta, hogy él-e, hal-e. Boldog lehetett, aki túlélte a Goli otokot. Aki onnan élve előkerült, hallgatott, mint a sír. Álmában sem jutott eszébe, hogy a hírhedt szigeten történteket felidézze. Az egyik véletlen túlélő csak évtizedek múltán mesélte el, annak a fiatalembernek a történetét, aki úgy lett öngyilkos, hogy átölelt egy sziklát és azzal együtt a tengerbe vetette magát. Bátor volt vagy gyáva, emésztette magát a kérdéssel a volt rab még 50 év után is. De, ki foglalkozik még ezekkel a dilemmákkal?
Apám mesélte még anno, hogy néhány régi szenttamási kommunistát is a Meztelen szigetre internáltak. Sorsuk alakulása rendkívül tanulságos. Raboskodtak a királyi Jugoszlávia börtöneiben, aztán Horthy tömlöceibe kerültek, majd hogy végül a titoista táborba vetették őket. Ha pedig, valamilyen furcsa véletlen folytán túlélték, akkor hosszú-hosszú hallgatás után bevallották, hogy az utóbbi volt számukra a legborzalmasabb. A sziget ma olyan, mint egy hatalmas, szeméttelep. Jelenleg éppen egy német pornófilmet forgatnak a helyszínen. Pár hónappal ezelőtt kezdték az előkészületeket a magyar-horvát koprodukcióban készülő pornófilm forgatásához. Ugyanazon fenyőfák alatt zajlanak a szexi jelenetek, amelyeket a rabok ültettek. A kopár szigeten ugyanis alig volt fa. A rabok a sziklákba üreget vájtak és a távolabbi részekről földet hordtak. Elültették a fenyőcsemetét, de mivel nem volt víz, hogy megöntözzék, körülállták és testükkel védték a perzselő napsugaraktól. A fenyők alatt most magyar és német nők vetkőző jeleneteit rögzítik. Így fest a boldog utókor, amelyben egymásba botlik a bácskai magyar kommunista és a pesti pornósztár. Ez is a magyar-magyar viszonyhoz tartozik.
(Belgrádi parabola a legnagyobb kisebbségi pártról) A dél-szerbiai albán pártok, szót értenek egymással, ennek eredményeképp elfogadták, a dél-szerbiai albánok politikai autonómiájáról szóló dokumentumtervezetet. Igényt tartanak rá, hogy közvetve vagy közvetlenül részt vegyenek, a Koszovó helyzetéről kezdődő tárgyalásokban. Jó lenne egy bácskai küldöttséget meneszteni Presevóba, mint 1999-ben Pristinába, amikor a bácskai magyar kisebbségi delegáció, – a magát jobbközép pártnak nevező VMSZ-ről van szó – Milošević és Šešelj társaságában, Koszovó legnagyobb városában, demokráciára nevelte az albánokat. Ezúttal azonban nem a demokráciára kellene őket oktatni, hanem meg kellene őket tanítani, magyar módra civakodni! Aztán megakad a szemem egy másik kisebbségi, bohózatra emlékeztető történeten. Eddig úgy tudtuk, hogy Rasim Ljajić úr (jelenleg, aktuális szövetségi kisebbségügyi miniszter) Szandzsáki Demokratikus Pártja a szandzsáki bosnyákok legnagyobb kisebbségi pártja. Legalábbis, eddigi tudomásom szerint, e párt képviselői töltötték be a vezető tisztségeket a bosnyákok által lakott településeken. De nem oda Buda! Mostantól kezdve, a Sulejman Ugljanin vezette Szandzsáki Lista lesz a legnagyobb kisebbségi párt, tehát, az ő tagságához tartozók töltik majd be, a vezető tisztségeket. Hogy hogyan történhetett ez meg? A képlet egyszerű: azért, mert a belgrádi koalíciós partner így döntött. Vagyis, akarva akaratlanul beigazolódott, hogy mégiscsak Belgrádban döntik el, melyik a legnagyobb kisebbségi párt. A bohózatból, Sulejman Ugljanin pártvezető levonhatna egy tanulságot. Ha ugyanis a közeljövőben az ő pártjából kerül ki az új szerbiai kisebbségi miniszter, (mert a jelenlegi emberjogi és kisebbségügyi miniszter Rasim Ljajić azzal fenyegetőzik – egyelőre csak fenyegetőzik -, hogy lemond a miniszteri tisztségről), akkor talán támogatni fogja, hogy szavazataikkal a kisebbségi polgárok döntsék el, melyik legyen a legnagyobb kisebbségi párt. A kisebbségi polgárok pedig vessenek magukra, ha rossz lóra tesznek. Ez lenne a leghatékonyabb kisebbségi demokrácia-tanfolyam.
(Babits hazája) Már a második napja havazik. Nyugat felé sík a táj. Mögötte az Óceán. A helyiek a melegebb atlanti légáramlatot várják. Babits sorai járnak az eszemben, a lélekről, amely túlrepüli a hazát. És megtalálja a magát-tépő hazáját: Európát.
(Kisebbségi kismítoszok) Lendvai Pál nyilvánosságra hozta, hogy Szepesi György is besúgó volt. Magam elé képzelem az apámat. Mit szólna, ha megélte volna, hogy romba dőlt az utolsó illúziója is? Az ötvenes években gyanús dolog volt a magyar focicsapatnak szurkolni, s a bácskai magyarok napilapjának vezércikkírója e vétségért meg is rótta a kisebbségi magyarokat. Mi közünk nekünk Magyarországhoz tette fel a vezércikkíró a szónoki kérdést. Apámat mindez hidegen hagyta, legfeljebb kicsit bosszantotta. Rendületlenül, és még nagyobb hévvel a magyar focicsapatnak szurkolt, s mint sokan mások az utcánkból, Szepesi Györgyöt tartotta a legnagyobb magyarnak. Azóta elmúlt jó néhány évtized, és természetesen megváltozott a világ. A vezércikkíró a rendszerváltás után az oltár elé borult és magyarságtudatból megregulálta a tévelygő bácskai magyarokat, akik számára Szepesi György továbbra is a legnagyobb magyar maradt. Ma is az. Nem Széchenyi, hanem Szepesi, hiszen Széchenyi soha sem tudta olyan lelkesen skandálni, hogy haj-rá-ma-ma-gya-rok, mint ahogy azt Szepesi tette. Most pedig kiderül, hogy ügynök volt a legnagyobb magyar. Egymásután feslenek szét a kisebbségi kismítoszok, csak senki sem meri beismerni. A kismítoszokat Bácskában, egyedül a budapesti vendégjáró írók ápolják, akik időnként kiruccannak a Délvidékre, és a bennszülöttekkel karöltve ostorozzák a „nemzetidegeneket”, akik kiszolgálták a titoista rendszert. A vendégek eközben úgy tesznek, mintha nem a Kádár-rendszerben aratták volna a babérokat, a bennszülöttek fejében pedig meg sem fordul, hogy éppen Tito marsalltól kapták a színes üveggolyókat meg a stallumokat. Kafkai, mondják sokan a kisebbségi világról. Én inkább megkockáztatnám: hašeki, vagy gombrowiczi.
(Mozgó Világ, 2006. február)