Egy tanú gondjai
2015. május
Létezik-e még közéleti idealizmus?
Tartanak a vajdasági magyar közéleti belharcok. Ha valaki fellapozza az Időírás, időközben (2000-2002) és az Időírás, időközben (2002-2004) című naplójegyzetek két kötetét, könnyen felismeri, hogy nincs új a nap alatt. Mintha azóta semmi sem változott volna, csak a nevek cserélődtek, sőt azok is csak félig-meddig. Természetesen világos előttem, hogy miért nem lehet kiadni a teljes naplószöveget a Vajdaságban. Évek óta „tárgyalunk” Fórum kiadó igazgatójával. Tapasztalataim szerint, félünk szembenézni saját hétköznapjainkkal és a közelmúlttal. Losoncz Alpár a minap a Napló Kör újvidéki találkozóján emlékeztetett arra, hogy vagy másfél évtizeddel ezelőtt többen (is) aláírtunk a sajtószabadságról szóló petíciót, már 2000-ben (is) diagnosztizáltuk a problémát, amely ma is érvényes. Egyetértünk, nem az egyik vagy a másik kisebbségi politikus „művéről” van szó, sajnos, a gyökerek sokkal mélyebbre nyúlnak. Ami logikus, hiszen mindmáig nem gyógyultunk ki a többpártrendszer gyermekbetegségeiből. A kilencvenes évek nem kedveztek a demokratikus kultúrának, összekuszálódott az egypártrendszerű habitus és az eltorzult szerbiai rendszerváltás. Reménykedtünk, hogy Milošević bukása után, jobbra fordulnak a dolgok. Tény viszont, hogy a demokratikus kultúrát nem lehet egyik napról a másikra elsajátítani. A kisebbségben külön próbatételt képez a tényleges többpártrendszert működtető kritikus tömeg hiánya. Egyszersmind tehát nem működik a politikai váltógazdaság, ami azt jelenti, hogy bepókhálósodik a kisebbségi égboltozat, elmarad az igazi versengés. Vajon van-e kiút? Szerintem a belső pluralizmus intézményesítésében keresendő. Még 2008. szeptember 8-án egy zentai tanácskozáson próbálkoztam ennek érvényesítésével, elmagyarázásával, sajnos, hiába. „Szükség van a párbeszédre, nem szabad fekete-fehér sémákban gondolkodni. Voltaire bölcs gondolataira szeretnék utalni. ’Egyetlen szavával sem értek egyet’, mondta vitapartnerének, ’de az utolsó leheletemig harcolni fogok azért, hogy véleményét szabadon elmondhassa.’ Nekünk ma bölcs Deák Ferenci értelemben vett kiegyező politikára van szükségünk, nem csatabárdokra, bűnbak- és ellenségkeresésre. Zsákutcába jutunk, és a végzetes egypártrendszerű nemzeti tanácsnál kötünk ki, ha nem vesszük figyelembe a kisebbségi törvényt bírálók szavait. Lelkiismeretesen át kell tanulmányozni bírálatukat. Keresse mindkét oldal az egységet erősítő kompromisszumot”, bizonygattam anno, ott Zentán. Hat év elmúltával a fiatalok felvetettek néhány érzékeny kérdést, ami plurális légkörben baráti párbeszédhez vezetett volna. Ha a volna ott nem lett volna! A kérdések ugyanis a régiek voltak, talán még valamennyire szelídebbek is, viszont ennek ellenére mégiscsak durva viszályt szültek. Egyre másra születnek a pártközlemények. Az ember kapkodja a fejét, annyi a közlemény, ami egyértelműen jelzi, hogy párbeszéd nincs! Némileg svejki szemmel figyelem az eseményeket, írom a naplómat, tanú vagyok és nem harcos. Közben tapasztalom, hogy tanúnak lenni talán a legrosszabb! Azt kell mondanom, hogy a tanút nem szeretik a mai urak, de a holnapiak sem! Látom, hogy vannak, akik a maguk módján küzdenek a közjóért, az ügyesebbek viszont ide is, oda is szemezgetnek, jó pozícióba állnak be, ugrásra készek, hogy holnap ők lehessenek az új urak. Így volt ez a hatvanas években, a hetvenesekben is … és ez kerekedik felül napjainkban is. A hatalomtartók mindig szerették/szeretik a hajlékony lázadókat, belőlük könnyen lesz engedelmes lázadó, aztán pedig megbízható udvaronc. Tudom, hogy ennek a vitának (is), azok lesznek a vesztesei, akik a következetesek, akik szeretik az egyenes beszédet. A nemzedék legjobbjait a saját nemzedékének ügyeskedői áldozzák fel. Olvasgatom a kritikákat. Lehet, hogy az egyik kritika méltányos, a másik nem, minden esetre mérlegelni kell. A sorozatban gyártott közlemények nem tesznek különbséget és nem is mérlegelnek. Minden bírálat ellenséges! Egyről sem ismerik el, hogy megfontolandó. Közben a zavaró körülmények egyre csak növekvő tendenciát mutatnak, a fiatal elégedetlenkedők egyre hangosabbak, tömegesebbek. A kultúra udvaroncai megszeppenve, némi távolságot tartanak tegnapi uraiktól, függetlenséget színlelnek azok is, akik tegnap még együtt pezsgőztek velük. Kivárnak. Nem távolodnak túlságosan el, csak épp egy picinykét, hogy visszadörgölődjenek, ha azok esetleg nyeregben maradnak. Mi mást várjak? Shakespeare drámáját, a Julius Caezart olvasgatom. Nem azért, mintha lenne köztünk formátumos zsarnokságra törő egyén, á nem, az ilyesmi ki van zárva. Nem ismerek fel semmiféle párhuzamot, csupáncsak egy magatartásforma köti le a figyelmemet. Igen, Brutusé, aki időben figyelmezteti összeesküvő társait, hogy „Ne hentesek, de áldozók legyünk./ Mi Caesar lelke ellen lázadunk fel,/ S lélekben nincs vér. (…) Öljük meg őt bátran, de dühösen.” Brutus végül is öngyilkos lesz, de holtteste előtt ellenfele elismeri, hogy „Ez volt a legnemesebb római/ Mindnyája közt; a többi lázadók,/ Amit tevének, őkívüle, mind/ Irigységből tevék a nagy Caesar ellen;/ Ő tiszta szándékból és egyedül/ Közjó miatt szövetkezett velük” (Vörösmarty Mihály fordítása). A közéletben engem ez a Brutus-jelenség érdekel, nem pedig a tisztségkupecek. Maradt-e bennünk némi közéleti idealizmus? Az elmúlt évtizedekben csupán az Ellenállás (Otpor) nevű mozgalom tagjai között találkoztam olyan fialakokkal, akiket csak a közjó érdekelt, nem a hatalom; ők azonban, Milošević bukása után, az új hatalmi harc kirobbanásakor keserű szájízzel félrehúzódtak. Nem lett belőlük funkcionárius, nem papoltak, nem szónokoltak a szószékekről. Nem ilyen folytatást akartak! Tizenöt év múlt el, azóta nem tapasztaltam hasonló idealizmust. Közben régebbi eseményeket idézek fel, a hetvenes vagy a nyolcvanas éveket. Felelevenednek bennem azok a hatalmi packák, amiket azoktól kaptam, akikkel előzőleg együtt léptem fel egy tisztességesebb világért. Sokszor megtörtént, hogy az egykori szabadságharcosok keze keményebb volt, mint azoké, akik ellen küzdöttünk.
Kínos történelem
A Brutus féle magatartás jut eszembe a sajtószabadságról folyó újabb viták hallatán. Ezek a szóváltások nem új keletűek, Milošević bukása után azonnal napirendre kerültek. Mit is mondtunk 2001. januárjában? Érdemes emlékeztetni rá, hiszen ez az álláspont ma is időszerű. Változtak a hatalomtartók, de a hatalom jellege a régi maradt. Érdemes emlékeztetni a nyilatkozat által meghirdetett európai normákhoz! Ezért szóról-szóra bemásolom a jugoszláviai magyar értelmiség 2001-ben közzétett nyilatkozatát: „A Vajdasági Képviselőház az elvárások és a fenntartások ellenére november 22-én a vajdasági sajtóházak élére új vezetőket, a lapok élére pedig (kevés kivétellel) új főszerkesztőket nevezett ki, 90 napos időtartamra. A magyar média és a Forum kiadóház esetében a képviselőház ezzel a döntéssel valójában domináns szerephez juttatta a vajdasági magyarság egyik pártját, aminek kedvezőtlen visszhangja volt a vajdasági magyar közvéleményben, illetve a választók körében, akik azért szavaztak a SZDE-re, mert változásokat kínált fel és nem azért, hogy az egyik párt uralmát a másik pártvezető szerepe váltsa fel.
A résztvevők a következő álláspontokat fogadták el:
-
Az aláírók csak a szabad, pártoktól független és tárgyilagos tájékoztatást támogatják. A politikusoknak ezért tartsák távol magukat a lapok, a tévé-, és rádióházak irányításától, szerkesztéspolitikájától is.
-
Az aláírók szerint a sajtó szabadsága nem lehet a pártok közötti egyezkedés tárgya. A pártoknak le kell mondaniuk arról, hogy a sajtót bármelyik párt (legyen az akár kisebbségi is) a saját irányítása alá vonja. A 2000 novemberében elvégzett személycserék viszont éppen ilyen gondolatokat ébresztenek. A szerbiai médiák tevékenysége az utóbbi tíz évben intő példa arra, hogyan nem szabad kiszolgálni egy rendszert.
-
A vajdasági magyar médiumok súlyos szociális-anyagi gondokkal küszködnek, nincs biztosítva az utánpótlás. Felszerelésük elavult. A munkakörülmények katasztrofálisak. A helyzet javítása érdekében a Tartományi Képviselőháznak teljesítenie kell a kisebbség iránt nyilvánosan vállalt kötelezettségeket.
-
A résztvevők e nyilatkozat közreadásával kívánnak hozzájárulni a vajdasági magyar sajtó nyílt kérdéseinek gyorsabb és hatékonyabb megoldásához.