Emberarcú kapitalizmus?
2015. június
Bölcs akadémikusok
Mintha csak visszapillantó tükörbe révedt tekintettel szemlélődnék: újra fellángolt a vita a Vajdasági Tudományos és Művészeti Akadémiáról. A Szerb Tudományos Akadémia közleményében gyanús törekvésnek nevezte a Vajdasági Tudományos és Művészeti Akadémia fenntartását. A mai világban az akadémiák egyre csak szaporodnak, miközben jelentőségük erősen megcsappant, legfeljebb presztízskérdést jelentenek. Szerbiában viszont ebből is napi politikai ügy lett. Új tudományos felfedezéssel gyarapodott Szerbia: a tudósok gyanakodnak, hogy suba alatt valami történik a Vajdaságban. Kíváncsi vagyok, hogy a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia vajdasági tagjai vajon elfogadják-e saját akadémiájuk közleményét. Eddig nem emelték fel a szavukat. Abban bíztam, hogy igazságérzetük tiltakozni fog. Bölcsen hallgatnak!
Szerbiai csoda
Pokoli nyár vár ránk, nehéz döntések előtt állunk, olvasom Budapesten Aleksandar Vučić kormányfő amerikai látogatása után adott nyilatkozatát. A tavasz is nehéz volt, a tél is; a polgárok végtelenül türelmesek, mert évszakról évszakra a kormánypártok népszerűsége továbbra sem csökken. A kormányrendeleti csökkentése miatt, értéktelenebbek lettek viszont a nyugdíjjárulékok, kevesebb lett a közszolgák fizetése miközben olvasom, hogy drágul a villanyáram (is). Ezt a türelmet, toleráns magatartást nevezem szerbiai csodának.
Koldusok
Észrevettem, hogy a koldusok Budapesten sokkal agresszívebbek, mint Újvidéken, ahol inkább könyörögnek, olykor rimánkodnak, Budapesten viszont követelődzőek, amennyiben nem járnak sikerrel szitkozódnak. Ma délben a Ferenciek terén egy kéregető asszonyság bögrét rázogatva átkozódott: rákosodjanak meg mindannyian, akik adományaikkal nem segítenek. A járókelők félén pillantásokkal méricskélték majd az előkotorászott pénzérméket kelletlenül a bögrébe dobták.
Új bor, új tömlő
Károlyi Csaba kritikussal, az ÉS – főszerkesztő helyettesével néhány új vajdasági prózakötetről beszélgetünk. Örülök, hogy legalább egypár felkeltette az érdeklődését. A figyelem most felénk irányul. Kiderült, hogy a vajdasági színházi botrányok után, egyre többen figyelik a gyorsan fogyatkozó vajdasági magyar közösségben történteket. Most már világosabban látnak, mint egy-két évvel ezelőtt. A sajtószabadságról folyó vitát sem kell részleteznem. Néhány a Vajdaságból elszármazott újságíró és közíró munkásságának, valamint az internetnek köszönve az anyaországban valamivel többet tudnak rólunk, helyzetünkről, mint öt-tíz évvel ezelőtt. A sajtószabadságról folyó vita nem új keletű, több mint tizenöt évvel ezelőtt kezdődött, azóta időnként napirendre került, aztán elcsitult. Elemezni kellene az elmúlt 15 évet! Nem egy „incidens” volt, hanem rendkívül sok. A sértegetésekről, a megalázásokról nem is szólnék. A pártokrata szerkesztéspolitika még az irodalmi életre is kiterjed. Az alapvető tájékoztatási normákat sutba dobva nekik nem tetsző személyeket kiradíroztak a közéletből. Aki kritikusan ítélkezett, az meglakolt. Ezek az „incidensek” arra figyelmeztetnek, hogy a rendszerbeli hiányosságokat kellene kiküszöbölni. Egyféle mini-rendszerváltásra lenne szükség a vajdmagyar politikai életben, kritikusan kellene átgondolni az elmúlt időszakot, nem kellene foltozgatni, hanem a jó és a rossz tapasztalatok alapján összegezni és amennyiben lehetséges megújulni. Érdemes lenne szem előtt tartani a bibliai példabeszédet is: az új bort, új tömlőkbe kell tölteni. Nem könnyű feladat! Többpártrendszerű környezetben élünk, ám a magyar közösségben nincs kritikus tömeg a tényleges többpártrendszerű struktúra, vagyis a politikai váltógazdaság megteremtésére. Valójában egypártrendszerben vergődünk, a politikusoknak ízlik a hatalom, miután a végsőkig kitartanak. Ebben a helyzetben vajon lehetséges-e plurálissá tenni a közéletet, így a sajtót (is)? Talán azzal kellene kezdeni, hogy megszabadulunk a begyepesedett szólamoktól. Ilyen például az a gyakorta hangoztatott „bölcsességtől”, miszerint a sajtó akkor szolgálja a közösséget, ha a győztes pártvezetőségnek rendeli alá magát. Nem! A közösség sokkal több, mint egy párt! Sokszínű, sokféle érdekkel, állandó érdekegyeztetéssel. Egyébként is, ez a retorika az egypártrendszer öröksége. Ugyanezt játszotta meg, illetve örökséget melegítette fel Vojislav Šešelj is a kilencvenes években.
A valóságba menekülve
Körülbástyázom magam a valósággal, hogy ne vezessenek félre a látszatok.
Emberarcú kapitalizmus?
A Magyar Nemzetben Bizna Viktor arról faggat néhány jeles tudóst, hogy van-e esélye az emberarcú kapitalizmusnak. A kérdés ironikusnak is nevezhető, habár komolyan is felfogható. Azt hiszem, hogy a kapitalizmusban természetesen akad sok boldog ember, noha a felmérések szerint, az újkapitalista országokban a társadalom nem mondható boldognak. Róna Péter közgazdász ugyan azzal vigasztalódik, hogy a kapitalista rendszer egyik jellegzetessége a tőkefelhalmozás, változni fog. Többé nem játszik fontos szerepet a vagyon, hanem a tudás birtoklása. Igen, ez lehetséges, csakhogy a tudástőke birtoklása is egyre inkább a gazdagok előjoga lesz.
Egy „botrány” tanulsága
Az első hírek kisebbfajta botrányról szóltak az Újvidéki Színház társulatának az Urbán András rendezte előadásáról, a Bánk bánról, amelyet a pécsi nemzeti színházi fesztiválon (POSZT) mutattak be. Másnap, harmadnap a szakma arról tájékoztatott, hogy nem botrányról, hanem sokkal komolyabb dologról van szó, amelyről nem úgy kellene beszélni, mint ahogy azt néhány színházi funkcionárius tette. A Magyar Nemzet kritikusa, Pethő Tibor szerint a „kitűnő dramaturgokat megszégyenítő alternatív dráma, a legmodernebb Bánk bán szült komoly drámai szituációt a nézőtéren”. A Népszabadságban Zappe László „markáns politikai színháznak” nevezi Urbán András rendezését. Egyben felhívja a figyelmet, hogy az előadás lényege a darab központi kérdése, a hazafiság, a szülőföldhöz ragaszkodás…. gubancos körének felmutatása”. Ebben az értelemben, írja, a Bánk Bán szorosan kötődik Urbán előző rendezéséhez a Neoplantához. Végső soron – tenném hozzá – korunk egyik legszövevényesebb fogalmáról, a nemzetről van szó. A Neoplanta próbái alatt, majd utána is, sokszor cseréltünk eszmét Urbánnal a kérdésről. Számomra mindig idegenek a létünket meghatározó, nemzeti tartalmaktól, korunk kihívásai elől, felettébb divatos narcisztikus individualizmusba menekülő „széplelkek”. Nem az individualizmus ellen beszélek, inkább azt állítom, hogy a teljes értékű individualizmus korunkkal és környezetünkkel való együttélésben, perlekedésben bontakozik ki. Az általam becsült individualizmusnak tehát van nemzeti színezete, zománca, mint ahogy a magyar liberalizmus nagy alakja, Kossuth Lajos mondta volt. Ugyanakkor idegennek érzem a manapság egyre inkább teret hódító anakron nemzettudatot, amely a nemzeti identitást valamiféle középkori várnak képzeli, amelyből ágyúkkal ostromolnak minden más eszmét. Ez a nemzeti identitás ma már csak szép történelmi emlék. Nem csoda, hogy a régimódi nacionalisták apokaliptikus jövőt ígérnek, ebből csak kard nélküli karcsörtetés születik, mint ahogyan azt Németh László több mint nyolcvan évvel ezelőtt megállapította. Ez a hangoskodó, meddő, demagóg nacionalizmus a politikai elit titkos fegyvere lett, visszaél vele, mert amint veszélybe kerül a hatalma, azonnal a nacionalizmus után kiált. A hatalmi pártok úgy akarnak hatalmon maradni mindörökké, hogy kisajátítják a nemzetet, a hazaszeretetet. A nacionalizmus ma biznisz lett vagy ellenségképet faragó, kizárólagosságot hirdető eszmerendszer, amelynek semmi köze a 19. század polgári nacionalizmusához. A narcisztikus individualizmus gerjeszti a demagóg nacionalizmust és vice versa. Ezzel azonban nem lehet levenni a napirendről a nemzeti hovatartozás tudatát, biztos vagyok abban, hogy az elkövetkező évtizedekben fontos lesz, de azzal is tisztában vagyok, hogy a nemzeti identitástudat válságban van, amiért képtelen volt megújulni. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a nemzeti identitás megújítása lesz az elkövetkező évtizedek drámája, mind a baloldalon, mind a jobboldalon, mivelhogy a modernizáló baloldal elvetette a régi válaszokat, azonban nem tudott megfogalmazni újakat, ugyanakkor a jobboldal nem keresett új válaszokat, hanem görcsösen ragaszkodott a régiekhez. A kisebbségi ember fokozottabban rákényszerült arra, hogy új válaszokat keressen, nem a párthovatartozás, nem a doktrínák miatt, hanem az élet kényszeríti erre. Az élete és nem a funkcionáriusi bőrfotel. Nos, a bőrfotel-perspektíva idézte elő a „botrányt”. Budapesti magaslatokról természetesen nem értelmezhető, hogy miről szólt az előadás, nem értelmezhető hogy a nemzeti kérdés drámája. Egyszer már ki kell mondani azt is, hogy nem tud nemzetben gondolkodni az, aki nem ismeri a kisebbségi értelmezéseket. Az egyközpontú nemzettudat kizárja a határon túli magyarokat a nemzetből, és botrányt lát ott ahol a nemzet drámája zajlik. Szerencsére, Vári György a Népszabadságban írt cikkében rámutatott a magaslati nemzeti gőg eme fonákságára. „Élünk-halunk a határokon átívelő nemzeti összetartozásért, törvényt hozunk, lüke dalocskákat szerzünk róla, haragszunk azokra, akiknek nem fáj Trianon, csak éppen a határon túli magyarok nem érdekelnek valahogy bennünket.”
Kerti eszmecsere
Rómaifürdőn, Esterházy kertjében találkozom a kollégákkal. Závada Pál gratulál a Neoplanta avagy az Ígéret Földjéhez. Tavaly nyáron olvasta, azóta nem találkoztunk. Színházi gondjairól beszél. Érdekes, hogy a magyar színházi emberek idegenkedve fogadják a mai magyar irodalmat és drámát. Parti Nagy Lajossal Újvidékről beszélgetek. Érdekes, hogy ezekben a hetekben több magyar íróval találkoztam, akiknek Újvidék-nosztalgiájuk van. Ám azok, akik kritikusan gondolkodnak a mai rendszerről, nem kapnak meghívást. Az egyik minapi interjúja jut eszembe: „Nem tudom mennyire lehet megérteni ezt a kotyvaszt, amiben élünk. Autokráciánál régóta több”, jelentette ki a Mozgó Világ idei, májusi számában. A mi szuperfidesz világunkban ilyesmit leírni nem ajánlatos.