RUDAŠ JUTKA
Univerza v Mariboru, Filozofska fakulteta, Koroška cesta 160, 2000 Maribor
————————————————————————————————
Hatalmi ünnepek[1]
(Végel László: Neoplanta, avagy az Ígéret Földje. Városregény)
Összefoglaló: Végel László a kisebbségi lét kérdéseit egy nyitott, plurális gondolkodás horizontjába helyezi. Jelen regényében nagyon mélyen és sokoldalúan fogalmazza meg ennek a világnak a belső és külső szeletét. Újvidék történelmének demitologizált részét tárja elénk az egyén és a kollektív emlékezet révén, erős utalásrendszert kiépítve, amely a különböző korszakok, politikai alakulatok eseményeire utal, ahol mindig a hatalomra kerülő ünnepel. Tanulmányomban azt fogom vizsgálni, hogy a „hatalmi ünnepek” mennyire képesek megmozgatni a szerteágazó kulturális alakzatokat és a társadalmi, politikai folyamatokat. Ugyanis a regény olyan fluktuáló időben jelöli a térséget, melyben világosan rámutat a polarizáltság történelmi érzékenységére, éltetve a kulturális tapasztalat heterogenitását.
Kulcsszavak: történelmi fikció, történelmi narratíva, történelmi tapasztalat, mikrotörténet, kollektív identitás
„Na, gondoltam, nem tán, hogy újra felszabadulunk?! Minket mindig megvált valaki. A gepidák kezdték. Ezen a mocsaras területen felverték sátraikat, a Duna partján kikötötték ménesüket, megetették, megitatták a jószágot. Gondosan körbejárták a terepet. Egyáltalán nem biztos, hogy ők voltak az első felszabadítók, viszont úgy viselkedtek, mint akik meg vannak győződve róla, hogy kizárólag ők azok. Aztán megérkeztek az avarok. Majd jöttek a többiek: a bolgárok, avagy a szláv törzsek, na meg a magyarok. Aztán a törökök, akik ugyancsak szabaddá tettek bennünket. Majd újra a magyarok. Savoyai Jenő, az osztrák császár tábornoka, addig nyargalt fehér lován, mígnem ideért, hogy kimenekítse az itt levőket a török rabság alól. Aztán újfent beköszöntöttek a magyarok. Majd belovagoltak a franciák meg a szerbek. Ők is felszabadítóként vonultak be. A városlakók lelkesen skandálták: Csakhogy megérkeztek szerb testvéreink! Megint bemasíroztak a magyarok, a lakók egy emberként éljeneztek: Végre visszatértek magyar testvéreink! Rövid ideig maradtak, mert ismét honfoglaltak a szerbek meg az oroszok. A város minden alkalommal önfeledten ünnepelte az érkezőket.” (38. o.)
Végel László Neoplanta avagy az Ígéret Földje című, s városregény alcímű, 2013-ban kiadott művében az általam kiemelt fenti idézetben mutatkozik meg erőteljesen a történelem súlyos terhe, s ebből kiindulva az emberi sorsok különös kanyarulata. Vajdasági magyarként az emberi alapkérdések tükrében hatásosan boncolgatja a – nem csak magyar – kisebbségi lét jelenségét. Végel a kisebbségi lét kérdéseit egy nyitott, plurális gondolkodás horizontjába helyezi. Jelen regényében nagyon mélyen és sokoldalúan fogalmazza meg ennek a világnak a belső és külső szeletét. Az Ígéret földjét a kezdetektől számos nép rohamozta meg, így mindig akadtak e térségben, a Városban, kisebbségiek és többségiek, s mindig a hatalmon lévők ünnepeltek. A színre vitt apró történeteken keresztül, melynek központja a „létrehozott”, „megvásárolt” Újvidék, városregényt, Lazo Pavletić élettörténetét olvasva viszont sorsregényt tartunk a kezünkben. Ám a majdnem 250 évet felölelő történelmi eseményeket szemlélve történelmi regényt, avagy az író meghatározása szerint „regényt a történelemről” olvasunk. A Neoplantában így három történet – a város, a fiákeres Lazo Pavletić és a történelmi narratíva – szövi át az időt.
1748-ban a Duna bal partja lápos terület volt, s csupán néhány többnemzetiségű kis település létezett, ezért „összefogtak a németek, a szerbek, a magyarok, a zsidók, az örmények meg a többi itt élő nemzetség, összekaparták megspórolt pénzüket, ami közel sem volt elég, így bankkölcsönért voltak kénytelenek folyamodni. A tömérdek bankóval Bécsbe utaztak, hogy Mária Terézia császárnőtől megvásárolják a szabad királyi város címet. (…) A császárnő megkérdezte, mi a neve a városuknak, mire az alapító atyák töredelmesen bevallották, hogy nincs neve. Felkérték Mária Terézia őfelségét, legyen városuk keresztanyja. A császárnő elővette aranypennáját, és gyöngybetűkkel írta a latin nyelvű alapító okiratra: Legyen a neve Neoplanta, és minden nép nevezze saját nyelvén. Így lett belőle a németek számára Neusatz, a szerbeknek Novi Sad, a magyaroknak Újvidék.” (153. o.)
Végel a történelem általános fogalmainak igazságigény-elképzelését felforgatva olyan epizódokat tár elénk, olyan mítoszoknak, mikro- és makrótörténeteknek, egyediségeknek és lokalitásoknak a dramaturgiáját nyújtja, melyek emlékezetként funkcionálnak, s amelyek a város kultúrájának történetei. Újvidék történelmének demitologizált részét tárja elénk az egyén és a kollektív emlékezet révén, erős utalásrendszert kiépítve, amely a különböző korszakok, politikai alakulatok eseményeire utal. Végel éppen e történelmi kontextus különböző aspektusait próbálja alaposan rekonstruálni. A régmúlt és közelmúlt történeti megjelenésének kérdését a fiktív történelmi narratíva keretében taglalja. Foglalkoztatja az a kérdés is, hogyan tud a kisebbségben élő bekapcsolódni az éppen létrejött, kialakult társadalmi környezetébe, milyen morális jelentőségük van a hagyományoknak, a nyelvnek, a kollektív emlékezetnek. A közösségi emlékezet egyik megnyilvánulási formája a kultúra, melynek célja a közösség identitásának a megőrzése. Az emberi létezés csakis a kultúra talaján, a társadalom keretei közt képzelhető el. A kultúra összekapcsolhatja a személyes identitást a közösségi tapasztalattal. „Azt jegyezd le, hogy meghazudtoljuk önmagunkat! – jelentette ki, majd hirtelen elhallgatott. Itt mindenki alakoskodik!” (18. o.) A mű fontos toposzai az „alakoskodás”, a „bevándorlás”, a „felszabadítás” és az „ünnep”. A város lakossága folyton zavarban van. A különböző politikai helyzetek az embereket a normális viselkedés és a kényszeresség kontrasztjába taszítják.
Végel a múlt és jelen komplexitását, a város történelmi és politikai alakulatainak különféle interpretációját úgy próbálja elénk tárni, hogy „a nemzeti kultúra jelenbeli jegyei ne kényszerüljenek megismételni a tradicionális historizmus által létrehozott kizáró eljárásokat”, hiszen a „modernitás peremeiről indulva a történetmondás leküzdhetetlen végleteinél találkozunk a kulturális különbségek kérdésével, mint a nemzet megélésének és megírásának zavarosságával”[2]. Így a Neoplanta olyan történelmi képet tár elénk, melyben felidézi a kultúrák harmonikus és diszharmonikus mintázatát. Kvázi a kelet- és a dél-európai történelem szakaszába helyezi el, amikor e térség az emberi természet alakíthatóságával, a társadalmi alakulatok szétesésével és újraszervezésével kapcsolatos félelmekkel küszködött, valamint a hősi mítoszok, hagyományok és valós történelmi értelmezések nyilvánvalóvá váló letűnésével.
Könyvének egyik legnagyobb erénye, hogy a szerteágazó kulturális alakzatokat és társadalmi, politikai folyamatokat úgy mozgatja, hogy ezek szétfeszítik a társadalom homogén elképzelését. Olyan fluktuáló időben jelöli a térséget, melyben világosan rámutat a polarizáltság történelmi érzékenységére, éltetve a kulturális tapasztalat heterogenitását. Rámutatva a különböző kulturális entitások és teljesen más történelmi végcélok érdekeinek eltérésére és szerteágazó mivoltára. Remek például szolgál a Dornstädter cukrászda lepusztulásának a története, melynek főfalán először Ferenc József fotója állt, aztán Péter királyé, Horthy Miklósé és a legvégén Tito marsallé. „Egyszer ezek az urak, máskor amazok. 1912-ben nyitott ki, szerény kis cukrászdával kezdte, ami lassan-lassan igazi városi kávéházzá nőtte ki magát. Először a császár tisztjei vezették ide a kisasszonykákat, hogy a finomabbnál finomabb sütemények meg az illatos kávé, a forró csokoládé és a teakülönlegességek mellett csapják a szelet. 1918-ban viszont a szerb tisztek lepték el a Dornstädtert. A városi inspekció ellenőrei elrendelték, hogy a főbejárattal szembeni falra Péter király arcképét függesszék Ferenc Józsefé helyett. 1941-ben a magyar tisztek kedvenc helye lett. Az ellenőr is felbukkant, aki ezúttal is intézkedett: elrendelte, hogy Horthy Miklós kormányzó úr fényképét a helyiség legszembetűnőbb pontján kell felszögezni.” (66. o.) Ebből kiindulva nem csak az éppen aktuális uralkodók fotói változtak/váltakoztak a városi cukrászda-kávéház – melyet Jakab Dornstädter nyitott 1912-ben – falán, hanem a történelem folyamán folyton változott a neve is: a felszabadulás után, azaz 1945-ben a „Moszkva” nevet kapta, de 1949-ben a Tito–Sztálin-konfliktus idején „Zágreb”-ra változtatták, majd 1991-ben, a balkáni háború, illetve a horvátokkal folytatott versengés idején az „Atina” (azaz „Athén”) név lett olvasható a bejárat feletti falon. Ehhez a változáshoz a megélhetés szempontjából alkalmazkodott a személyzet is: „Beszélt szerbül is, magyarul is, németül is, szlovákul is. Jól ismerte a törzsvendégeket, a szokásaikra odafigyelt.” (63. o.) A mű a különböző társadalmi ideológiák ingadozásai közepette zseniálisan artikulálja azokat a kulturális különbségeket, melyek az idők során e kulturális térben hoztak/hoznak létre új történelmi formációkat.
A város különböző történelmeit egy plurális egésszé kovácsolja úgy, hogy az egyik nézőpontot a másikhoz kapcsolja, nemegyszer az egyik a másikat teljesen aláássa vagy kiegészíti vagy módosítja, s így mintegy komplex, (kvázi) fikciós történelmi narratívát hoz létre. E komplex entitás néhány jellemzőjére való utalás az 1942 januárjában, „hideg napok” néven ismert és rendezett „razzia” a Bácskában, ahol a magyar hadsereg főtisztjei etnikai alapú tömeggyilkosságot követtek el, majd ennek ellenpólusa az 1944-es Šuković elvtárs, partizánparancsnok szervezte orgia a Dornstädterben, amely egyben a magyarok „erkölcsi” lemészárlása volt.
„Ugye, ti, magyarok nem szeretitek a zsidókat? Na, nem kell szépíteni a dolgot, csak őszintén! Ki vele, nehogy füllents nekem! Sejtem, hogy nem ők a szívetek csücske. Jól emlékszem, hogy 1942-ben a magyarok összefogdosták a zsidókat meg a szerbeket, léket vágtak a Duna jegén, a nyílás előtt főbe lőtték őket, a holttesteket pedig a jeges vízbe vetették. El sem kellett földelni őket. Sodorta a víz Belgrád felé a zsidó, a cigány meg a szerb hullákat.” (28. o.)
Vagy:
„Ekkor Šuković rossz oroszsággal elmagyarázta, hogy ezek az elvtársnők nem arra valók, amire az elvtársak szeretnék használni őket. Türelemre szólított, mondván, pontosan tudja, miről van szó. Csupán félórányi türelmi időt kér, és előteremt az alkalomra megfelelő fehérnépet, akik megérdemlik a sorsukat, mert kollaboráltak a fasiszta tisztekkel és a megszálló magyar hatósággal. Éljen Sztálin elvtárs! Éljen Tito elvtárs! Éljen a szovjet-jugoszláv barátság! Halál a fasizmusra, szabadság a népnek! – fejezte be szónoklatát.” (81. o.)
A Neoplanta, avagy az Ígéret Földje olyan eseménydarabkákat hoz a felszínre, amely elsajátíthatatlan idegenséggel szembesít bennünket, ezért az olvasói befogadás nem lehet egyéb mint puszta megrázkódtatás. E megrendítő kvázi történelmi eseményeket mintegy kettős elbeszélői keret fogja közre, ugyanis a narrátor Lazo Pavletić szerb fiákeres elbeszélésein keresztül láttatja a történteket. „Szégyenszemre kitiltották a fiákereket a városközpontból, zsörtölődött. Nincs többé szükség ránk. Utoljára tíz évvel ezelőtt, Tito halála napján, 1980. május 4-én szállt fel a főtéren fizetős utas. Ezután még öt évig a pályaudvaron tengődtem, kezdte az emlékezést.” (17. o.) Azaz, egy implikált szerzővel van dolgunk, aki a valóságos szerző álöltözete, aki „úgy rejtőzik el, hogy a mű immanens narrátorává – narratív hanggá – válik”[3]. Tehát a szerző Lazo Pavletić sorseseményét, avagy saját tapasztalatához kötődő biografikus emlékezését egységes történet keretei között beszéli el. „Ez lesz életművem koronája, nyugtattam meg. Ez hatott. Egyre részletesebben adta elő élete rejtelmeit.” (15. o.) Lazo emlékezéskultúrája a múlt(já)hoz való viszony formáin nyugszik, tudniillik a múlt azáltal keletkezik egyáltalán, hogy az ember viszonyba lép vele. Hogy ki is ő, az élete történetéből derül ki, s így a főszereplő narratív identitása által világosan megmutatkozik, hogy egy multikulturális térségben miként fonódik bele önazonosságunkba a másság, s ennek elfogadása vagy elutasítása. Avagy a sorsesemény – Tengelyi László szavaival élve –, olyan történéseket jelöl, „amelyek hatására az önazonosság mint az élettörténet foglalata meghasad és felnyílik”[4]. Lazo Pavletić (séta)kocsikázásának története egyben az elbeszélés menete is, ahol kis mikrotörténetek híján idéződik fel családtörténete, élete különös epizódjai, melyekben erősen összefonódnak az egyéni és a közös sors rejtelmei, titkai. Kiderül, hogy ilyen, nemzetiségileg heterogén térség csak akkor tud „normálisan” működni, ha megtűri a másságot és a másokhoz fűződő kapcsolatok sokaságát. E regény egyrészt az emberi természet tényleges sajátosságaira mutat rá, másrészt arra, hogy az emberi lény milyen törékeny az éppen aktuális hatalommal szemben. A történet és a történelem során világossá vált, hogy Újvidéket egy kultúra nem zárhatja egészében a határai közé, hiszen szükséges, hogy más kultúrákkal összeköttetésben álljon. A történelmi vagy a valóságtapasztalat időszerkezete azt mutatja, hogy „minden sorsesemény keresztülhúzza előzetes várakozásainkat, s ezért – Husserl egyik jellegzetes szavával szólva – „csalódásélményként” jellemezhető, avagy – Lévinas megfogalmazásával élve – olyan valósággal szembesít bennünket, amely „megelőzi és meglepi a lehetségest”[5]. Mivel a várakozásainkat ismételten keresztülhúzzák, ezért az élettörténetben új meg új kezdeteket teremtenek. Eme aspektust briliánsan kiaknázza az Ígéret földje. A sorsesemények „olyan magától meginduló, uralhatatlan, földalatti értelemképződésre utalnak”[6], melynek következtében a főhős élettörténetében mind több nyomot hagyott a másság, a végén már-már az önidegenség. Az egykor mindenki által ismert és tisztelt fiákeres deklasszálódása és hanyatlástörténete megrendítő erejű, kényszerített személyes önazonosságának öncsonkító egyértelműsítésére mutat. „Egészen belejöttem az alakoskodásba, olyannyira, hogy néha beképzeltem, hogy magyar vagyok. Persze anyám után miért is ne lehetnék az? Vagy szlovák, az ördög tudja! Ellenben nemzetiséget illetően felénk az apai ág számított.” (169. o.)
Minden heterogén közösség esetében fontos kiegészítő identifikációs tényező a szűkebb pátriaként megélt régióval, településsel való azonosulás tudata. A Neoplantában a csoporttudat domináns eleme Újvidék. Mivel az etnikai csoportok a primercsoport jegyeit mutatják, ezért az etnikai kötődés is sokkal erősebben hat a résztvevő személyek tudati szférájára. A nyelv, a kultúra, a terület, nagyrészt a faji hovatartozás elemeiből összetevő objektív jellegű jelrendszer erősen megmutatkozik Végel regényében. Az etnikai közösségek eredetéről és valóságos, illetve képzelt tulajdonságairól, történelmi sorsfordulóiról és feladatairól kialakult nézet- és képzeletbeli együttes gyakran a történelemmé vált múlt felidézésében és örökségének immáron tudatos és programszerű vállalásában ölt testet. Egy olyan kollektív identitás alakul ki, amely „önmagában nem létezik, hanem mindig csak annyiban, amennyiben egyesek hitet tesznek mellette. Ereje attól függ, mennyire él elevenen a csoporttagok tudatában, mennyire képes motiválni a gondolkodásukat és a cselekvésüket”[7]. A szimbólumok által közvetített társadalmi, politikai, kulturális vonások, nemegyszer képesek megingatni a személyes identitást. Hiszen – ahogy Assmann vallja – a személyes identitás egyrészt önmagunk tudata, másrészt a többiek, a mások részéről velünk szemben támasztott elvárások és az ebből fakadó felelősség tudata. A különböző társadalmi, nemzeti identitások, a nyelv, nyelvhasználati formák közötti választás és a közösségszerkezet viszonya elég bonyolult akkor, amikor a többségi és egy kisebbségi csoporthoz való tartozás egyszerre van jelen, s mindenkor az adott helyzet szabja meg, hogy ezekből mely kategória válik/válhat éppen fontossá. Remek példája ennek az alábbi idézet:
„A partizánok, Tito elvtárs és a Jugoszláv Kommunista Párt vezetésével, legyőzték a német és a magyar fasisztákat, írtam le ki tudja hányadszor, hogy a végén, még egyszer kidomborítsam: hősies küzdelem után az igazság mindig győzedelmeskedik. Eleinte gondtalanul jegyzeteltem, később azonban felébredt bennem a rossz lelkiismeret. Sajnos, mi magyarok rosszul vizsgáztunk. Néha olyannyira fájt ez a felismerés, hogy azon kezdtem morfondírozni, miért is nem születtem szerbnek.” (96.o.)
Jól látható, hogy a kollektív identitás evidenciája kizárólag szimbolikusan alakul ki. „A »társadalom teste« nem valami látható, kézzelfogható valóság, hanem metafora, képzetes mennyiség, társadalmi konstrukció.”[8] Tehát azért is fikció és metafora, mert egy társadalom tagjának lenni merőben szimbolikus valóság, amelyet akár fel is lehet adni. „1941-ben anyám egyik napról a másikra Horák Katalin lett, mert sikerült neki bebizonyítania, hogy erőszakkal tukmálták rá a Katarina Horak nevet. Muszáj volt kiharcolnom, miattad tettem, magyarázta apámnak, nehogy kitoloncoljanak.” (161. o.)
A műben a valóságteremtő eszközök némelyike más esetben is szimbolizmuson avagy jelrendszeren alapulva kapcsolódik a tulajdonképpeni valószerűséghez, s ily módon ágyazódik be a fikcionális szövegbe. Ezek – Riffaterre szavaival élve – olyan (meta)nyelvi kommentárok, amelyek az őket körülvevő kontextus valóságára mutatnak rá. A szövegben az ilyen állandóan fenntartott szimbólum az ünnep. A társadalmi alakulatok szétesésével és újraszervezésével kapcsolatos félelmekkel küszködő városban, az újabb és újabb „bevonulással” és „felszabadítással” mindig más és más ünnepel, illetve mindig a hatalmon lévőket támogató tömegé az ünnep.
1941-ben „virágesővel ünnepeltük a honvédeket, hálából, azért, mert húszéves rabságból szabadítottak fel bennünket. Kórusban, egy emberként énekeltük, hogy Szabadka, Zombor, Újvidék, honvédsereg virágra lép… Nem, nem soha! – kiáltottam teli torokból. Sok utcabelit fedeztem fel a tömegben, láttam, mennyire meghatódtak, többen megkönnyezték az eseményt. Anyám törékeny termetére lettem figyelmes. (…) Csinos volt a kimenőkosztümjében. Csak piros betűs ünnepekkor öltötte magára, vagy ha templomba ment. Lábujjhegyre pipiskedett, úgy kandikált az ujjongók közül. Virágcsokrot szorongatott a kezében, melyet a honvédzenekar elé dobott. Éljen Horthy Miklós, az országgyarapító! – skandálta ő is a többiekkel. Micsoda ünnepnap!” (172. o.)
1945 után így ünnepel a nép: „Néhány nap múlva a városházi erkélyéről a szónok a szabadságról meg a kommunizmusról beszélt, amit szűnni nem akaró taps szakított félbe. Tito, partija Tito, partija! – skandálta a tömeg. Az anyám is velük együtt ünnepelt. Halál a fasizmusra, szabadság a népnek! – fejezte be a szónokot. Tito-párt! – harsogták. Ezután egyenruhás partizánok vonultak fel, miközben az összeverősödött népség virágesővel fogadta őket, majd rázendítettek a népszerű partizándalra: Mlada Vojvodjanka kolo vodila…” (68. o.)
A regény oldalain a hatalmi hierarchia vezette karnevál hagyományos rituális elemmé lesz. A rítus és az ünnep lesz az új politikai alakulatok szerveződésének formája. Az olyan jellegű karneváli ünnep, mely az intézményesített zűrzavar jeleit mutatja. Újvidék karneváljai a káoszból való visszatérésből vagy egy újabb káoszba való zuhanás alkalmával teremtődnek meg. A város minden felszabadítási törekvése tartalmaz karneválszerű szokáselemet. „Az ünnepek és a rítusok szabályszerű visszatérése kezeskedik az identitásbiztosító tudás közvetítéséért és továbbörökítéséért, a rituális ismétlés pedig garantálja a csoport tér- és időbeli összetartozását.”[9]
A Neoplantában olyan diszkurzív térben találjuk magunkat, amely megváltoztatja, illetve megerősíti a múlt elmúltságáról alkotott képünket, illetve a társadalmi és kulturális rendszerek felmérhetetlen különbségei megértésén keresztül megízlelteti specifikusságukat és másságukat. A szerző olykor játszi, ironikus módon helyezi előtérbe a saját kontextuális fejtegetéseinek anekdotikus és elbeszélő jellegét, melyet történeti tapasztalat, történelmi tudás vagy személyes, illetve kollektív emlékezet konstruál. A késő jugoszláv szocializmussal záródó mű ironikus szimbóluma a századot végigkocsikázó fiákerből és annak tulajdonosából lett CITY TOURS jelenség, ahol a végkicsengésben a turistáké lesz az ünnep: „Nem győztem ismételgetni, milyen gyorsan fejlődik ez az egyedi, csodálatos szépségű city. Liberty. Yes, yes, nagy egyetértésben helyeseltek. A legszebb al-dunai város, és hogy build socialism, és nagyon gazdag ipara van. Working class, working class power, yes. Radnička klasa, yes, mondogattam, midőn agyba-főbe dicsértem a munkásosztályt. (…) A turisták szemmel láthatólag jól érezték magukat, megtapsoltak, és egyre csak ismételgették: Beautiful city, beautiful Danube, Titos a great man, so loved by the free word.” (234. o.)
Viszont a demokratikus korral kicsengő mű mégis újabb akadályokat gördít a különböző csoportok együttélése elé, hiszen egy sor olyan új, vitás kérdést fogalmaz meg az állam politikai identitásáról, amelyek mély megosztást eredményeznek az emberek között. Amikor Közép-Európa déli fertályába belopakodik a kapitalizmus „alkalmasint lövöldöznek, nemcsak a háborúsdi alkalmával, hanem ünnepnapokon is. Rájuk kell hagyni, ősi ösztön, életforma, állapítja meg elégedetten. Még ha néha tragédiával végződik is a folklór. Segítsük meg ezt a kis egzotikus világot, melynek lakói ugyanolyan nevetségesek, mint amilyen veszélyesek.” (240. o)
A legjobb történelmi fikciók igazsággal telítettek, de adataik kiszűrtek, kontextualizáltak és elmeséltek. Végel László Neoplanta, avagy az Ígéret Földje című művében a történelmi és poétikai világ határtalanul sokszínű viszonyát teremti meg.
Irodalom
-
Végel László, Neoplanta, avagy az Ígéret Földje. Városregény Budapest, Noran Libri Kiadó, 2013.
-
Jan Assmann, A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban Budapest, Atlantisz Könyvkiadó, 1999. ford. Hidas Zoltán.
-
Thomka Beáta (szerk.) A kultúra narratívái [„Narratívák 3.”] Budapest, Kijárat Kiadó, 1999.
-
Thomka Beáta (szerk.) Történet és fikció [Narratívák 2.] Budapest, Kijárat Kiadó, 1998.
-
Tengelyi László, Élettörténet és sorsesemény Budapest, Atlantisz, 1998.