| Az olvasó kapkodja a fejét, amikor vajdasági magyar irodalmat olvas. Kis színesek a Tito-éra utolsó harmadából, a szocializmus csecsén érlelt nacionalizmus gyilkos eredményeiről. Kis szomorú nagyon mélyek a kisebbségi lét bonyolult belső világáról. Kis lírai gonoszok, kis racionális elemzők és nagy tudós összefoglalások. Jámbor cselsorozat az ifjúságról, a boldogság kék madaráról, amikor a „szabadság és szerelem” viszi a lobogót, más alig számít, csak a pillanat érvényes, a tegnap, a holnap nem ügy. Bonyolult, hektikus szövegek, egy bonyolult és hektikus élet vélhetőleg hiteles lenyomatai.
Az utóbbi öt év ismert dolgozataihoz képest Végel László Exterritórium című sírbeszéde Vajdaság tömegsírjai fölött felér egy figyelmeztetés nélkül érkező ökölcsapással. Hiszen arról volt szó, annyira ismerem a régió irodalmát, hogy ne tévedjek el. Nem is az irodalmát. A kapcsolódó szabályzó rendszert, a történetmondó törvényszerűségeket, a konfigurációk kényszerű változékonyságát. Tehát a régiót, a kisebbségi kiszolgáltatottságot – elméletben. A sovinizmus megugró tesztoszterontermelését, amint egy jól motivált koncepció a fogalmakat új alapra helyezi – elméletben. Elméletben azt is ismerem, hogy a szellemtudományok függetlenjei nem illeszkednek résmentesen a nemzetépítés folyamatába. Kilógnak, ógnak, mógnak. Alig hat rájuk a közösség egy-egy megható, a koncepciónak éppen megfelelő pillanata. A független rendesen kívül mozog, kintről kritizál, nem érzi át a közös feladat súlyát, s mint ilyen, megoldandó részfeladat. A „reszli” (bocsánat), kisebbség, törpe minoritás előtt ilyen esetben két lehetőség áll, vagy csendben marad, de nagyon, vagy idomul a fősodorhoz, amennyiben mentalitásával, erkölcsi mércéjével összeegyeztethető, vagy. De a szorongás, a lemondás ilyen fokára, az identitásvesztés ilyen totális valóságára magyarországi magyar olvasó nincs felkészülve, hiába minden. Ez nem bulvár címlap a számítógép vezérelte Tomahawk tűzcsóvájával Újvidék valamelyik olajfinomítója felé, nem a Kossuth Déli Krónikájának sanda győzelmi jelentése. Ez egy háborús napló, amelyben egyetlen bekezdésnyire sem válik le egymásról a nihil literatúrai és logikai fegyelme. A történetet visszaforgató naplóban egy túsz beszél, aki (mert szerencséje van) író, és képes rá, hogy figyeljen, megfelelő szavak után kutasson, azt fogalmazza, hogyan lehetséges ráhangolódni a semmire. „Szórakozottan elmosolyodsz, ha sértő szavakat hallasz. Nem leszel jelen. Egyre kevésbé leszel jelen: begubózol anyanyelvedbe, s mérlegeled, hogyan múlik el feletted az idő.” Aki nem író, és nem Istentől kapott kötelezettsége, hogy begubózzon az anyanyelvbe, figyeljen és regisztráljon, nincsenek megfelelő kifejezései adott nap adott órájának adott eseményeire, félelmében – okosan és gyakorlatiasan – kifut a világból. „No ezek a pesti urak kibabrálnak velünk, jelentette ki a szomszéd, majd kisomfordált az udvarba. Leült a szénakazal tövébe és meghalt. A felesége órák múlva vette észre, mi történt. Szívroham végzett vele.” Különösen zavaró másfél év után újra találkozni a kötet lapjain reinkarnálódó időszak magyar huszár egy szál szuronnyal című végtelen ostobasággal (enyémmel), az utca hangjával (utcám hangjával), tudomásul venni, hogy a piármunka hat, rombol, egyszerűsít, azazhogy: Most szétrúgjuk Milosević seggét! Így: juk, szét, mi. „Mit akar ez a Csurka, kérdezte anyád. Semmit, mondtad, csak beszélhetnékje van. Miért nem csap a nyaka közé Orbán, az értelmesebb gyereknek látszik, kérdezte.” De mindez nem volna elegendő. Jó, tudjuk, akad hely, ahol az ellenség hangyabolyban végzi, hely, ahol a hazug asszony nyelvét kivágják, tudjuk, hogy a rómaiak oroszlánokkal oldatták meg az őskeresztény-problémát, a világ ilyen bonyolult. Koszovó messze van, Kis-Jugoszlávia is, benne Bácska, messze van. Minden messze van, ha nincs testi közelben. Az Exterritórium olvasata közben tévedtem be valami sugallatra a Radikális Fiatalok helyi szeánszára. Radikális sem vagyok, fiatal sem, kíváncsi sem igazán, nincs magyarázat. Viszont a Végel-kötet által lelkileg felkészítve nagyon gyorsan megéreztem, hol fogan a félelem, miképpen komponálják a hasonló, kultúrműsorként felvezetett, kielégületlenségtől, mellőzöttségtől, fiziológiai defekcióktól lefojtott előadásokat, és milyen kevés kell egy a balkánihoz hasonló menetrend bevezetéséhez. Az embernek nem lehetnek illúziói, csak azért, mert Koszovó (Vajdaság) nincs testközelben. Végel ott van végig. Nyolcvan nap alatt kilenc lakásban lakik, csomagol, borotva, pizsama, kellékek. Menekül. Végel László magyar író, egy (valamilyen) nyugati alapítvány kurátora menekülni kényszerül, mert az alapítvány finanszírozója, annak kormánya időközben ellenséggé vált, az általánossá tett felfogás szerint egyértelmű, hogy alkalmazottja is ellenség. Ráadásul magyar. A NATO-Horthy-fasiszta kétszeresen ellenség. A kötet (amelyet az író édesanyja emlékének ajánl, aki él, mozog, évtizedes gátakat nyit meg, az események központi alakja akkor is, ha nincs jelen éppen) dramaturgiai csúcspontja a felelősségre kérdez rá. A szüleink és gyermekeink iránti megkerülhetetlen és megúszhatatlan felelősségre. Azazhogy szüleink létén könnyíteni, amennyire lehet, gyerekeinkét biztosítani, amennyire csak lehet. Más nem maradt, de ez kötelező. Ennyi maradt, mert Végel szerint a bombázás Vajdaság agóniájára tett pontot. Vége. „Kosztolányi és Csáth sem szerette Szabadkát, habár ők még csak az út kezdetét látták. Te a végén toporogtál. (…) Csak arról van szó, hogy az önámításra nem maradt több erőd. A csodatétel elmaradt. Beszélsz egy nyelvet, amely ezen a tájon lassan haldoklik, tengődsz egy kultúrában, amely belátható időn belül nyomtalanul eltűnik.” A kötet a győzelmi ünnep éjszakájával, 1999. június tizedikével indul. Ünnepléssel, tűzijátékkal. A dicsőséges szerb katona megint fényes győzelmet aratott. „Szerbia Európáért harcol. A szerb nép soha nem ártott más nemzet fiainak. Bőkezű és nagylelkű. A legnagyobb hibája, hogy könnyelműen megbocsát ellenségeinek. Megbocsátott a horvátoknak 45-ben, megbocsátott a magyaroknak – még a muzulmánoknak is. A hálátlan albánokat felszabadította a török uralom alól…” És: „Szerbia megvédte Európát Amerika ellenében. Ugyanúgy, mint egykor a törökök ellen.” Tehát Végel László egy győztes ország kisebbségi polgára. Egy győzedelmes alattvaló. A kötet nyolcvan napos (+ nyolcvan éves) fordulót téve visszatér, 1999. június tizedikével zárul. A NATO, amelynek Végel László vajdasági magyar író anyaországa, Magyarország is tagja, a békediktátum aláírására kényszerítette a Milosević-rezsimet, győzött. Ezek szerint Végel László vajdasági magyar író kétszeresen győztes fél. A magát győztesnek érző militáns szerb, a magát győztesnek érző militáns magyar aligha fogja fel, miért találja fájdalmas haladéknak e kettős győzelmet Végel László vajdasági magyar író. A kötetben ott a válasz. (Terasz.hu) |