Milosevic temetése. Koporsóját körülveszik a veterán orosz tábornokok és a kommunista vezetők, mint például Zjuganov, a háborús bűnökkel vádolt szerb politikusok, kétes hírű újgazdagok, akik akkor gazdagodtak meg, amikor az egyszerű polgárok legtöbb, havi tíz márkás jövedelmet tudtak magukénak, katonai egyenruhába beöltöztetett gyermekek, a jobboldali extrémizmus legismertebb képviselő, és a diktátortól versben (tehát íróként) búcsúzó, bámulatra méltóan makacs hagiográfus: Peter Handke.Szerbia egyik része gyászol, a másik tiltakozik a gyász ellen.Baljós és morbid európai tabló.
A valóság közbeszól
Miközben javában dúlt a németországi Handke-vita – mindössze pár hónapról van szó (!) -, Szerbia északi multikulturális tartományában, Vajdaságban, újabb két fogolytábort fedeztek fel, ahova 1991-ben vukovári, vajdasági és romániai horvátokat szállítottak, és kegyetlen tortúrának vetettek alá. A kínzásoknak kitett férfiak életkora 15 és 75, a nőké pedig 31 és 75 év között volt. A multikulturális tartomány Milošević idején, végzetesen vesztett etnikai sokszínűségéből, a demográfusok szerint mára a multikulturális dimenzió végnapjait éli.
A fogolytábort utóbb lebontották, hogy az épületanyagot egy ortodox templom építésére használják. Az említett láger, csak egy a sok közül, amit a milosevići rendszer 1990 után létesített. Úgyszintén a Handke-vita idején, a németek megemlékeztek a knićanini, vagy 10 000 holttestet (az áldozatok száma nagyobb, mint a srebreneicai vértanúké!) rejtegető tömegsírról, amelyben azoknak a német származású mártíroknak a holttesteit vermelték el, akik 1944. őszén, nem menekültek el Vajdaságból, mert ártatlannak vélték magukat. Főként asszonyokról és gyermekekről van szó. Egy tömegsír a sok közül, amelyeket a 2. világháború, a béke megkötése után ástak, és amiről öt évtizede hallgat az irodalom.
A valóság közbeszólt a vitába.
Ebben a paradoxonban, illetve csapdában bontakozik ki Handke könyvének és gesztusainak világa, amellyel maradandó irodalmi emléket állított annak a média-mechanizmusnak és médiaretorikának, amellyel egy életen át, hadakozott. Az Eine winterliche Reise zu den Flüssen Donau, Save, Morawa und Drina oder Gerechtigkeit für Serbien, ugyanis tömören ábrázolja azt a retorikát, azokat az ismereteket, amelyet az író szerbiai peripatetikus utazása előtt és idején a szerbiai állami, vagyis az adófizetők pénzéből élő állami média előállított. A leleményes média kelepcébe ejtette Handket, azzal, hogy a kilencvenes évek reprezentatív szerbiai állami diskurzusát a szerb irodalomban senki sem ábrázolta kondenzáltabb formában és színvonalasabban, mint ő. Handke szerbiai utazása etnikai jellegű, kizárólag a szerb világgal, a szerb nemzettel foglalkozik, a nemzet fogalma lesz az archimedesi pont, amelyből a világállapot demokratikus minőségét megítéli. Akik szeretik ezt az etnoprózát, bizonyára felismerik benne az irodalmi értékeket. Búcsú ez, lehet hogy sokak számára szép búcsú a 68-as utópiáktól.
Természetesen létezett másféle valóság is, másféle nyelvjáték, másféle diskurzusstratégia, másféle irodalom, csak azt, az akkori média-terror elfojtotta. A szerbiai média számára csak az az igazság létezett, amit Handke képviselt. Egy kisebb könyvtárnyit tesz ki az apokrif irodalom, amelyet Európa nem ismer. Vallomások, naplók, feljegyzések: próza és vers. Én ezekből a tapasztalatokból indulnék ki. Handke 1999-ben az elittel járta Szerbiát, én – sokadmagammal – pedig azokkal az egyszerű emberekkel szorongtam, akik Vajdaságban ásták az árkokat, s nem tudták miért, mi célból. A családtörténeti hagyományoknak köszönve feltört belőlük a több mint ötven évvel ezelőtti tömegsírkultúra emléke, amikor 1944 őszén a győztesek ásatták a tömegsírokat a szülőföldjükön maradó magyarok és németek részére, akik azért maradtak, mert nem követtek el semmi gonoszságot. Személy szerint, ugyan ártatlanok voltak, de mégis kollektív bűnösöknek kiáltották ki őket. Az önkényes ítélőbírók, még egy hevenyészett bírósági tárgyalást sem fabrikáltak nekik. Méltatlan végzetre ítéltettek. Tízezrek életéről van szó. Az ő igazságukról senki sem szól, ezt a tényt még ma is elhallgatja, a hivatalos média. A magyar és a német bűnök ismeretesek és egyszer s mind megbocsáthatatlanok, a hatványozott véres megtorlást azonban titok fedi. A sors iróniája, hogy a holocaust után éppen a győztesek, a szerb partizánok a vajdasági Óbecsén a zsinagógát gyújtották fel. A bosszú szörnyű volt, a tömegsír-kultúra lappangva tovább élt, míg Srebrenicában kegyetlenül ismét beteljesedett, majd újból elrejtezkedett. Szembesültem az anya-motívummal, amivel Handke is szembesült. Hajlott korú édesanyámat arra figyelmeztették az utcán, hogy takarodjon haza. Ez azt jelentette, hogy távozzon Magyarországra, ahol életében mindössze egyszer járt, akkor is néhány napig tartózkodott ott. Megdöbbenve a kertbe, vagy a szoba mélyére menekült, – talán azért, mert ösztöneivel a 44-es tömegsírok leheletét ismerte fel -, és megnyílt előttem, megvallotta hol, melyik sírban fekszenek a rokonok. Miért nem szólt erről mindeddig, kérdeztem tűnődve. Mert nem akartam rosszat neked, válaszolta. És az apámmal, 44 után beszéltek-e a témáról? Soha, felelte kurtán. Erről még a legbensőségesebb családon belüli élet berkeiben is hallgatni kellett. Ebből az egzisztenciális helyzetből láttam a történteket.
Handke-antinómiák
Handke másképpen látta. Elítélni nem tudom, felmenteni nincs jogom. Én a peremen éltem át az eseményeket, ő a média által támogatott központban, a média-hatalom esernyője alatt. Joga van úgy látni, megfogalmazni, megteremteni a világot, ahogyan látta, ami nagy kihívás és kockázat is egyben. Lehet, hogy a zseninek amnesztia jár, de, mint ahogy Kolakowski írta, még az istenre is vonatkoznak bizonyos szabályok, például az, hogy kétszer kettő nem lehet öt. A kockázat ez esetben az egyik vagy másik hagyományos Balkán-sztereotípiák kritikátlan elsajátításában rejlik. Maria Todorova Balkán könyvéből tudjuk, hogy kétféle Balkán-sztereotípia létezik: az egyik a primitív, törzsi háborúkba süllyedő, bűnös Balkán; a másik az egzotikus, a hiteles életet őrző, tiszta és ártatlan Balkán-kép. Természetesen egyik sem helytálló. A szerb szélsőjobboldal és a nemzeti jobboldal az utóbbit teszi magáévá: Szerbia vereségének okát, az ex-Jugoszláv háborúban a nyugati média karmesteri pálcájával irányított összeesküvésében látja, tehát éppen a médiabírálatban talál szövetségest Handke fenn említett művében. A másik érintkezési pont az Amerika- és a Nyugat ellenesség. Európának nincs radikálisabb Amerika-ellenes pártja, mint a Szerb Radikális Párt, amely a szerb parlament legerősebb pártja, ami azt is jelenti, hogy széleskörű választói támogatottságot élvez. A példákat sorolhatnám tovább: a szerb szélsőjobboldal és a nemzeti jobboldal az etnikai homogenizáció híveként magasztalja Handkét, mert a „szerb igazságot” testesíti meg. Az érvelését alátámasztja az is, hogy Handke nevezetes szerbiai utazásának útiránya, alapjában véve, az etnikailag homogén szerb környezeteken át vezetett. Megjelenik a Duna, a Száva, a Morava, a Drina folyó, de a Tisza nem. A bombázások idején is csak a szerbek bombázásáról szólt, holott Szerbia más nemzetiségű állampolgárai is megszenvedték ezeket a napokat, s ez az útirány megdöbbentő volt azok számára, akik Handke műveiből ismerték és értékelték az író vonzódását a másságok, a peremlét, a határvilágok iránt.
Ezek az érintkezési pontok azonban amennyire valóságosak, annyira csalókák is. Handke Amerika-ellenessége, Nyugat-bírálata egy más kulturális kontextusban fogalmazódik meg. Nyugaton az Amerika-ellenesség a demokratikus kultúra része, a volt kommunista országokban ugyanez legtöbbször a populista mozgalmak retorikája. Handke valójában írói, szellemi örököse (volt?) a 68-as szubverzív és emancipatórikus, anti-autoritativ mozgalmaknak, média ellenessége is ebben a hagyományban gyökerezik. Ezzel együtt azonban Handke egy differenciált, modern világkép képviselője. Kritikája azonban kedvező talajra talál a keleti típusú populizmus híveinél, amely az organikus közösséget egy önként vállalt autoritatív nemzeti szubsztanialitásban látják. Megjegyzendő azonban azt is, hogy Handke az Eine winterliche Reise zu den Flüssen Donau, Save, Morawa und Drina oder Gerechtigkeit für Serbien, továbbá a Sommerlicher Nachtrag zu einer winterlichen Reise, című művében engedményeket tett a (közép-kelet-európai és a balkáni) nemzeti jobboldal organikus, nemzeti közösségi értékrendjének. Ha netán Szerbiában élt volna, ez elsők között került volna a persona non grata-k közé, hiszen irodalmi diskurzusa, szenzibilitása radikálisan ellentmond annak a szélsőjobboldali retorikának, irodalmi ízlésnek, amely az addig csak a szűk irodalmi berkekben ismert írót felmagasztalta. Ebben az esetben, műveinek belső logikája arra az oldalra vezette volna, amelyen Danilo Kiš (gondoljunk az Anatómiai lecke című vitairatára, amelyben elsőként szállt szembe a balkáni nemzeti jobboldal doktrínáival), Aleksandar Tišma (gondoljunk a milosevici időkben írott naplójára, amelyben borzongva ír azokról az eszmékről, amelyeket Handke relevánsaknak tart), Radomir Konstantinović, Mirko Kovać, Bora Čosić, Filip David (és még sokan mások) állnak. Handke azonban a szerb nemzeti jobboldal kedvenceként velük került ellentétbe. Ezt az ellentmondást tovább bonyolítja, hogy a németországi vita folyamán olyan alkotók álltak Handke pártjára, akiknek a kritikai gondolkodása, életműve a legnagyobb megbecsülést érdemli.
Nem találkoztak a hasonló gondolkodásúak. Miért?
Inkompatibilis találkozások
Miért válik a liberális antiautoritárius nyelvből, a nemzeti jobboldal, a populista és szélsőjobboldali mozgalmak hivatkozási pontja? Ez a kérdés helyezi új megvilágításba a Handke-vitát. A nyugati és a keleti, illetve a kelet-közép-európai értelmiség között a félreértések jelei, jóval a rendszerváltások előtt jelentkeztek, amelyeket olyan mozgalmak, mint 1968 felismerhetővé tettek. A nyugati nonkonformista értelmiség bizonyos érthetetlenséggel fogadta a volt szocialista országok liberális és baloldali értelmiségének szocializmus idegenségét. Ez a feszültség 1990 utánra eltűnt, illetve más pontokra terelődött át. A rendszerváltások után, a volt szocialista országok liberális és baloldali értelmisége, hosszú távon a szabad piac, a parlamentáris, többpárti demokrácia megteremtésén fáradozott, tehát olyan értékek szószólói lettek, amelyeket a nyugati kritikus gondolkodású értelmiségiek, nem romboltak szét, de éles kritikai vizsgálat tárgyává tettek és tesznek. Ők nem rendszerváltók, sem forradalmárok, csak a fennálló intézmények bírálói. Az előbbiek ezt nem tehetik meg, hiszen – fenntartásaik ellenére – a tegnapi rendszerváltóknak, a jobboldali populizmus és nacionalizmussal szembeszegülve, ezeket az intézményeket kell védelmezniük. Ezekben az országokban ugyanis az államszocializmus hosszú uralma miatt, a nemzeti jobboldal egy sajátos vákuumban született meg. Konzervatív jobboldali hagyományok híján, Európa keleti részén a jobboldal az évszázados hagyományokkal rendelkező Nyugat ellenes populizmusra építkezett. Amikor a globalizmust bírálja, akkor nem az egyetemes demokratikus értékeket, hanem a nemzetállami autarkiát félti. Amikor a népi tömegdemokráciát eszményíti, akkor a demokrácia liberális szabályozását kívánja mellőzni, mondván, hogy ez nyugati rontás. Amikor az ősi, tiszta közösségi szellemet dicsőíti, akkor az individualizmust gyalázza. A példák tovább sorolhatók, de összességében mindre ugyanaz jellemző, miszerint ez a mozgalom felhasználja a nyugati kritikus alkotók eszköztárát. A nyugati kritikus szellemiségű alkotók és a keleti populisták találkozása tehát inkompatibilis, de reális erővel hat.