Zseniális! Mario Vargas Llosa perui Nobel-díjas író a minap Belgrádban és Újvidéken vendégszerepelt. Újvidéken a Szerb Nemzeti Színházban átvette a Milovan Vidaković-díjat míg a fővárosban a szerzői est után dedikált, majd találkozott Tomislav Nikolić köztársasági elnökkel. A vizit alkalmával Ljosa Szerbia köztárasági elnökének tájékozottságát, műveltségét dicsérte. „Ritkán találkoztam köztársasági elnökkel, aki ilyen jól ismeri a kultúrát és a történelmet. Elbűvölt”, nyilatkozta Llosa.
Heroikus huzavona
Lassan belenyugodtam a heroikus szerbiai retorikába. A politikusok úgy nyilatkoznak, mintha nap mint nap gigantikus csatákat vívnának. Most éppen Brüsszelben. A belgrádi tv-stúdiók riporterei drámai hangon tudósítanak a helyszínről Aleksandar Vučić szerb kormányfő és Isa Mustafa koszovói miniszterelnök hosszú és kínos tárgyalásairól. A drámai hangnem valamelyest érthető, hiszen az idő Szerbia ellen dolgozik, azonban nem a szabad és részrehajlás nélküli újságírásról szól. A hosszú alkudozás türelmetlenné teszi az európai politikusokat. Leginkább a szélsőjobbon. Marine Le Pen a szélsőjobboldali Nemzeti Front elnöke, javaslatot nyújt be az Európa parlamentbe, miszerint függesszék fel Szerbiával a csatlakozási tárgyalásokat, a megindokolás szerint az Oroszországgal való viszony meg a Koszovóval való tárgyalások körüli huzavona miatt. Az igazsághoz tartozik, hogy a szélsőjobboldali frakciónak nincs nagy esélye arra, hogy az EP elfogadja a javaslatát. Marina Le Pen egyelőre nem jelent túl nagy veszélyt, azonban megfontolandó Ernst Reichelnek a belgrádi Danasnak adott nyilatkozata. A balkáni kérdésekkel megbízott német kormánypolitikus arra figyelmeztet, hogy a koszovói helyzet rendezése nélkül esélyeink szerények, ugyanakkor arra is rámutat, hogy csillapítani kellene Dodik harciasságát. A huzavona állandó jellegű. Ez legfőképp a Vajdaságot károsítja. A jelenlegi szerb kormány szisztematikusan nyesegeti Vajdaság hatáskörét, már azzal is, hogy nem teljesíti alkotmányos kötelezettségét. Emiatt Vajdaság egyetlen esélye a mielőbbi EU-s csatlakozás. A nemzeti kisebbségek érdeke ezen a ponton azonos Vajdaság érdekével! Ennek még akkor is tudatában vagyok, ha napi rendszerességgel sulykolják belénk az euroszkepticizmust. Egészen tisztán látom az EU nyavalyáit, viszont akik annyira akarták, most azok berzenkednek a leginkább! Nincs tudomásom jobb megoldásról. Remélem, ezt tudják azok is, akik most a görögöknek tapsolnak.
Európa vagy a halál
A meteorológusok percnyi pontossággal jósoltak, délelőtt cseperegni kezdett az eső. Már napok óta hűvös, már-már őszies idő járja Újvidéket, a Zmaj utca kihal. A fal tövében haladok, amikor velem szemben kis batyuval a hátán megpillantok egy férfit, mögötte egy 6-7 éves gyereket vezető asszony. Egy percre találkozott a tekintetünk. Felismertem bennük a menekültet. Egészen biztosan az volt, mert mögöttük, olyan 8-10 méterre egy csoport férfi, nő és gyermek hasonló batyuval a vállán ténfergett. Behúzódom egy kávézóba, találkozom néhány ismerőssel, akik elmondják, hogy tele van velük a város. A Duna- park, a Futaki utcai park… Ugyancsak tőlük értesülök a reggeli hírekről miszerint Magyarország már elkezdte az előkészületeket a szögesdrót-kerítés megépítéséhez. Elmerengek, a kávémat kevergetem, nem kommentálom az eseményeket. A szomszéd asztalnál felejtett napilap címoldalán öles betűkkel írja, hogy Magyarország visszazsuppolja a menekülteket Szerbiába. Fellapozom. Ljuba Simić szabadkai kihágási bíró nyilatkozata szerint ezekben a hetekben a magyar rendőrség nagy titokban mintegy 3500 férfit, nőt és gyereket toloncolt vissza a déli országhatár túloldalára. A kihágási bíró pénzbírságot rótt ki, ami nem téríti el szándékuktól, egy időre továbbállnak, majd újra próbálkoznak. Az egyik szomáliai menekült a következő kijelentést teszi: „Európa vagy a halál”. Ideiglenesen egy elhagyatott szabadkai téglagyárban húzódnak meg, amíg újabb határsértésre készülnek, ha kell, mondják, akkor a szögesdrótot is átvágják; nincs veszteni valójuk, mert mindenüket elvesztették, most már csak az életüket mentik. Nyári zivatarban indulok haza, ezért kénytelen vagyok taxit hívni. A taxis meséli, hogy nem mer irakiakat, szomáliaiakat, szudániakat szállítani, főleg nem hosszabb reláción pl. Szabadka felé, mert a rendőrség leállítja, megbünteti, sőt még az autóját is elkobozhatja. Hallgatom a taxis beszámolóját és 1956-ra gondolok. Akkoriban az utcánk közelében volt egy elhagyatott kaszárnya, ahová ideiglenesen a magyarországi menekülteket szállásolták el. Emlékszem november volt, már beköszöntöttek az első hideg éjszakák, ezért a szomszédok takarókat gyűjtöttek a számukra, vasárnaponként pedig ebédre invitálták őket. Hétvégeken haza jártam a kollégiumból. Ott, akkor találkoztam először magyarországi magyarokkal. Röviddel később Újvidéken is volt alkalmam kisebb nagyobb csoportokban látni őket, először a Koruška utcai parkban, majd a Futaki utcaiban, meg a gimnázium közelében levő kisparkban is. Elfoglalták a padokat. Ültek, tekintetük messzire révedt, amíg számolták az üresen múló napokat. Várták, hogy mikor indulhatnak Kanadába, Németországba, az USÁ-ba… Ezek az emlékek kísértenek most is bár tudom, hogy ezúttal sokkal bonyolultabb képlettel állok szemben. Százezrek indultak el, mindenre elszánt milliók készülnek az útra, akik mind azt mondogatják: „Európa vagy a halál”. A háborús övezetből menekülők nagy kulturális és vallási különbségekkel lépnek az ígéret földjére. Mi pedig önmagunktól és egymástól is elidegenedve gyűlöljük az idegeneket, vagy pedig rettegünk és félünk tőlük. Senkinek sem könnyű, a menekülteknek se, Szerbiának se, Magyarországnak se. Európának se. Azonban, véleményem szerint lehet(ne) másképpen is viselkedni. Az európai politikusok rosszul vizsgáztak, egymásra mutogatnak, bűnbakokat keresnek, ide-oda toloncolják az embereket. A XXI. században szögesdrótkerítéssel zárják el magukat. Már több mint húsz éve, valójában a jugoszláviai háború kitörése óta, hiszem, hogy nem is annyira az európai gazdasággal vannak bajok, hanem politikai elitjével. Folyik a vádaskodás. Matteo Renzi, olasz kormányfő bírálta Magyarországot. Kijelentette, megengedhetetlen, hogy a vasfüggöny után újabb falakat emeljenek Európában. Szavai megfontolandók, hiszen Olaszország is szembesült a menekültáradattal. A nagy „kisebbségbarát”, Robert Fico védi Magyarországot. „A hajó megtelt”, jelenti ki a magyar kormányszóvivő. Berlinben bekérették a berlini nagykövetet, mert Magyarország megszegte a Dublin III. rendelet teljesítését, azaz nem fogadja vissza a Nyugatról oda küldött menekülteket. Ausztria is bírálja Magyarországot. Csak ideiglenes határozatról van szó, védekezik a magyar kormány. A labda ide-oda pattog. Nem kétlem, hogy a hajó megtelt, azonban tartok tőle, nem a menekültek miatt süllyed. Európa vagy egységes lesz, vagy pedig félig kínai, félig amerikai protektorátus lesz.
Mini rendszerváltás
Az újabban kirobbant sajtószabadságról folyó vitában némi szkepszissel azt találtam mondani, hogy ez csupán a jéghegy csúcsa, vagyis nem rendszerbeli kérdésekről szól. És kisebbségi kontextusban ez a vita nem is ma kezdődött, hanem rögvest 2000 után. Előtte volt a „nagy ellenség”, amikor a miloševići rendszertől féltettük a sajtót, magam is „petícióztam”, gyakorta kiálltam és vitáztam. 2000 után azonban fokozatosan változott a helyzet, a nyakunkba szakadt a felelősség. A „nagy ellenség” eltűnt, a szerbiai hatalom átengedte a magyar politikai elitnek a hatalomgyakorlást: tegyetek a legjobb belátásotok szerint, üzente. Miután megszűnt a „nagy ellenség” saját magunk cenzorai lettünk. Emlékeztetnék, sem a vita sem a probléma nem új keletű, 2000 óta kisebb-nagyobb megszakításokkal folyamatos. Ám, most robbant ki először az uralkodó párton belül! A vitázó felek közösen dolgozták ki a pártprogramokat, közösen építették ki azt a hatalmi struktúrát, amely meghatározza a sajtó szabadságát. Amikor a sajtóról esik említés, akkor soha sem csak a sajtóról szól a diskurzus, hanem a hatalomról (is)! Pontosabban a hatalom értékrendjéről! Meglátásom szerint, épp ez a közös struktúra nehezítette a programszintű különbségtételt. Varga László parlamenti képviselő, a VMSZ leváltott alelnöke, mintha csak érezte volna ezt a kényes helyzetet, a Magyar Szóban közzétett írásában megfogalmazta a párton belüli vitapontokat. Hogy a VMSZ végül milyen álláspontot fogad el, azt nehéz megjósolni, majd eldől a nomenklatúrán és annak holdudvarán belül. A közös mű, amit a most éppen szembenálló ellenfelek közösen alapoztak meg, repedezni kezdett. Vajon megérett-e a helyzet, hogy túl a hatalmi küzdelmeken a vajdasági magyar közéletben mini rendszerváltásra kerüljön sor? Nekem ugyanis úgy tűnik, hogy igazából nem készültünk fel a 2000 után előállt állapotokra. A hiteles rendszerváltásra! Ellazultunk, míg vitt bennünket a rendszerváltási ár; hol Belgrád felé pislogtunk, hol Budapest felé integettünk, zavarosan keveredett egymással az egypártrendszerű hagyomány és a többpártrendszerű kontextus; az egyiket megtagadtuk, a másikat nem tudtuk elsajátítani. Ebben a helyzetben kialakult egy keret, a felemás kisebbségi autonómia. Nem tudtuk felépíteni egy 250 ezres lélekszámú kisebbségnek a megfelelő demokratikus mikrostruktúrákat és mechanizmusokat. Olvasgatom az elmúlt 2-3 évben írt naplójegyzeteimet. A kép, amit előrevetítenek egyre sötétebb. A vajdasági magyarság demográfiai helyzete tragikus. A nehéz időket átélt közösség teherbírása a végét járja. A posztmiloševići remények elhervadtak. Az értékelvűséget felváltotta a párthűség. Saját értékeinket kezdik jobban megbecsülni a „közösségen kívül, mint belül. Nem léteznek hatalmon kívüli tekintélyek, amelyek erősítenék a saját erőnkbe vetett hitet. Minden politika lett, épp akkor, amikor a régió polgárai tömegesen ábrándulnak ki a politikából. A közösség atomizálódott! A leginkább ez a kulturális életben mérhető. Egységre hivatkozunk, amikor leromboltuk a közös szellemi alapokat. Hogyan szülessen meg a nemzeti egység a szellemi vákuumban? Nincs szándékom ítélőbíróként szerepelni a politikusok egymás közötti vitájában, viszont a közösség szempontjából fontosnak tartom, hogy a közélet vezető személyiségei, akik hatalommal bírtak, őszintén tárják fel saját múltbeli tévedéseiket, aminek fényében, a sikerek is jobbam kidomborodnak. Mert voltak sikerek, ez tagadhatatlan, csak az a baj, hogy a ballépések beárnyékolják őket. Ha sok a hamisság, akkor az igazság is hamisnak tűnik. Az értelmiségiek lelkiismerete se lehet nyugodt. Nem vagyok biztos, hogy mindegyiket kiüldözték volna a közéletből, sokan saját maguk vonultak ki, amikor ez számukra épp úgy volt megfelelő. Így született meg a szélárnyékban csendesen bólogató értelmiség, amely időnként gőgösen hirdette, hogy noha nem érdekli a közélet, boldogan vállalta a közéleti foteleket. Mások szerény vezetői funkciójukat védelmezve sunyin hallgattak, mivel idejében rájöttek, hogy akik bírálnak, azok szellemi exiliumba kényszerülnek. Nem gondoltak arra, hogy jobb szellemi exiliumban lenni, mint a pártirodákban legyeskedni.
